Csizmadia Ervin: Ne féljünk a többciklusú kormányzástól

A tavaly nyáron, Kötcsén elhangzott (és most napvilágra került) Orbán-beszédre való reakciók olyanok, amilyenek, de jól rávilágítanak arra, hogy az elmúlt húsz évben nem folyt komoly gondolkodás a kormányzati ciklusok terjedelméről. Valljuk meg, roppant keveset beszéltünk eddig arról, hogy milyen összefüggés van az ország gyenge versenyképessége és a kormányzati ciklusok hosszúsága között. Márpedig van- figyelmeztet a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője, Csizmadia Ervin.

Egy négyéves kormányzati ciklus szinte semmire nem elég: át kell venni a kormányzást, fel kell mérni az örökséget, ki kell nevezni a saját embereket, be kell indítani a reformokat, de ügyelni kell az újabb választásokra is. Egy ciklus alatt a legambiciózusabb kormány sem tudja terveit megvalósítani, s feltehetőleg így lesz ezzel a következő kormány is, ha „meggyökeresedik” ez az „egyciklusú” hagyomány. Nem véletlen, hogy a nyugat-európai jóléti államok 1945 és 1990 közötti sikereiket több cikluson keresztül kormányzó kabinetek által érték el, s fehér hollónak számított az a nyugati kormány, amely mindössze egyetlen ciklust töltött a hatalomban.

Magyarországon azonban minden teljesen másképpen történt. 1990 és 2006 között mindig más párt nyerte meg a választást, s négyévenkénti váltógazdálkodás alakult ki. Nem tudhatjuk persze, mi járt a rendszerváltók fejében, amikor 1989-ben kitalálták az új demokrácia kormányzati szerkezetét, de utólag úgy tűnik, mintha inkább az említett „hosszúciklusú” nyugati modellek követésében gondolkodtak volna: legyenek stabil, hosszabb időszakaszt átívelő kormányok, húzzunk vaskos demarkációs vonalat a demokrácia és a diktatúra közé. E szándék jegyében foganhatott meg a konstruktív bizalmatlansági indítvány, a kétharmados törvények, illetve a konszenzusos kormányzás számos egyéb rekvizituma. A rendszerváltók feltehetőleg nem azzal számoltak, hogy 1994-ben az 1990-ben nagyon megvert MSZP visszatér, mint ahogy azzal sem, hogy 1998-ban és 2002-ben is más nyeri majd a választást. A várakozások azonban nem igazolódtak: 16 évig „olajozott” rövid váltógazdálkodás alakult ki, ami azután csak - hatalmas zavart és felfordulást okozva - 2006-ban tört meg.

2006-ban az MSZP megszerezte sorrendben második választási győzelmét, de még ennél is többről volt szó. Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, mi történik, ha az őszödi beszéd nem szivárog ki. Vajon e gyúanyag hiányában sem lett volna esélye az MSZP-nek egy harmadik ciklusra? Nem lehetünk benne biztosak, hiszen ha igaza van a kormánypárti oldalnak (miszerint az elmúlt négy évben rengeteg pozitív intézkedés és beruházás történt), akkor ezt a választók akár vissza is igazolhatták volna 2010-ban. És akkor most – ha éppen ízlése szerint való volna – Mesterházy Attila vagy éppen Gyurcsány Ferenc értekezhetne centrális erőtérről. De hát volt őszödi beszéd, s – igazságtartalom ide vagy oda – ez az egy fejlemény önmagában lehetetlenítette az MSZP esélyét egy harmadik ciklusra, ha tetszik: egy baloldali centrális erőtér kialakítására.

Azaz lássunk végre tisztán: a folyamat a baloldallal kezdődött. Ők akarták megtörni az egyciklusú trendet, s ők voltak azok is, akik elbaltázták. Orbán Viktor és a jobboldal a baloldal kapitális hibáját kihasználva fogalmazhatja meg azt az evidenciát, hogy egy, de még két ciklus alatt sem lehet igazán kormányzati hatékonyságot maximalizálni. Igaz ez? Kétségkívül – erre utalnak a fenti nyugati példák is. De az MSZP-nek feltehetőleg nem is a nyugati példákkal van a baja, hanem azzal, hogy nem ő csinálja ezt meg, nem ő lesz az a párt, amely beleáll ebbe a nyugati és – tegyük hozzá – magyar hagyományba.

Igen, mert nem is akármilyen hazai hagyomány van itt. Ami egyáltalán nem állna távol az MSZP-től. Bátorkodtam ezt a hagyományt jó néhány korábbi írásomban kormányzati menedzserizmusnak nevezni. A magyar történelemben – az 50-es évek és a Kádár-korszak előtt - szinte csak ilyen nagy menedzserpártokat ismerünk. Ilyen volt Tisza Kálmán nagy kormánypártja, ilyen volt Bethlen Istváné – hogy csak a két legismertebb példát mondjam. Közös bennük az, hogy a maguk idején ők is egy „centrális erőteret” hoztak létre ellenfeleikkel szemben, akik ezzel képtelenek voltak mit kezdeni és évtizedekig nem tudtak kormányképes erővé válni. Ebben a centrális erőtérben aztán a kormány(párt)ok belevághattak az ország-menedzselés és –felzárkóztatás mindenkori nagy feladatába.

Mit jelentett ez? A Magyarországon szinte soha nem létező pénzügyi-államháztartási egyensúly helyreállításának igényét. A deficit csökkentését. A versenyképesség növelését. Kölcsönszerzést. Az európai felzárkóztatást. Adóemelést. Megszorító politikát. Hogy netán e fogalmak ismerősek? Biztosan a véletlen műve. Mint ahogy az is csak a véletlen műve lehet, ahogyan a mindenkori „menedzserkormányok” ellenzéke a kormányok szemére hányta a társadalom szétzilálását, az „értelmetlen” áldozatkérést vagy az erkölcsi eresztékek teljes elroncsolását.

Roppant nyilvánvaló, hogy az MSZP ezen korábbi nagy menedzserpártok sorába tartozik. Fő éltető eleme éppen ugyanaz, mint Tisza vagy Bethlen pártjáé – és még a belső struktúrája (konglomerátumpárt) is hasonló. S az is bizonyos, hogy ezt a karakterét igazán a 2006-ban induló ciklusban kezdte volna kibontani (ha nem is „minden részletében”), ami persze ezerre turbózta fel vele szemben a jobboldali, „társadalom- és kisember-védő” ellenreakciókat. Való igaz, hogy ez a második megnyert ciklus önmagában is felkorbácsolta a jobboldali indulatokat, de a helyzet elementárissá Őszöddel vált. Elvégre a jobboldal az őszödi beszédből azt olvasta ki, hogy ha nincs Gyurcsány „hazugsága”, akkor 2006-tól ő kapott volna mandátumot egy második ciklusra. Orbán Viktor 2009-es kötcsei beszédében tehát semmi mást nem tesz, mint levonja azt a tanulságot, amit a baloldalnak már nem sikerült levonnia: a Fidesz lesz az a párt, amely megtöri a rendszerváltás utáni korszak egyciklusú hagyományát, és próbálja majd bebizonyítani, hogy hatékonyan kormányozni csak a nyugati és a hazai történelmi hagyományokba illeszkedve lehet.

De ha jobban belegondolunk, a nem menedzserizmusra épülő Fidesz-féle kormányzási módnak csekélyek a hazai hagyományai. A Fidesz ugyanis a mindenkori magyar ellenzéki pártok említett „társadalomvédő” attitűdjét viszi tovább, miközben meglehetősen érzéketlen a makrogazdaságra. Nem véletlen, hogy az MSZP-nek (mint menedzser-utódpártnak) az az egyik legfőbb baja a Fidesszel, hogy „nincs gazdasági programja”, és ha kormányra kerül, „elszabadul” a makrogazdaság. Ami akár jogos félelem is lehet.

Az azonban már roppant erős túlzás, hogy a centrális erőtér létrehozása vagy a több cikluson keresztül tartó kormányzás felveti a diktatúra lehetőségét. Minden többciklusú kormányzás diktatúra lenne? Ez hajmeresztő állítás. A Szabadelvű Párt kormányai 1867 és 1905 között (közel negyven éven keresztül) diktatúrát gyakoroltak volna? Vagy Bethlen kormányai? Vagy Margaret Thatcher és John Major? Netán Helmut Kohl? Az persze igaz, hogy a hazai és az európai példákban szereplő kormányok lehetőségeik határáig maximalizálták erőforrásaikat, miáltal évekre-évtizedekre „paralizálták” ellenzéküket. De a végeredmény már a többciklusú kormányokra nézve sem feltétlen kedvező, hiszen 15-20 év kormányzásban eltöltött idő a kormánypárti politikusokat és személyiségeket is „degenerálja”.

Így hát Orbán Viktor beszédét érdemes alaposan mérlegre tennünk. Először is látnunk kell: azért verte ki a biztosítékot, mert a baloldalról átvitte  a kezdeményezést a jobboldalra, s ez a baloldal számára azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a menedzseri típusú kormányzási ciklusok helyett egy „társadalom-centrikus”, makrogazdaság-érzéketlen kormányzás feltételei teremtődnek meg,  és a baloldal tartósan kiszorul domináns szerepéből. Másodszor: a jobboldal által létrehozni kívánt centrális erőtér valójában visszatérés a nagy magyar domináns kormánypártok tradíciójához – ország-menedzselés nélkül.