Amit Bayer Zsolt nemrég a Magyar Hírlapban „papírra hányt”, annak a hétköznapi, közemberi definíciója: bunkóság. Körülírhatnánk persze, de a lényeg ott van ebben a gyűjtőfogalomban. Olyan dolog ez, ami kocsmaasztali magántársaságban, pár sör, egy-két feles után talán még belefér, legfeljebb helytelenítően csóválja a fejét rá a kultúrember. De nyomtatásba téve ez pont az, aminek látszik: hatalmi arroganciában tocsogó, ordenáré fenyegetőzés. A másik ember utcai huligánstílusban történő, primitív kóstolgatása.

Miről is szól ez a pitiánerségében is gyomorforgató történet? A győztes párt médiaholdudvarának ünnepelt, folyton polémiabotrányokba keveredő sztárpublicistája személyes konfliktusba került Kovács Lajos nagyecsedi polgármesterrel, akiről a hazai átlagolvasó idáig valószínűleg azt sem tudta, hogy kicsoda. Állítólag azért, mivel a helyi politikus a háta mögött megjegyzést tett rá, azt mondva egy Bayer részvételével folyó összejövetelre a helybelieknek: „Nem tesz nekik jót, ha olyan buliban vannak, ahol jelen van a Bayer Zsolt is”. Ez – már ha tényleg így volt – önmagában semmiképp nem indokol ilyen vehemens kirohanást.

Bayer megosztó személyiség, akinek számos írása a demokratikus közbeszéd normái alapján szalonképtelennek, szélsőségesnek minősül. E sorok írója a véleményszabadság híveként úgy gondolja: a nyilvánosságban extrém, botrányos, fundamentalista, militáns szövegeknek is helyük van. Amíg kijelentéseivel nem hív fel bűncselekményre, mindenki olyan trágár vagy épp gyalázkodó módon fejezi ki magát, ahogy neki jólesik. Ugyanakkor ezzel nyilván – főként, ha túlmegy egy határon – önmagát is stiláris és morális gettóba zárja. Illetve etikailag továbbiakban nemigen kifogásolhatja, ha ellene is olyan szóhasználattal, nyelvi módszerekkel lépnek fel riválisai, amilyeneket ő használ másokkal szemben. Illetve nem panaszkodhat, ha sokan elhatárolódást javasolnak tőle. Aki karikás ostorral csapkod ész nélkül, az ne legyen érzékeny, ha az ostor egyszer csak rajta és hívein csattan.

Szót ejtve a konkrét ügyről: életszerűtlen, hogy egy kistelepülési polgármester – akinek községe, önkormányzata rendkívüli módon függ a költségvetési támogatásoktól – bármivel képes legyen hathatósan veszélyeztetni, fenyegetni a momentán kétharmadot szerző győztes párt embereit. Ugyan mivel árthatna egy talpas falusi polgármester a leendő miniszterelnökkel régi „pártbajtársi” viszonyban lévő Bayernek és/vagy a helyi Fidesz-politikusoknak, aktivistáknak? Miféle démoni veszedelem lehet az, amellyel olyan mondatokkal kell hadakozni, miszerint „S te már most, a legelején jó, ha tudod, mostantól fogva a legszemélyesebb magánügyem, hogy veled leszámoljak. Ezt a kis cikket vedd selyemzsinórnak. Mert az.” Ez a horthysta főispánok, rákosista párttitkárok, kádári funkcionáriusok hangja. A hatalomra régóta szomjazó, attól megittasodó, bosszúért lihegő, revánsra vágyó kurzuslovagoké. Akik az általuk szolgált párt és kormány hivatalos ellenségeire való acsarkodás szüneteiben mindig találnak időt rá, hogy vélt vagy valós magánsérelmeikért is törlesszenek. Fenyegetve, gyűlölet vagy egzisztenciális terror szenvedő alanyává téve olyanokat, akik hitük szerint ártottak nekik.

A cikk pedig folytatódik: „Ha meghúzod magad, ha kussolsz, ha csöndben végzed a dolgod, ellavírozhattál volna akármeddig. De te azt hitted, minden úgy lesz, ahogy eddig volt. Azt hitted, majd megint te, ti, a tifélétek fognak fenyegetőzni, s ti fogjátok megmondani, mi hogyan lesz…S mondom neked, még egyszer, hogy megértsd: immáron személyes ügyem, hogy te ne legyél köztünk. Ez a mi kis magánügyünk, Kovács Lajos.” Mi az üzenete a fenti, leginkább harmadosztályú gengszterfilmekbe illő, röhejesen öntelt ultimátumnak? Valami olyasmi, hogy mostantól mi vagyunk hatalmon, mi döntjük el, kinek hol a helye, s jó, ha mindenki tudja: innentől négy évig – de szerintünk remélhetőleg immár örökké – a mi pártunk székházában lakik az Úristen. Aki nekünk beszól, vagy csak ferde szemmel néz ránk, az csúnyán ráfázik. Ha nem hajlik a hátad, öcsém, majd rácsapunk egy nagyot. Minden pártban vannak a szezonális konjunktúra hullámhegyeit meglovagoló gátlástalan karrieristák, aljaemberek. Akik a győzelem ízétől a maradék erkölcsi korlátaikat is ledöntve, felfuvalkodott, pöffeszkedő kis cézárként ámokfutásba kezdenek szűkebb hazájukban, munkahelyükön, lakókörnyezetükben. Bűnbakokon leverve komplexusaikat, kiélve rajtuk egzisztenciális szadizmusukat.

Az ilyen – kormányváltásra időzített – befenyítés felhívás és biztatás a leírt embertípushoz. Hogy nyugodtan töltse ki dühét azokon, akiket önnön kudarcaiért, szorongásáért felelőssé tesz. Kétes alakok válnak így szakmai, morális és politikai önbíráskodás negatív hőseivé, pogromlovagjaivá. Nem az igazán lehangoló, hogy Bayer Zsolt úgy gondolkodik, ahogy. Hanem az, hogy eme hangvétel, mentalitás, konfliktuskezelési mód a jobbos törzsbázis és olvasótábor jelentős részét nem zavarja. Még akik nem osztják a felfogását, azok sem szólnak rá erélyesen, hogy ezt talán mégse kéne. „A mi kutyánk kölyke” – bocsátja meg elnézően az ilyen kilengéseket a szekértáboros elfogultság. Pedig ez nem csupán a morál, de a belpolitikai haszonelv szempontjából is öngyilkos taktika.

Ama nyers populizmus, amely hatalomra törve még úgy-ahogy, fintorogva eltűrhető, kormányra jutván hatalmi gőggé dermed. Érdemes volna a magát polgári és nemzeti jelzővel tituláló napilapnak elgondolkodni, mit akar szolgálni. Megreked a jobboldal belterjes keményvonalának frusztráción, indulatokon, sérelem-és panaszkultúrán, ellenségkép-gyártáson alapuló világlátásánál vagy, a mérsékelt olvasók által igényelt terméket állít elő. Ez a jelenlegi hangnem ugyanis legfeljebb egy banánköztársaságban minősülne polgárinak.