Trianon a magyarság közös traumája volt – állítja Pfitzner Rudolf, a 80 éves, Münchenben élő pszichoanalitikus, aki szerint a kilencven évvel ezelőtti traumát el kell fogadni és ki kell beszélni – máskülönben a magyarságnak nem lesz új, európai identitása, hanem továbbra is a régi sebek foglya marad.

hvg.hu: A "vesszen Trianon!"-t, "Trianont vissza!"-t kiabáló tüntetők vajon tisztában vannak azzal, hogy Magyarország feldarabolásának voltak erre utaló előzményei?

Pfitzner Rudolf: Akik indulatból kiabálnak, ritkán gondolnak bele a tényekbe. A Kárpát-medencében a magyarság vezető szerepe már a mohácsi vésszel súlyosan megrendült, az ország harmada török kézre került, s miközben a végeken a magyarok (de a horvátok is) védték a keresztény Magyarországot, ez a Magyarország is élesen megoszlott az egymásra acsarkodó katolikus Habsburg-pártiakra, illetve a protestáns erdélyiekre, északkelet-magyarországiakra.

A szétszakítottság nagyon fájdalmas volt, de azért tovább élt az a tudat, hogy mi vagyunk itt a vezető nép, fölötte állunk a szlovákoknak, a románoknak, általában a többieknek. Ne felejtsük el, hogy abban az időben, amikor a trianoni szerződést aláírták, a pánszlávizmus élő eszme volt, amelynek jegyében Trianonban össze is hazudtak pár képtelen államot: Csehszlovákiát, amely nem sokáig funkcionált, és Jugoszláviát, amely háborúkban esett apró darabokra. Hazugságra nem lehet új államokat fölépíteni. Az, hogy bár a kiegyezés előtt a csehekkel is folytak tárgyalások, mégis, végül Csehország mellőzésével dualista monarchia jött létre, sokban magyarázza a cseh politika ellenszenvét a magyarokkal szemben.

hvg.hu: Egyes vélemények szerint ha Magyarország konföderációvá alakult volna, elkerülhető lett volna az ország feldarabolása.

Pfitzner Rudolf: Amikor ezek a gondolatok elterjedtek, már késő volt. Kossuth csak az emigrációban foglalkozott a konföderáció gondolatával, de Jászi Oszkár, Ferenc Ferdinánd vagy Tisza István is túl későn. Amikor 1918-1919-ben Károlyi megpróbált messzemenő jogokat adni a kisebbségeknek, a felébredő nemzetek már többet követeltek. És az éledő nacionalizmus errefelé nem úgy éledt fel, mint Angliában vagy Franciaországban, ahol a gloire egyszerre volt az állam és a nemzet dicsősége. Itt a nemzeti mozgalmak mindig az elnyomó állam ellen irányultak  – a magyaroké a Habsburgok ellen, a mi kisebbségeink mozgalmai pedig ellenünk, magyarok ellen.

hvg.hu: Magyarország a dualizmusban magára talált, prosperált.

Pfitzner Rudolf: A magyarok Mohács után először a dualizmus idején érezték, hogy ismét megtalálták a nemzeti nagyságukat – a millennium idején volt is triumfalizmus, akkor épült fel a csodálatos Budapest is. Ám notóriusan megfeledkeztek az égető nemzetiségi kérdésről;  arról, hogy a magukat magyarként definiáló asszimilálódó zsidókkal együtt is alig 52-53 százalék magyar ajkú élt a Kárpát-medencében, s a többiek mind ellenünk ébredtek nemzeti öntudatra.

hvg.hu: A csehek, szlovákok, délszlávok, románok örültek Trianonnak. A magyarok azonban azóta sem dolgozták fel a Trianon-traumát.

Pfitzner Rudolf: Trianon kollektív narcisztikus sérülés volt a magyarok számára. A kollektív nárcizmus fogalmát német analitikusok vezettek be, ennek a közös önimádatnak a sérülése a kollektív trauma. A kollektív narcisztikus sérülés a magyarok számára abban állt, hogy a Kárpát-medencei vezető pozíciójukat elvesztették, egyszer és mindenkorra. Le kellett szállni a táltos fehér lóról, márpedig ebbe a magyarság nem tudott belenyugodni. Ezért vannak azok az őrült elképzelések, hogy régebbóta élünk itt, mint a szlávok és a kelták, valamint a csodaszarvas meg a turulmadár. Mindez azt mutatja, mekkora sértődöttség él még ebben a népben Trianonnal kapcsolatban.

hvg.hu: Németország is vesztes volt az első világháború után. Nekik könnyebb volt feldolgozni a traumájukat?

Pfitzner Rudolf: A németek történelmi szembenézése a múltjukkal csak a második világháború után, komolyabban csak a hetvenes-nyolcvanas évekkel kezdődően indult meg. Mára ez oda vezetett, hogy a németek a „nemzet” kifejezés használatától úgy félnek, mint a tűztől. Ezzel a fogalommal ugyanis túl sokat éltek vissza. Magyarországon azonban a nemzetre való hivatkozás ma is nagyon erős és népszerű. Mindez érthető volt a reformkor idején, és a kiegyezés után, amikor a Habsburg-monarchián belül Magyarország egyenlő lett az egykor hatalmas elnyomóval, Ausztriával – nem mellékesen a magukat magyarként azonosító asszimilálódó zsidóság segítségével.

hvg.hu: Hogyan függenek össze a zsidók elleni indulatok a szomszéd népek elleni indulatokkal?

Pfitzner Rudolf: Ezt európai szinten kell nézni. A kiegyezés utáni liberális korszakban a zsidók emancipációja azt jelentette, hogy a zsidó értelmiség lelkesen szívta magába a magyar kultúrát, s robbanásszerűen nőtt meg a zsidóság szerepe az iparban és a pénzügyi szektorban – ami ellen akkor senkinek sem volt kifogása. Még az elszegényedett nagybirtokosoktól is főleg zsidók vásárolták meg a földbirtokaikat, s a korábban vezető osztály, a nemesség egyre csúszott lefelé, előállt belőle a dzsentri, akinek vagyona már nincs, előjogai azonban még vannak.

hvg.hu: Ön ezzel kapcsolatban Márai Sándort említette.

Pfitzner Rudolf: Nagyon jellemzőnek tartom, amit Márai írt a naplójában 1944-ben:„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint »keresztény magyar ember«, előjogokkal élhet a világban; egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úri ember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a »jobboldaliság« igazi értelme.” Ez a felfogás, hogy minden érdem nélkül azzal, hogy valaki magyar, érdemeket lehet szerezni, máig igen elterjedt. E nemzetfelfogás még mindig a rendi államból táplálkozik, amely kizárja a nem magyar nemzetiségűeket, és, Werbőczy óta, még a parasztot is.

hvg.hu: Mi mondanivalója van az ön által művel pszichoanalízisnek, ezen belül az analitikus szociálpszichológiának Trianonról?

Pfitzner Rudolf: A társadalmi traumák pszichoanalitikus megközelítését Magyarországon tudomásom szerint egyedül az egy évtizede elhunyt Virág Teréz Kút-alapítványa műveli, ahol holokauszttúlélőket és leszármazottaikat analizálják. Németországban ennek egész iskolája van, amióta a hatvanas évek derekán Alexander és Margarete Mitscherlich Die Unfähigkeit zu Trauern (A gyászra való képtelenség) című könyve megjelent. Márpedig elengedhetetlen, hogy meggyászoljuk Trianont – hogy túl tudjunk lépni a kapott sebeken. Trianon össznépi társadalmi trauma; az elszakítottakat, az itthon maradottakat, az áttelepülteket, majdnem mindenkit érintett. Közös narcisztikus sérülése volt az egész magyar nemzetnek. Mivelünk, magyarokkal bánt el az egész világ: a kisantant, a nagyantant, a nemzetközi zsidóság, a szabadkőművesség, a bankárok, a bolsevisták és így tovább – most éppen Brüsszel. Ez patologikus állapot. Abban patologikus, hogy a Trianonban elszenvedett sérelmekből vezeti le a magyar identitást.

Terápia nélkül pedig marad a trauma. Ahogyan azt Virág Teréz és a német analitikus szociálpszichológusok munkássága egyaránt bizonyítja, a trauma generációról generációra öröklődik. Ami eléggé megnehezíti a dolgot, mivel egy társadalmi traumából való gyógyuláshoz időnek kell eltelnie. A holokauszt-túlélőkkel is csak 20-30 év múltán lehetett először beszélni a dolgokról, amelyeket átéltek. Azt is csak akkor, ha akadt egy „empatikus konténer”, akinek a túlélő mindent elmondhatott, megértő fülre talált.

hvg.hu: Ki lehetne ez az empatikus konténer a Trianon-trauma feldolgozásában?

Pfitzner Rudolf: Ez nagyon nehéz kérdés, egy egész társadalmat nem lehet analitikus díványra fektetni. A sajtó talán. A történészek. Legfőképpen azonban társadalmi vitára van szükség, ahol a terapizált nép részben maga lehet ez a konténer. A terápia első lépése az lenne, hogy a társadalom a tényeket elfogadja. Akármilyen fájó volt Trianon, meg nem történtté tenni nem lehet. Ha elhárítjuk, a lelkekben tovább él a trauma. A magyarok egy dolgot nem fogadnak el: a valóságot. Társadalmi katarzisra van szükség. Németországban is húsz évig tartott, amíg analitikusok elkezdtek foglalkozni ezekkel a dolgokkal. Most már ideje volna Magyarországon is egy ilyen folyamatnak.

Gerlóczy Ferenc