Nicsak, ki figyelt rég! – Változatok múltfeltárásra

E sorok írója ügynökfronton a széles nyilvánosságra hozatal támogatója, ám látja ennek objektív, a társadalom mélyrétegeit is beszövő akadályait. A múltfeltárás katarzisának számos kockázata és mellékhatása van. Kérdés, milyen határig lehet (s érdemes) ezt bevállalni. A törvényhozók szerint úgy tűnik, semennyire.

Ügynökfronton a pártpolitikai dimenziónál sokkal relevánsabb a lélektani. Beszervező és beszervezett között óhatatlanul kialakul valamifajta kvázi-kollegiális kötődés. Még diktatúrákban is, sőt ott alakul csak ki igazán. Nemcsak a hálózatba bevont ügynökre hat valamiféle Stockholm-szindróma, és kezd pozitív érzelmeket táplálni az őt zsaroló elhárító iránt, apafiguraként nézve rá. De a jó titkosrendőr is „atyai feladatának” érzi hálózati kapcsolata biztonságáról gondoskodni. Újra Varga Bálintot idézve: „A hálózattartó tisztek elsőként a hozzájuk tartozó hálózati személyek iránt éreztek felelősséget. Szinte kivétel nélkül mindegyikük alapvető feladatának tekintette, hogy a hálózati személyre vonatkozó iratokat, kartonokat és dossziékat megsemmisítse. A tisztek mindent megtettek azért, hogy az alattuk lévők nyomait eltüntessék. A sajátjukat nem akarták, de nem is tudták volna megsemmisíteni.” 1989-90-ben rengeteg magánpaktum jöhetett létre kádári operatív tisztek és beszervezett másként gondolkodók viszonylatában: „én lezúzom a kartonodat, te pedig közszereplőként dolgozol a Hálózat titkosságáért.”

Önleleplezés pedig, mint olyan, ritka, akár a fehér holló. Politikusaink (és a kulturális-gazdasági holdudvarukat alkotók) többsége nem akkora jellemóriás, hogy közönsége előtt szembenézzen hajdani megalkuvásával. Ennek oka lehet az árulás pszichológiája is. Sasvári Rudolf, az állambiztonsági, majd nemzetbiztonsági tisztből lett magánnyomozó Üzleti hírszerzés c. művében  találóan mutat rá valamire. Az államot határokon túl szolgáló kémet „morálisan még akkor sem ítéli el a küldő ország közvéleménye, ha a kém külföldön bűncselekményeket hajt végre, sőt ellenkezőleg, egyfajta romantikus hősnek tartja.”

Viszont belföldön a „politikai hatalmat kiszolgáló titkos informátorokat” megvetik és elítélik. „…még ha a hatalmon lévő elit törekvésével egyet is értenek”, akkor is. Eme morális különbségtétel „lélektani oka valószínűleg az árulás iránt érzett ősi megvetésben keresendő, ami a különböző közösségeket összekovácsolja. Persze az árulás az egyik közösség számára mindig hasznos, ezért is törekszenek – ha kell, szervezett formában is – embereket árulásra rávenni.” – írja Sasvári. Az ember pedig már csak olyan, hogy a másokat (egy külföldi nemzet tagjait) elárulókat – vagy az árulásra rávevő hírszerzőtiszteket - megbocsátóbban szemléljük, mint aki bennünket árul el. Ezért van, hogy az egykori Népköztársaság külföldi hírszerzőügynökeivel szemben még az antikommunisták is elnézőek, a belföldi-politikai spionokat viszont a pártállami rendszer volt (és jelenlegi) hívei is megvetik. Így a „belsős” hálózattagok titkolózása lelkileg érthető. Miként azon külföldi (vagy bűnügyi) tégláké is, akiket otthoni, ellenzéküldöző ügyekben szintén dolgoztattak.

Az áruláslélektan másik tétele, hogy személytelen intézményeket, eszméket, országokat viszonylag könnyű lenne elárulni, ha nem árulnánk el ezzel párhuzamosan, törvényszerűen konkrét egyéneket (kollégákat, barátokat, rokonokat) is. Bárki, bármikor kiábrándulhat a kommunizmusból, nácizmusból, maffiából, valamely fundamentalista szektából, ahogy a polgári demokráciából is. Csakhogy addig mégiscsak az volt a szocializációs terepe, ott köttettek munka- és házastársi, azonos hobbin alakuló kapcsolatszálai. S ha átáll a sötét (vagy akár a világos) oldalra, ezek óhatatlanul eltépődnek, cimborái és kollégái egzisztenciáját is tönkreteszi. Nem véletlenül sulykolja – az áruláspszichózisra építve – rendszertől függetlenül az összes elhárító tiszt: ha árulást követsz el, nem csak a kormányt, de bajtársaidat és kenyeres pajtásaidat is elárulod. Logikus hát a kriptamély csönd.

Arról nem is beszélve, hogy a megfigyelőkön túl gyakran a megfigyelt célszemélynek sem érdeke a publicitás. Hisz a mocskos igazság nemegyszer az, hogy a jelentéstevőket valamilyen, demokráciában is kompromittáló ténnyel zsarolta a Cég. Rendszerfüggetlenül üldözendő sikkasztás, orgazdaság, pedofília, családon belüli erőszak, titkolni próbált félrelépés volt időnként a beszervezés kényszerítő oka. Papoknál a megélhetésüket jelentő egyházból fegyelmi úton való kizárást maga után vonó homoszexualitás (vagy a cölibátus megszegése) is komoly zsarolófaktor lehetett. Vagyis a diszkréció, a titkolózás sokszor nem elválasztja, hanem összeköti a tettest és áldozatát.

Megoldás talán az lehetne, ha publikálnánk a listán szereplő összes nevet. Kísérő megjegyzésektől, részletektől, a Hálózatban játszott (beszervezett vagy megfigyelt) szerepük tisztázásától mentesen. Ügyük jellegéről szót sem ejtve. Utána az érintett, netán jogutód örököse maga dönthetné el, nyílttá teszi-e dossziéját, vagy (mivel ő jelentett, illetve a róla jelentettek kompromittálóak) jövőben is őrzi titkát. Természetesen ez a védelem csak azoknak járna, akik a rendszerváltás előtt és utána is magánemberek voltak.

Ezek a – mondjuk egy keresőmotoros honlapra rátett – magányosan, talányosan árválkodó nevek, születési adatok döntéskényszerbe juttatnák az érintettek körét. Lehetne ezt fokozatosan, a nemzetbiztonsági, adatvédelmi és múltfeltárási, információ-kárpótlási szempontok egyensúlyát tartva is véghezvinni. Már ha az ellenérdekelt felek hajlanak az alkura. Persze ehhez mindkettőnek engedni kell.