Görög-magyar párhuzamok és különbségek

Az osztogató (és fosztogató) paternalizmus görög és magyar földön egyaránt elérte teljesítőképességének határait, aztán bedőlt. Mindez azért is figyelemre méltó, mivel e két ország fejlődésének alapvonalai markánsan eltértek a XIX.-XX. században. Úgy látszik, a ráció vastörvényei átívelnek a kulturális sajátosságokon. Mindenütt kiszabva a felelőtlen populizmusért járó büntetést.

Görögországban a megszorító intézkedések ostromállapotra hajazó szituációhoz vezettek. Országos sztrájk, zavargások, államcsődhöz közelítő helyzet. A görög miniszterelnök drámai hangú beszédében úgy vélte, hazája „a nemzeti túlélés harcát vívja”, háborús állapotnak nevezvén a jelenlegi fejleményeket.

Fotó: AP

Drámaian ellenpontozza mindezt a Bajnai-kormány tavaly áprilisban beharangozott kiadáscsökkentő csomagjának fogadtatása. Magyarország népének a jóléti vívmányokban érdekelt része fogcsikorgatva, kelletlenül bár, de gyakorlatilag passzív módon beletörődött a megszorításokba. Olyan általános sztrájk, tömeges rezisztencia, mint ami görögöknél kibontakozott, nálunk nem következett be. Sőt, annak halovány utánzata sem. Csupán a magukat kárvallottnak érző ágazatok tartottak önálló, többnyire gyenge hatóerejű – egy-két szabályerősítő kivételt leszámítva csekély részvételű – munkabeszüntetést, demonstrációt.

Rögtön hozzáteendő: a juttatások fennmaradásáért sztrájkolni, tüntetni gyakorlatilag csak akkor érdemes, ha van keret és fedezet a jövőbeni kifizetésükre. Ha nincs, akkor az országot megbénító „szociális blokád” inkább csökkentheti az elveszett vívmányok helyreállításának esélyét. Hisz a társadalmi zűrzavar miatti destabilizálódás tovább súlyosbítja a költségvetési-nemzetgazdasági csődhalmazt.

Tüntetők felgyújtanak egy szállodát Athénban Fotó: AP

A görög helyzetet analizáló közgazdasági gyorsjelentések elárasztották a sajtót. Kevesebb szó esik róla, miért reagál ennyire különböző módon két ország a válságra. Nyilván nem egyszerűen arról van szó, hogy a magyarok ennyivel bölcsebbek (vagy realistábbak) lennének. Hanem más a görög és a magyar történelmi szocializáció. Görögország a XIX. században látszólag sokkal ígéretesebb belépőt kapott a modern korba, mint hazánk. Az 1830-as évek elején sikerült neki, ami nekünk 1848-49-ben nem: az orosz cár és a nyugati hatalmak támogatásával kivívták függetlenségüket, majd sorra visszaszerezték a török kézen lévő görögök lakta régiókat.

Csakhogy a század végére a kocka fordulni látszott. A Habsburgok által vérbefojtott forradalom és szabadságharc romjain, a Kiegyezés után Magyarországon gazdasági sikerkorszak vette kezdetét. A XX. század küszöbére a dualista Monarchia a térség dinamikusan fejlődő hatalmává vált. Görögország azonban gazdaságilag belerokkant az Oszmán Birodalom rovására folytatott háborús terjeszkedésbe. 1897-98 folyamán az ország angol-francia pénzügyi protektorátus alá került, másképp nem bírta volna fizetni adósságait. Az I. világháborúban a győztesek oldalán harcoló görögök végül azt is elvesztették, amit az Antanttól szövetségesi hűségük jutalmául kaptak. A törökökkel vívott kisázsiai háborúban iszonyatos területvesztést és emberi véráldozatot szenvedtek el. Háromszázezres volt a halottak száma és másfélmillió görög menekült az anyaországba Kemál Atatürk hadserege elől. A későbbiekben még markánsabban szétvált a görög és magyar politikai rendszer útja.

Magyarországon a levert forradalmakat, szabadságharcokat a XIX. század dereka óta mindig több évtizedes szavatossági idejű konszolidáció és stabilitás követte – Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János rendszere. Ezek a rezsimek – főként mai szemmel – nem voltak rokonszenvesek, pláne nem voltak még aranykorukban sem demokratikusak. De a forradalmi-polgárháborús vérontáshoz, az utána következő törvénytelen megtorlásokhoz, (Haynau vérengzése, fehérterror, ’56-os sortüzek-akasztások) illetve elődeikhez (Rákosi), vagy éppen utódaikhoz (Szálasi) képest mégiscsak a kisebbik rosszat jelentették. A dualizmus, a horthysta és kádárista rezsim puha időszakában a korlátozott, relatív szabadságot a stabilitás kiszámíthatóságával ötvözték. Ezzel szemben Görögország maga volt a tőről metszett politikai labilitás. Az I. világháborúba való belépésüktől 1945-ig, írd és mondd, három trónfosztás, három diktatúra és hét puccskísérlet történt. A 1928-35 között hivatalban lévő ő liberális Venizelosz-kormányt nem számítva, egyetlen demokratikus kabinet sem töltötte ki a ciklusát.

Horthy egészen a ’44. március 19-i náci megszállásig fenntartotta a korlátozott parlamentarizmus egyre szűkülő – zsidótörvényekkel csorbított – jogait. Elutasítva a Gömbös, majd Imrédy által szorgalmazott fasisztoid totális állam bevezetését. Görögországban azonban már jóval az 1940-41-es olasz-német invázió előtt kikiáltották az önkényuralmat. 1936 nyarán (Franco spanyolországi államcsíny-kísérletével szinte egy időben) Joannisz Metaxas tábornok-miniszterelnök nyílt diktatúrát vezetett be. A Mussoliniért (hazája későbbi megszállójáért) rajongó katona feloszlatta a parlamentet, betiltotta az ellenzéki sajtót és a sztrájkjogot. Fasiszta rendszere kíméletlenül üldözött minden kritikát. Kormányzatát a hitleri agresszió számolta fel.

A fekete ezredesektől a vörösök csődjéig

Görögország 1944-45-ös felszabadulása után sem lett jobb a helyzet. A kommunista partizánmozgalom és a monarchista erők között polgárháború robbant ki. A liberális-köztársasági mérsékeltek ingadoztak. Szovjet (vagy jugoszláv) típusú diktatúrát persze nem akartak, de úgy érezték: II. György király kompromittálta magát a fasiszta Metaxas-kormányzat legitimálásával. Végül a szavazók több mint kétharmada népszavazáson döntött a királyság fenntartása mellett. Az ’50-es évek elejétől a ’60-as évek derekáig felemás és törékeny polgári demokrácia létezett. A liberális és konzervatív nagypártokat egyaránt a polgárháború tábornokai – Papagosz és Plasztirasz – vezették. A demokratikus baloldal pedig gyakorlatilag megszűnt, a roncsain létrejött uniópártot a papíron betiltott kommunisták ellenőrizték.

A hadsereg – akárcsak a Kemál Atatürk utáni Törökországban – formailag eltűrte ugyan a demokráciát, de önálló hatalmi ág maradt, civil kontroll nélkül. Mikor a ’60-as évek közepén balratolódás indult, a „fekete ezredesek” megdöntötték a demokratikusan választott Papandreu-kormányt. Az 1967-74 között regnáló junta vérengzéseit, deportálásait, büntetőtáborait, rémuralmát elnézve a kádári puha diktatúra már-már idillinek tűnhet.

’74-ben aztán a ciprusi kalandorakcióval a junta ugyanúgy sírba rántotta önmagát, mint az argentin rezsim a Falkland-háborúval. A ’70-es évek derekára megdőltek Dél-Európa fasiszta diktatúrái, a görög junta mellett a Salazar-és Franco-rezsim is. A ’80-as évek végén pedig a szovjet típusú államberendezkedés szűnt meg Kelet-Közép-Európában. Sajna a görög és magyar kormányok eztán nemcsak a demokrácia igenlésében, de a szerkezeti reformok halogatásában, majd az erejükön felüli túlköltekezésben is hasonlítanak egymásra.

Rendőrök tüntetőt hatástalanítanak Athénben Fotó: AP

Ugyancsak rokon vonás, hogy a krízis mindkét országban felerősítette a szélsőségeket. A görög demokráciát a szélsőbal, a magyart pedig a Jobbik képében nyomuló szélsőjobb fenyegeti. Logikus módon mindkét helyen ama szélsőség népszerűbb, amelyet a másik szélsőség diktatúrája évtizedeken át üldözött, így nem volt ideje és lehetősége kormányon lejáratni magát. Nem csoda hát, hogy a tőke- és piacellenes, radikálbalos mozgalmak tipikusan ott népszerűek – a nyugati világban –, ahol soha nem volt szocializmus, tervszerű hiánygazdálkodás. Az egykori vasfüggöny mögött pedig a rendszerellenességet inkább rasszista-soviniszta pártok képviselik.

Nagy probléma továbbá az is, hogy a jobbos görög diktatúrák a középbalt összemosták a szélsőballal, a kádári rezsim pedig mérsékelt jobbosokat is lefasiztázta. Szélsőségesként kriminalizálták azt is, aki nem bizonyult annak. Így aztán a ’74-es görög és az 1989-90-es magyar rendszerváltás után a korábbi rendszerek mérsékelt és szélsőséges jobb-vagy baloldali ellenzéke – amelyek a Horthy-rezsim, illetve a görög polgárháború alatt már egyszer összefonódtak – nem tudott rendesen szétválni. Görögországban ’81-ben Georgiosz Papandreu (és pártja, a PASZOK) balos demagógiával, a kommunista zsargont kisajátítva győzött. Átvéve a marxista-radikális szimbolikát (s részben a gazdaság-és társadalompolitikát is.) Utána azonban pragmatikus félfordulatra kényszerült. Most pedig szociális utópiájának maradványait takarítják éppen el.

De az Antall, majd Orbán vezette jobbközépnek is húsz év kellett rá, hogy úgy-ahogy lerázza magáról, kitisztogassa soraiból a kompromisszum- és szalonképtelen nemzeti fundamentalizmust. Jól látható tehát: a statikus, konszolidálnak tűnő kádári rend ugyanoda vezetett, mint a diktatórikus és demokratikus ciklusok hektikus változása a görögöknél. Remélhetőleg ez mindkét ország elitjének jó lecke volt. Meg a népnek is, hogy a felelőtlen osztogatás árát mindig kamatostul hajtják be rajta.

Papp László Tamás