Gerlóczy Ferenc
Gerlóczy Ferenc

Trianon a magyarság közös traumája volt – állítja Pfitzner Rudolf, a 80 éves, Münchenben élő pszichoanalitikus, aki szerint a kilencven évvel ezelőtti traumát el kell fogadni és ki kell beszélni – máskülönben a magyarságnak nem lesz új, európai identitása, hanem továbbra is a régi sebek foglya marad.

hvg.hu: A "vesszen Trianon!"-t, "Trianont vissza!"-t kiabáló tüntetők vajon tisztában vannak azzal, hogy Magyarország feldarabolásának voltak erre utaló előzményei?

Pfitzner Rudolf: Akik indulatból kiabálnak, ritkán gondolnak bele a tényekbe. A Kárpát-medencében a magyarság vezető szerepe már a mohácsi vésszel súlyosan megrendült, az ország harmada török kézre került, s miközben a végeken a magyarok (de a horvátok is) védték a keresztény Magyarországot, ez a Magyarország is élesen megoszlott az egymásra acsarkodó katolikus Habsburg-pártiakra, illetve a protestáns erdélyiekre, északkelet-magyarországiakra.

A szétszakítottság nagyon fájdalmas volt, de azért tovább élt az a tudat, hogy mi vagyunk itt a vezető nép, fölötte állunk a szlovákoknak, a románoknak, általában a többieknek. Ne felejtsük el, hogy abban az időben, amikor a trianoni szerződést aláírták, a pánszlávizmus élő eszme volt, amelynek jegyében Trianonban össze is hazudtak pár képtelen államot: Csehszlovákiát, amely nem sokáig funkcionált, és Jugoszláviát, amely háborúkban esett apró darabokra. Hazugságra nem lehet új államokat fölépíteni. Az, hogy bár a kiegyezés előtt a csehekkel is folytak tárgyalások, mégis, végül Csehország mellőzésével dualista monarchia jött létre, sokban magyarázza a cseh politika ellenszenvét a magyarokkal szemben.

hvg.hu: Egyes vélemények szerint ha Magyarország konföderációvá alakult volna, elkerülhető lett volna az ország feldarabolása.

Pfitzner Rudolf: Amikor ezek a gondolatok elterjedtek, már késő volt. Kossuth csak az emigrációban foglalkozott a konföderáció gondolatával, de Jászi Oszkár, Ferenc Ferdinánd vagy Tisza István is túl későn. Amikor 1918-1919-ben Károlyi megpróbált messzemenő jogokat adni a kisebbségeknek, a felébredő nemzetek már többet követeltek. És az éledő nacionalizmus errefelé nem úgy éledt fel, mint Angliában vagy Franciaországban, ahol a gloire egyszerre volt az állam és a nemzet dicsősége. Itt a nemzeti mozgalmak mindig az elnyomó állam ellen irányultak  – a magyaroké a Habsburgok ellen, a mi kisebbségeink mozgalmai pedig ellenünk, magyarok ellen.

hvg.hu: Magyarország a dualizmusban magára talált, prosperált.

Pfitzner Rudolf: A magyarok Mohács után először a dualizmus idején érezték, hogy ismét megtalálták a nemzeti nagyságukat – a millennium idején volt is triumfalizmus, akkor épült fel a csodálatos Budapest is. Ám notóriusan megfeledkeztek az égető nemzetiségi kérdésről;  arról, hogy a magukat magyarként definiáló asszimilálódó zsidókkal együtt is alig 52-53 százalék magyar ajkú élt a Kárpát-medencében, s a többiek mind ellenünk ébredtek nemzeti öntudatra.

hvg.hu: A csehek, szlovákok, délszlávok, románok örültek Trianonnak. A magyarok azonban azóta sem dolgozták fel a Trianon-traumát.

Pfitzner Rudolf: Trianon kollektív narcisztikus sérülés volt a magyarok számára. A kollektív nárcizmus fogalmát német analitikusok vezettek be, ennek a közös önimádatnak a sérülése a kollektív trauma. A kollektív narcisztikus sérülés a magyarok számára abban állt, hogy a Kárpát-medencei vezető pozíciójukat elvesztették, egyszer és mindenkorra. Le kellett szállni a táltos fehér lóról, márpedig ebbe a magyarság nem tudott belenyugodni. Ezért vannak azok az őrült elképzelések, hogy régebbóta élünk itt, mint a szlávok és a kelták, valamint a csodaszarvas meg a turulmadár. Mindez azt mutatja, mekkora sértődöttség él még ebben a népben Trianonnal kapcsolatban.

hvg.hu: Németország is vesztes volt az első világháború után. Nekik könnyebb volt feldolgozni a traumájukat?

Pfitzner Rudolf: A németek történelmi szembenézése a múltjukkal csak a második világháború után, komolyabban csak a hetvenes-nyolcvanas évekkel kezdődően indult meg. Mára ez oda vezetett, hogy a németek a „nemzet” kifejezés használatától úgy félnek, mint a tűztől. Ezzel a fogalommal ugyanis túl sokat éltek vissza. Magyarországon azonban a nemzetre való hivatkozás ma is nagyon erős és népszerű. Mindez érthető volt a reformkor idején, és a kiegyezés után, amikor a Habsburg-monarchián belül Magyarország egyenlő lett az egykor hatalmas elnyomóval, Ausztriával – nem mellékesen a magukat magyarként azonosító asszimilálódó zsidóság segítségével.

hvg.hu: Hogyan függenek össze a zsidók elleni indulatok a szomszéd népek elleni indulatokkal?

Pfitzner Rudolf: Ezt európai szinten kell nézni. A kiegyezés utáni liberális korszakban a zsidók emancipációja azt jelentette, hogy a zsidó értelmiség lelkesen szívta magába a magyar kultúrát, s robbanásszerűen nőtt meg a zsidóság szerepe az iparban és a pénzügyi szektorban – ami ellen akkor senkinek sem volt kifogása. Még az elszegényedett nagybirtokosoktól is főleg zsidók vásárolták meg a földbirtokaikat, s a korábban vezető osztály, a nemesség egyre csúszott lefelé, előállt belőle a dzsentri, akinek vagyona már nincs, előjogai azonban még vannak.

hvg.hu: Ön ezzel kapcsolatban Márai Sándort említette.

Pfitzner Rudolf: Nagyon jellemzőnek tartom, amit Márai írt a naplójában 1944-ben:„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint »keresztény magyar ember«, előjogokkal élhet a világban; egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úri ember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a »jobboldaliság« igazi értelme.” Ez a felfogás, hogy minden érdem nélkül azzal, hogy valaki magyar, érdemeket lehet szerezni, máig igen elterjedt. E nemzetfelfogás még mindig a rendi államból táplálkozik, amely kizárja a nem magyar nemzetiségűeket, és, Werbőczy óta, még a parasztot is.

hvg.hu: Mi mondanivalója van az ön által művel pszichoanalízisnek, ezen belül az analitikus szociálpszichológiának Trianonról?

Pfitzner Rudolf: A társadalmi traumák pszichoanalitikus megközelítését Magyarországon tudomásom szerint egyedül az egy évtizede elhunyt Virág Teréz Kút-alapítványa műveli, ahol holokauszttúlélőket és leszármazottaikat analizálják. Németországban ennek egész iskolája van, amióta a hatvanas évek derekán Alexander és Margarete Mitscherlich Die Unfähigkeit zu Trauern (A gyászra való képtelenség) című könyve megjelent. Márpedig elengedhetetlen, hogy meggyászoljuk Trianont – hogy túl tudjunk lépni a kapott sebeken. Trianon össznépi társadalmi trauma; az elszakítottakat, az itthon maradottakat, az áttelepülteket, majdnem mindenkit érintett. Közös narcisztikus sérülése volt az egész magyar nemzetnek. Mivelünk, magyarokkal bánt el az egész világ: a kisantant, a nagyantant, a nemzetközi zsidóság, a szabadkőművesség, a bankárok, a bolsevisták és így tovább – most éppen Brüsszel. Ez patologikus állapot. Abban patologikus, hogy a Trianonban elszenvedett sérelmekből vezeti le a magyar identitást.

Terápia nélkül pedig marad a trauma. Ahogyan azt Virág Teréz és a német analitikus szociálpszichológusok munkássága egyaránt bizonyítja, a trauma generációról generációra öröklődik. Ami eléggé megnehezíti a dolgot, mivel egy társadalmi traumából való gyógyuláshoz időnek kell eltelnie. A holokauszt-túlélőkkel is csak 20-30 év múltán lehetett először beszélni a dolgokról, amelyeket átéltek. Azt is csak akkor, ha akadt egy „empatikus konténer”, akinek a túlélő mindent elmondhatott, megértő fülre talált.

hvg.hu: Ki lehetne ez az empatikus konténer a Trianon-trauma feldolgozásában?

Pfitzner Rudolf: Ez nagyon nehéz kérdés, egy egész társadalmat nem lehet analitikus díványra fektetni. A sajtó talán. A történészek. Legfőképpen azonban társadalmi vitára van szükség, ahol a terapizált nép részben maga lehet ez a konténer. A terápia első lépése az lenne, hogy a társadalom a tényeket elfogadja. Akármilyen fájó volt Trianon, meg nem történtté tenni nem lehet. Ha elhárítjuk, a lelkekben tovább él a trauma. A magyarok egy dolgot nem fogadnak el: a valóságot. Társadalmi katarzisra van szükség. Németországban is húsz évig tartott, amíg analitikusok elkezdtek foglalkozni ezekkel a dolgokkal. Most már ideje volna Magyarországon is egy ilyen folyamatnak.

Gerlóczy Ferenc

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!