Szükség van-e a miniszterelnök-jelöltek vitájára?

Tizenkét éve a jobboldal kemény munkával elérte, hogy Horn Gyula és Orbán Viktor leüljön egymással vitatkozni, 2002-ben Orbán és Medgyessy, 2006-ban Orbán és Gyurcsány folytatott szópárbajt. Nem biztos, hogy a vitára 2010-ben is sor kerül. Akár így, akár úgy, a miniszterelnök-jelölti viták előkészítését ki kell venni a pártok kezéből és arra érdemes szervezetek kezébe kell letenni – javasolja Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.

Most, hogy már tudjuk a választások pontos időpontját, s elkezdődött a szokásos „ki kivel vitázzon és mikor” szappanopera, még inkább fontos rámutatni a magyar politikai élet egyik réges-régi adósságára, nevezetesen a miniszterelnök-jelölti vita intézményének totális szabályozatlanságára, a körülötte kialakult kaotikus, egyben szomorú állapotokra.

A múlt hét végén Bokros Lajos „bejelentkezett” Orbán Viktornál – nyílt vitára ajánlva magát. Kétségkívül érdekes Bokros kérlelő retorikája: „Adjon másfél órát, hogy megvitassuk álláspontomat”, de nem kevésbé érdekfeszítő Navracsics Tibor válasza is: „enyhén pökhendi hangon előbb Vona Gábort hívja ki Bokros, majd most – hasonló hangnemben – Orbán Viktort. Valahogy fontosnak kell látszani. Ha csak egy pillanatra is, egy képernyőn lenni vele. Hátha akkor elhiszik, hogy fontos ember Bokros Lajos”.

Csizmadia Ervin

Normális intézményes demokráciában kérlelésről, vagy a „pökhendiség” fölemlegetéséről szó sem lehet, mivel a miniszterelnök-jelölti vita nem kegyosztás, illetve nem politikusi bejelentkezés függvénye. Ami kialakulatlan demokráciákban mindennapos, bejáratott demokráciákban nem fordulhat elő: a potenciális miniszterelnök-jelöltek magatartását nem a pillanat heve formálja, hanem kialakult és működőképes szabályokhoz való illeszkedés.

Mindaz, ami Magyarországon a választási kampányok idején a miniszterelnök-jelölti viták tárgyában történik, nehezen lenne elképzelhető az Egyesült Államokban vagy akár Nagy-Britanniában. Segolene Royal és Nicholas Sarkozy vitája a francia elnökválasztási kampány végén – újságírók jelenlétében – minden ízében előre szabályozottan, a francia vitahagyományok rendjébe illeszkedően zajlott. Ha valamelyik vitapartner netán ki akart lépni szerepéből, az újságírók azonnal emlékeztették őket, de időnként maguk a jelöltek tették ezt meg. Mondhatjuk persze, hogy az egy elnökjelölti vita volt, meg hogy az Franciaország, s ettől teljesen különbözik egy magyar miniszterelnök-jelölti viták hagyománya.

Valóban. Nekünk is van hagyományunk. Nevezzük ezt „kikényszerítési hagyománynak”. Magyarországon 1990 és 1998 között létezett ugyan valamiféle formális kormányfőjelölti megméretési ceremónia, de a legesélyesebb jelöltek közötti páros vitát 1998-ban épp úgy kikényszerítették, ahogyan most Bokros Lajos is próbálja tenni. Ma már nyilván kevesen emlékeznek rá: a Horn-Orbán vita megrendezésének szükségességét (egy meglehetősen ellenálló közegben) a Fidesz holdudvarába tartozó civilek sajtóközleménye vetette fel először, s a közlemény nyomán olyan folyamatok indultak be, amelyek eredményeképp Horn és az MSZP behódolt. Azóta Magyarországon ez a hagyomány. Aminek voltaképp két eleme van: a potens helyzetben lévő politikai erőhöz kell „folyamodni”; bizonyos feltételek teljesülése esetén a folyamodónak esélye van kikényszeríteni a számára kedvező opciót, a vitát.

A hagyomány, úgy tűnik erősen beépült a magyar demokrácia mindennapjaiba, mert szemmel láthatóan senki nem gondolja azt, hogy a „kényszerítéssel” elért vitával bármi baj volna. Ráadásul ma már ott tartunk, hogy ismét aggódni kell: egyáltalán lesz-e vita? Továbbra is a győzelemre esélyes párt belátására van bízva, hogy mi és hogyan történik majd. Rendkívül kétséges megközelítés azonban, ha a miniszterelnök-jelölti vitákat pusztán az aktuális erőviszonyok függvényeként értelmezzük. Ebből fakadóan kifejezetten téves úgy felvetni a problémát, hogy „biztos győzelme tudatában a Fidesznek és Orbán Viktornak egyáltalán mi szüksége van egy bárkivel létrejövő nyílt színi vitára”.

Nos – ismételten hangsúlyozhatjuk – ha a Fidesz és Orbán esetleg úgy is dönt, hogy nekik nincs szükségük vitára, annál nagyobb szüksége van erre Magyarországnak. S ez itt korántsem fennkölt szólam. A miniszterelnök-jelölti vita ugyanis nem csupán önmagáról szól, hanem egy demokratikus politikai alapintézményről. A rendszerváltás során kialakult intézményfelfogás szerint csak a parlament és a pártok számítanak valódi intézményeknek, ennél fogva nem ismer ilyen vitára vonatkozó normákat és a szabályokat. Ugyan kinek tűnik fel, ha a miniszterelnöki vitáknak nincsen szabályozott rendje, és ezáltal normarendszere, s e hiátus eredményeképp a magyar demokrácia – minden formai hasonlósága ellenére – távol áll a nyugati modellektől?