Kormány kontra IMF: ki nevet a végén?

„Ebben a vitában az IMF és a magyar kormány akarata sem érvényesül majd tisztán, de meg fogunk egymással egyezni” – tett kompromisszumgesztust minapi nyilatkozatában Kósa Lajos. Hogy ez valódi megegyezési szándék-e, tehát végét jelenti a belpolitika után nemzetközi dimenzióba is kiterjesztett konfrontatív, diktátumokon nyugvó erőpolitikának, hamarosan kiderül. Mindenesetre a Fidesz politikusainak is érdemes önmaguk előtt tisztázni: a két fél közül ki van jobban rászorulva a dolog nyélbe ütésére? S ki veszít nagyobbat (egyáltalán ki veszít lényegesen?), ha mégse születik egyezség?

A hétvégi kormány-valutaalap tárgyalások fejleményei ismertek. Miként a következményük is. Persze a kormánypárti politikusok rögtön igyekeztek hűteni a kedélyeket. Utalva rá: máshol is volt már ilyenre precedens. Ugyanakkor a párbeszéd jegelése után megjelent IMF-közleményből a sorok között olvasni tudók baljós tendenciákat vélhetnek felfedezni. „…ha a magyar kormány visszahív bennünket tárgyalni, jövünk”. – fogalmaz a szervezet budapesti irodavezetője. A gazdaságdiplomácia nyelvéről magyarra fordítva ez annyit tesz: „Ha folytatni akarjátok, nektek kell jelezni, mert könyörögni nem fogunk.” Az IMF-et hazánkban képviselő Irina Ivascsenko azt is megjegyezte: „nyitottak maradunk, de mint köztudott, a jelenlegi megállapodás október elején lejár, így a lehetőség szűkül”. Ennél világosabban aligha fogalmazhatott volna a „pénzügyi nagykövet.” Minél jobban tolódik a végleges „hitelpaktum” aláírása, annál tovább van kitéve újabb gyengülésnek nemzeti fizetőeszközünk a valutaközi mezőben. Ami a nemzetgazdaságot veszélyezteti.

Fotó: AP

Abban talán minden, pártatlanságra törekvő szemlélő egyetérthet: az IMF-nek egy velünk kötött optimális, a bizonytalanságokat hidegre tévő szerződés nyilván fontos, de nem élet-halál kérdés. A Valutaalap, a nemzetközi bankrendszerrel egyetemben akkor is fennmarad, ha Magyarország gazdasági értelemben eltűnik a térképről. Mindez ugyanis a globális hitelkrízisen edződött világgazdaságnak bolhacsípés lenne csupán. Nekünk viszont létkérdés a vészhelyzetekre rendszeresített segélyhitel-mankó. Akadnak országok, melyek különböző okok folytán megengedhetik maguknak a felelőtlen hazárdjáték luxusát. Tudva, hogy stratégiai fekvésük, területi nagyságuk, a náluk lévő kulcsfontosságú energiahordozók, nyersanyagok vagy nukleáris arzenál miatt a nyugati civilizáció nem szemlélheti tétlenül, hogy bedőljenek. Ilyen volt a ’90-es években Mexikó és Oroszország, ahogy részben ilyen most Görögország is. Nekünk azonban se tengeri kijáratunk, se jelentős olaj-vagy gázkitermelésünk, se atombombánk. Ergo, nincs mire hazárdjátékot űzni.

Ha Magyarország összeomlik, az nekünk nagyobb gond, mint a világnak. Végletesen téves ama kormánypárti okoskodás, hogy „az egész Európai Unióban lélegzetvisszafojtva figyelik Magyarországot, hogy milyen eredményeket tud elérni egy nehéz tárgyalási pozícióban...ha az ország következetesen ki tud tartani, akkor sok követőre fog találni Európában...máshol is ki akarják vetni a bankadót, csak azt nézik meg, hogy sikerül-e a nagy nyomás ellenére Magyarországnak keresztülvinni az eredetileg kitűzött szándékait”.

Először is: ez az ügy korántsem annyira fontos a külföldnek, mint amennyire itthon annak gondoljuk. Nyugodtan hagyhatnak minket bukni. Egyike vagyunk a több tucatnyi, pénzpiacilag önmagában nem túl jelentős, labilis „belgazdaságú” kisállamnak. Nyilván nehéz lelkileg feldolgozni, hogy nem mi vagyunk a globális tőkevihar epicentruma. Viszont ha a fenti nyilatkozat igaz, s mégiscsak nagyobb relevanciával bírnak a történések, az nem jobb, hanem rosszabb. Amennyiben az idézett diagnózis logikája „ül”, akkor az IMF-nek semmiképp nem szabad engednie. Ha ugyanis az IMF enged, a többiek is „vérszemet” kapnak, összességében teljesíthetetlen elvárásaikkal megingatják a nemzetközi pénzügyi stabilitást. Ezt megelőzendő, pedagógiai szigort demonstrálhatnak hát egy olyan kis országon, melynek átmeneti bedőlése nem okoz globális „pénzrengést”, de szomorú esetéből mindenki tanulni fog.

Orbán Viktor persze joggal gondolhatja: politikailag ő ezen nem veszíthet. Ha sikerül kizsarolni az IMF-ből valamilyen engedményt, azt hatalmas fegyvertényként lehet tálalni. Amennyiben pedig kénytelen behódolni, pénzügyi Leonidászként tudathatja híveivel: bősz oroszlánként harcoltam értetek, nem adtam olcsón a vívmányokat, de legyűrt a túlerő. Rövid távon ebből belpolitikailag lehet profitálni. De az ország mindenképp veszít rajta.

Arathatunk pürrhoszi diadalt, viszont annak hasznát kamatostul fogják visszaszedni tőlünk. Jó példa erre Gyurcsány Ferenc 2005. decemberi „győzelme.” Trükkök százaival, a mutatók kozmetikázásával, az éhséglázadással való rémisztgetéssel (akkor voltak a párizsi és szlovákiai zavargások) sikerült a restriktív intézkedéseket a választások utánra halasztani. Plusz az uniós költségvetésből is nagyobb szeletet harapott ki a vártnál. Cikkíró már akkor képernyőre vetette: még egy ilyen győzelem és végünk. Bejött.

Gyurcsány megnyerte a csatát, de elvesztette a háborút. Az Unió és az IMF a végighazudott kampány, a pénzügyi orosz rulett után – mint Ludas Matyi – háromszor hajtotta be, amit egyszer elengedett. A második ciklusa jutalomjáték helyett vesszőfutás lett, megajándékozva riválisait a kétharmaddal.