Elemzői tippmozaik 2010-re

Jövőanalizáló cikkel zárjuk az évet. Arra vállalkozván, hogy belőjük: mi várható a belpolitikai porondon 2010-ben. Nem árt ugyanis bekémlelni a közélet időalagútjába, mielőtt annak csúszós felületére lépünk.

Módszertani szamárvezető

Jelen cikk szerzője olyan göcsörtös fába vágja kommentátori fejszéjét, amely még ki sem nőtt. A jövő évet megsaccoló prognózis afféle, mintha az étteremkritikus az ízlelőbimbói helyett a tegnapi menüből és a konyhai sürgés-forgás mibenlétéből akarná leosztályozni a szakács fazekába csak most kerülő új gasztronómiai költeményt.

A politikai folyamatok előrejelzése legalább annyira bizonytalan, akár az időjárásé, sőt. Szemben a meteorológiával – amely mégiscsak fizikai törvényszerűségekkel dolgozik – a közéleti játéktérben ott a kiszámíthatatlan, gyakran irracionális humán faktor. A politológia, mint jóstudomány legtöbbször ugyanazért mond csődöt, amiért – szerencsére – a tervgazdaság, illetve általában az emberiséget faji, szociális vagy vallási utópiák mérnöki terepasztalának gondoló totalitarizmus is csúfosan elbukott. Ugyanis gyakorlatilag képtelenség hónapokra-évekre előre lebontva, pontosan kiszámítani, az emberek milliói (milliárdjai), hogyan, mit és mennyit fognak vásárolni, hány gyereket szeretnének – és kire voksolnak. Akik tuti jövendőmondó receptekkel, csalhatatlan forgatókönyvekkel házalnak, azok (legyenek bár passzív megfigyelésre szakosodott elemzők vagy aktívan cselekvő politikusok) az összeesküvés-elméletek logikáját követik. Paul Johnson találóan írja: „Az összeesküvés-elmélet megköveteli egy igen okos emberekből álló kis csoport létezését, melynek tagjai nagyon racionálisan értékelik a helyzetet és összehangolják cselekedeteiket.”

Csakhogy a nyugati tömegdemokrácia – illetve maga az emberi természet – nem ilyen. Hanem tengernyi magán- és közérdekű akarat, ambíció, szándék egyéni vagy csoportos ütközése. Olyanoké, akik saját érdeküket is nemegyszer tökéletlenül, rosszul, helytelenül képviselik – netán egyenesen szembemennek azzal. Nem beszélve arról, hogy sokszor riválisaik törekvéseit és terveit sem látják át – vagy tragikusan félreértelmezik. A világ, azon belül Magyarország nem valamiféle isteni (vagy sátáni) terv determináltan zakatoló fogaskereke, hanem egy olyan multifaktoriális, káoszelméleti társasjáték részese, amit demokráciának nevezünk. Egyet lehet tenni: bevallottan gyarló, fogyatékkal élő, a tévedés jogát fenntartó – de legjobb tudásunk szerinti - jövőverziókat írni, aztán reménykedve bevárni, kiállják-e a valóság próbáját.

MSZP: Ki lesz a vereség nyertese?

Fentírtakat, hogy a politikai folyamatok összességükben jósolhatatlanok, látszólag cáfolja a baloldal helyzete. Tény, miszerint a szocialista kormányzás drámai lezárulása borítékolható. Ugyanakkor ennek még a rövidtávú következményei sem láthatóak tisztán. Sok minden természetesen ott dől el, milyen teljesítményt nyújt a párt a 2010-es kampányban. Óvni kell viszont a hamis közhelyektől. Obligát elemzői fordulat ilyenkor, hogy az MSZP-n belül hatalmas földindulás, átrendeződés, személyi villongás lesz, stb., stb. De valóban annyira sanszos ez? A párt legfőbb stratégiai célkitűzése ezen a választáson a Fidesz-kétharmad megakadályozása. Nézzünk erre két „szélsőértékes” forgatókönyvet.

Első, hogy Orbánék csak szimpla feles többséget kapnak, az MSZP-nek jut a mandátumok legalább 25 százaléka (vagy még több), ami a lefixált parlamenti befutó Jobbik helyeivel együtt bőven több, mint a képviselők egyharmada. Ennél a verziónál a változáskényszer alapból gyenge. Nincs komoly gond, a Fidesz elsöprő többségének rémét csípőből hárítottuk, nyolc év után egy ciklus a kispadon belefér – nagyjából így fogják előadni magukat a status quo párton belüli hívei. Akik persze önnön érdemüknek tudják be mindezt. Ha viszont megvan a jobboldal kétharmada, akkor a status quo főárama a szituációhoz igazított érvekkel védi majd ugyanazon álláspontot. Mondván: az orbáni túlhatalom rettentő fenyegetésének árnyékában most ne bűnbakokat keressünk, hanem tartsunk össze. Ne feledjük: helyzet lehet sokféle, de mindegyiket ugyanaz a párt reagálja le.

A királydrámákba illő pártszakadás lehetősége, ha nem is zárható ki, de minimális. Még akkor is, ha a regnáló pártvezetésnek nem sikerül úgy keresztülvernie akaratát, mint a Vesztesek Kongresszusán. Mi több, akkor sem, ha egyértelműen képtelen rá. Elég 2004 augusztusára gondolni. Akkor a küldöttek – az elnökség, sőt a választmány többségi javaslatával szemben – Kiss Péter helyett Gyurcsányt jelölték kormányfőnek. És a régi gárda nem borított asztalt, mert ez a pártban nem szokás. Hanem fokozatosan igyekeztek nyereg alatt magukhoz puhítani az új fiút. Mesterházy Attila, a jelenlegi frontember közszereplői profilját ismerve egyvalamit szinte biztosra vehetünk: neki mindkét szcenáriónál helye van a nap alatt. Ő a gyurcsányi revolúció ellenpontjaként, evolúciós alapon, magát a pártba beépítkezve lett valaki. Ha sikerül a gyenge személyi mezőnyben csúcson maradnia, ő fog regnálni pártelnökként a baloldal élén. Viszont ha méltó kihívóra akad, hát nem ő az, aki felveszi a kesztyűt és birokra kel.