Véges a frekvenciaosztogatók hatalma

Ha politikusi döntések szabályozzák a főáramú tömegmédia piacát a nézők illetve a hallgatók ítélete helyett, annak a vége rendszerint egy panamabűzös történet. Ha az útépítésnél, közüzem-és közlekedésfejlesztésnél, általában a hatalom által döntésre vitt tendereknél ez van mifelénk, ugyan mitől lenne pont ez másként? De van egy jó hírünk: míg a sztrádát és völgyhidat nem lehet felvinni az önszabályozó világhálóra, a rádió-és tévécsatornákat előbb-utóbb igen. Talán még ebben az évtizedben. Ezzel a médiacenzoroknak befellegzik.

Újságok, weboldalak esetén az államnak jogilag semmiféle előzetes beleszólási lehetősége nincs abba, hogy a közlés milyen tartalommal, tulajdonosi szerkezetben zajlik. Mindenki saját ízlésének megfelelően, szabadon dönti el, milyen orgánumot vásárol, tölt le. Ha bármi jogsértés történik, azt utólag lehet orvosolni. Ezzel szemben a tévé-és rádiójogok odaítéléséről politikai delegáltak bizottsága határoz a tulajdonosi pályázat alapján. Innentől kezdve a dolog olyan lehet, mint bármelyik közbeszerzési tender. A tisztességes, korrekt versenyző szorong a kiszolgáltatottságtól: attól fél, hogy riválisan kenőpénzzel és/vagy politikai kapcsolatai révén akarja jogtalan előnyt szerezve levajazni, borítékolni az eredményt. S mivel ez egy ilyen ország, ahol szinte mindenki azt gyanítja a másikról, hogy veszteget, az odaítélő testületről pedig, hogy tartja a markát, így - hite szerint preventív jelleggel - gyakran ő is a zsebe felé nyúl. 

Annak sem rózsás a helyzete, aki nyer. Egy új média beindításának iszonyú költségei vannak. Frekvenciahasználati díj, személyzet, önreklám, hirdetésszervezés, a technikai korszerűsítés ráfordításai. Mire pedig kezdene a cég termőre fordulni, lejár a pályázatban megadott idő. Jön a hosszabbítási kérelem. A tulajdonos zsarolható lesz: parírozol nekünk vagy másnak ítéljük a frekvenciádat! – szólhat a pártközponti ultimátum. Bár ilyen fenyítési szakaszba legtöbbször el sem jut a dolog. Aki a médiaszakma eme szegmensében dolgozik, eleve tudja, hogy zajlik ez a játszma. A különböző grémiumokban ülő jobb-és baloldali pártkatonák úgy felparcellázzák a médiaterületet, akár hadurak vagy keresztapák egymás között az országot. Ráadásul még úgy is gondolják, hogy ez így rendben van. 

Mondjuk, bulvár-vagy pornómagazinnál aligha gondolhatná bárki komolyan, hogy nyomást gyakoroljon rájuk azzal: inkább hitbuzgalmi rovatot alapítsanak. Konzervatív felekezeti lapra sem szólnak rá: ha címoldalukra meztelen nőket tennének, sokkal többen vennék őket. Ehelyett az ízléspluralizmus békés egymás mellett élésének jegyében tudomásul veendő: a jogszerűség keretein belül mindenki szuverén módon dönti el, milyen összetételű közönségnek mit szolgáltat. Tévé-és rádiófronton azonban – mivel az állam adja és veszi a műsorszórási lehetőséget – a mindenkori törvényhozó hatalom képviselői úgy gondolják, nemcsak joguk, de kötelességük is megszabni, mi lehet a képernyőn, az éterben. Mást nem is tehetnek. Pártjuk jóvoltából ülnek ott, ahol, s annak soraiban ott nyüzsögnek a fogadatlan, önkéntes, de amellett hihetetlenül túlbuzgó hobbicenzorok, kéjes feljelentők, a tőlük különböző, őket provokáló ízlésvilágot, morális felfogást, szórakozási lehetőséget betiltandónak gondoló médiafundamentalisták. Akik rázendítenek: hogyan létezhet egy ilyen erkölcstelen, lélekmérgező, szélsőséges, fasiszta/kommunista, a kisebbséget/többséget sértő, (a nem kívánt törlendő), a mi kedvenc pártunkat bíráló adó egyáltalán? Így aztán a távkapcsolójukkal szavazó nézők/hallgatók helyett eleve az adott – épp nyeregben lévő – holdudvarok gazdasági érdeke, kulturális felfogása dönt arról, melyik frekvenciát ki kapja. 

Nem keresletfelmérő szabadpiac, hanem kínálati újraelosztás van. Mi lesz erre a gyógyír? A jelenlegi országos lefedettséggel bíró rádió-és tévépiac „világhálósítása.” Tehát olyan vevőkészülékek gyártása, amelyekre az adás nem zárt kábelhálózatokból, hullámsávokról, hanem internetes szerverekről jön. Akkor pedig vége a piactorzító gazdasági és kulturális médiacenzúrának. Miként jelenleg senki nem szólhat bele abba, ki melyik tartalomszolgáltatótól milyen legális anyagot tölt le, ugyanígy lenne ez fentiekkel is. Ez még a jövő zenéje, de talán még ebben az évtizedben a jelen muzsikájává válik.   

Papp László Tamás