Demszky és Szekeres levonja a konzekvenciát? Ugyan, hol élünk?

Hol kezdődik, és meddig terjed a politikai felelősség határa egy demokráciában? Mikor kell lemondania posztjáról politikai felelősségvállalás miatt egy magas rangú politikusnak, miniszternek, netán főpolgármesternek egy képviseleti demokráciában? Ezek a kérdések különösen nyomasztóvá váltak az utóbbi hetekben, napokban: vezető politikusok, magas rangú katonák ellen folynak eljárások.

Az elmúlt hetek zavaros, kriminalizált belpolitikai fejleményei nyomán elszállt a maradék remény is. A hatalmon lévők kompromittálódása visszaüt az ellenzéki politikusokra, az ő esetükben is felhoznak korábbi gyanús ügyleteket, esetleges összejátszást a másik oldallal, osztozkodást, akár önkormányzati szinten is. A választás pártújonca, a Lehet Más a Politika meglehetősen bénán szólítja meg a választópolgárokat, folytat sziszifuszi küzdelmet a támogatásért (a vicces kedvű pestiek az LMP-t Lópikulát Más a Politikára ferdítették). Egy másik, masszívan emelkedő párt, a Jobbik viszont sikerrel vetette be a szlogent: Magyarországon semmi sem működik, kivéve a korrupciót. Száz éve nem volt ekkora korrupció Magyarországon, mondják, és mutatnak a hatalmon lévőkre.

A politika felelősség vállalása a parlamenti demokrácia lételeme, mert választói fölhatalmazáson nyugszik: az állampolgárok döntésükkel fölhatalmaznak pártokat, hogy helyettük vigyék az ország ügyeit. A pártok pedig megbíznak szakpolitikusokat, hogy e fölhatalmazás birtokában döntsenek, irányítsanak, működtessenek, ellenőrizzenek intézményeket, ellátó rendszereket, és mindazt, ami része a kormányzati munkának. Ha minden rendben megy, nincs is baj. Ám ha egy politikus által megszemélyesített, általa fémjelzett intézmény iránt  - az ő hibájából is - végleg meginog a közbizalom, akkor,  átérezve felelősségét, nem az a megoldás, hogy marad és fizetését felveszi, amíg csak lehet, hanem az, hogy veszi a sátorfáját és távozik posztjáról.

Az 1997-es emlékezetes pártfinanszírozási üggyé dagadt Tocsik-Szokai botrány kirobbanásakor Pető Iván mondta azt Suchmann Tamás privatizációért felelős miniszterről, hogy „akkor is mennie kell, ha tudott az ügyről, akkor is, ha nem”. Vagyis a politikai felelősség intézménye a képviseleti demokrácia elidegeníthetetlen része. Akkor még volt foganatja ennek a véleménynek: a koalíciós kormányért felelős Horn Gyula miniszterelnök – emlékezzünk a kitüntetett pillanatra – kis tétovázás után elengedte marcali bizalmasa kezét. Pető Iván pedig – nem tagadva meg saját politikai felelősségét gyanúba keveredett pártja miatt – önként fölállt az SZDSZ elnöki székéből, és egy sorral hátrább lépett.

Manapság két meghatározó közszereplő, Demszky Gábor budapesti főpolgármester és Szekeres Imre védelmi miniszter vállalta politikai felelősségét a felügyelete alatt álló intézményekben történt jogsértések miatt, de a lemondás helyett mindketten a maradást választották. Azzal érveltek, hogy – épp a közösség érdekében – nem akarják cserbenhagyni azt az apparátust, azt a szervezetet, ahol megtévedt személyek a károkat okozták. Nevetséges.

Egyre növekvő táboruk van azoknak, akik a két politikust már a hatalom körein kívül szeretnék látni. Vannak persze, akik rezignáltak: azzal érvelnek, hogy mindkettőjük ideje kitelik az idén, már csak néhány hónap van hátra dicstelen távozásukig. Igaz, ezzel megint muníciót adnak a Jobbiknak, amely egyetlen alkalmat sem szalasztana el, hogy az államgépezet korhadtságát konkrét példákkal ne illusztrálná.

Dalmáth Lajos