Vita Csizmadia Ervinnel: időszerű-e a „határolt forradalom”?

Csizmadia Ervin, Orbán Viktor „forradalma” címmel megjelent írásában, abból kiindulva, hogy a Fidesz elnöke a kétharmados eredmény ismeretében „a szavazófülkék forradalmáról”, és a „forradalmi parlament” által megvalósítandó Nemzeti Együttműködés Rendszeréről beszélt, Bibó István szellemét idézve, felveti a hatalomkorlátozás és a garanciateremtés szükségességét. Ám Bibó „korlátozott forradalom” elképzelése már 1945-47-ben is illúzió volt, mely 1989-90-ben, mikor megvalósították, eleve idejét múlta. Egyébként is, demokráciában a legitimitás és az alkotmányosság megfelelő garancia a túlhatalommal szemben.

A Fidesz kétharmadot meghaladó parlamenti többsége sokakban kelt aggodalmat. A ballib értelmiség jelentős része az országgyűlési választások második fordulója óta kifejezetten szorong, hiszen úgy érzi, a jobboldal szabad kezet kapott a társadalom tetszőleges irányban történő átalakítására, saját értékeit megtestesítő intézmények létrehozására Az aggódókat nem vigasztalja, hogy a mostani, elsöprő parlamenti többség mögött kétségbevonhatatlan legitimitás áll, mert történelmi bizalmatlanságot táplál a jobboldallal szemben.

Bibó István

Miben áll majd az Orbán Viktor által beharangozott Nemzeti Együttműködés Rendszere, a NER? A kérdésre senki sem tudja a választ, a közvélemény egy része máris hiányolja a konkrétumokat, türelmetlen és ideges. Több közírónk szerint a Fidesznek önként korlátoznia kellene a „túlhatalmát”. Mesterházy Attila azt is felvetette, hogy a győztes párttól „önkorlátozó gesztust” vár. Olyat, amit Horn Gyula volt miniszterelnök. tett 1994-ben, a nagy fölénnyel megnyert választás után. Ekkor az MSZP a koalíciós partnerével együttesen elért kétharmados többség birtokában lemondott az alkotmánymódosításról, pontosabban csupán az önkormányzati választások rendjének megváltoztatására használta.

A Fidesz, és személy szerint Orbán Viktor azonban kitart a „szavazófülkék forradalma” mellett. Hallani sem akar arról,  hogy előzetes garanciákat adjon a most megalakuló kormány következő lépéseit illetően. A jobboldali politikusok azzal érvelnek: a nép éppen arra adta a szavazatát, hogy a kétharmados parlamenti többség végre módosíthassa „a rendszerváltás rendszerét”. A népakarat érezhetően átalakítaná azt a kétharmados törvényekkel körülbástyázott politikai konstrukciót, melynek keretei között a kormányzó pártok az elmúlt két évtized alatt képtelennek bizonyultak a magyar társadalom és a gazdaság égető gondjainak orvoslására, legsúlyosabb problémáinak megoldására. Ez lenne a „forradalmi parlament” feladata. 

A magyar választók az eddigi, ellentmondásos eredményeket produkáló „legitim és korlátozott felhatalmazás” helyett „legitim és korlátlan” felhatalmazást” adtak a kétharmados Fidesznek. Az utóbbi semmiképp sem hasonlítható a diktatúrákra jellemző „illegitim és korlátlan” hatalomhoz, hiszen a demokratikus legitimitás eleve rendkívül erős korlátokat szab. A politikai váltógazdaság viszonyai között, különös tekintettel arra, hogy Magyarország az Európai Unió tagjaként kötelezettséget vállalt a demokratikus normák tiszteletben tartására, az új kormány eleve csak bizonyos határok betartásával valósíthatja meg társadalom- és gazdaság-átalakító elképzeléseit.

Csizmadia Ervin Orbán Viktor „forradalma” című írásában rámutat arra, hogy a „hatalomkorlátozó” és „garanciateremtő” politikai koncepció, mely az MSZMP és ellenzéke között folyó, 1989. augusztusi „kerekasztal-tárgyalásokon” beépült az új rendszerbe, végső soron Bibó Istvántól ered. Bíbó 1945 után több írásában is javaslatot tett a „határolt forradalom” megvalósítására, mely azonban nem talált fogadókészségre sem a bal-, sem pedig a jobboldalon. Mindenekelőtt az MKP volt az, amely határozottan visszautasította Bibó elképzeléseit.

Bibó a Független Kisgazdapárt 1945 októberében szerzett elsöprő többségét kiindulópontnak tekintve kínált kompromisszumot a radikális baloldali erőknek, gyakorlatilag a kommunistáknak.   A nyolcvanas évek végén elsősorban a Szabad Demokraták Szövetsége karolta fel és propagálta Bibó elképzeléseit, de ellenkező előjellel. A „demokratikus ellenzék” a Kádár-rendszer radikális átalakításának igényével lépett fel, a „határolt forradalom” szellemében kész volt garanciákat nyújtani az illegitim állampárt, az MSZMP képviselőinek.

„Bárkinek, akinek manapság baja van a rendszerváltással, először is Bibó Istvánnal – s az általa vallottakkal – kell megküzdenie”, írja cikkében Csizmadia Ervin. Csakhogy nem volt- egész más a helyzet 1945 után, nem volt-e Bíbó maga is illúziók rabja? Ungváry Krisztián a Beszélő 2000 januári számában közölt tanulmányt Gyötrő illúziók - Bibó és 1945 eseményei címmel, mely akkoriban komoly visszhangot keltett.  Ebben felhívja a figyelmet arra, hogy Bíbó, aki az MKP-hez  szorosan kötődő Nemzeti Parasztpárt  képviselőjeként Erdei Ferenc  felkérésére a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette 1947  júliusáig , elfogult volt  a hazai jobboldallal, és az annak vezető erejét alkotó Független Kisgazdapárttal szemben, ahogy ez A magyar demokrácia válsága című nagyhatású tanulmányából is egyértelműen kitűnik.