Gyilkol a CIA, ha a lábára lépsz?

Mi kell a tuti filmsikerhez? Végy egy jó tollú politikai krimigyárost, aki a leggyengébb ziccerből is tűrhető művet farag. Hozd össze az Amerika által világszerte körözött rendezővel, aztán csináljanak együtt Amerika-ellenes összeesküvés-elméleti mozit. Ezen nem lehet komolyat bukni. Főleg, ha olyan paranoiapanelekkel dolgozol, amely beleégtek az átlagpolgár agyába.

A briliáns módon felépített történelmi regényeiről ismert Robert Harrisnek sikerült alulmúlnia önmagát. Nincs ezzel semmi gond, óhatatlanul bekövetkezik minden valamirevaló írástudónál. Kreatív hullámhegyre hullámvölgy. Viszont a helyzet gyilkos iróniáját, perverz báját adja a regények kvalitásai és a filmes feldolgozások közötti kontraszt. Harris korábbi remekműveinek minőségéhez a mozi- vagy sorozatadaptációk nemigen voltak képesek felnőni. Mondjuk az Enigma viszonylag tűrhető, az Arkangyal viszont kritikán aluli, a Harmadik Birodalom pedig tömény borzalom. Harris sokáig arra ítéltetett, hogy múltba vetített fantáziáit, alternatív-párhuzamos valóságait, jövővízióit másod- és harmadrangú rendezők, színészek ültessék vászonra. Leggyengébb regényét, a Szellemírót azonban elkényeztette a filmszakma. Csúcskategóriás direktor, parádés szereplőgárda. Nagyon sanszos, hogy mindez elsősorban nem a mű kvalitásainak, sokkal inkább a témának szól.

Spoiler! Aki meg akarja nézni a filmet, a következő négy bekezdést ugorja át!

Főhősünk, aki arctalan árnyékszerzőként hírességek memoárjainak, önéletrajzi műveinek írásából él, megbízást kap, hogy öntse formába a leköszönt brit kormányfő emlékiratait. A nyugalomba vonult politikus, Adam Lang és felesége (akiknek vonásaiban könnyű felismerni Tony Blairt, illetve nejét, Cherit) az USA északkeleti partvidékén fekvő – szezon múltán dermesztően kihalt – üdülőszigeten fogadják a „bértollnokot”.

A szellemíró munka közben

A szellemíró hamarosan rejtélyes történések hálójába gabalyodik. Elődje, a miniszterelnöki visszaemlékezéseken dolgozó Michael McAra (Blair hírhedtté vált sajtótitkára, Alastair Campbell fiktív alteregója lehet) tisztázatlan módon vízbe fulladt, Lang ellen pedig a terrorelhárítással összefüggő háborús bűnök (emberrablás, kínzás, törvénytelen kiadatás, miegymás) okán vádemelést tervez a Hágai Nemzetközi Bíróság melletti ügyészség. A feljelentő nem más, mint Richard Rycart, Lang hajdani külügyminisztere, akit a miniszterelnök azért rúgott ki, mert – úgymond – nem volt eléggé Amerika-barát. (Aki Rycart karakterében a néhai Robin Cook profilját látja, aligha téved.)

A cselekmény tempósan halad a nem túl bonyolult, kiszámítható vég felé. A szellemíró McAra feljegyzései között olyan dokumentumokra bukkan, amelyek rácáfolnak Lang emlékeire. Például azokra, hogyan is került a politikába. A halott előd lába nyomán emberünk sötét összeesküvés zárt kamráiba jut. Beleütközik az Arcadia Intézet (nyilván a republikánus szellemű American Enterprise Institute filmbéli klónja) egyik hajdani vezetőjébe. Akiről aztán kiderül: CIA-tisztként Lang környezetében dolgozott. Képbe jön még a Hallington nevű hadiipari óriáscég. (Lehet-e más, mint a Halliburton, amely egyik leányvállalata révén a piacfóbiás, antiglobalista szimpatizánsoknak magyarul a 14 leggonoszabb multi címen publikált feketelistájára is rákerült).

A fináléban kiderül – s ez jóformán az egyetlen komolyan vehető csavar a regényben – hogy nem Lang, hanem felesége, Ruth volt Langley embere. Ő befolyásolta és manipulálta férjét a CIA (valamint bizonyára a hadiipari oligarchia) érdekében. Az erre rádöbbenő „szellemet” ugyanúgy elteszik láb alól, akár McArát. Langet pedig egy zavaros figura mártírrá gyilkolja.

Roman Polanski Fotó: AP

Amiért mégis olvasásra-nézésre javallott a könyv/film, az a minőségi stílus és forma győzelme a csapnivaló tartalom fölött. Harris és Polanski – nemcsak mint író vagy rendező, hanem mint forgatókönyvíró is – rideg, steril, nyomasztóan minimalista univerzumot teremtettek, ahol a szkepszis feloldódik, s a paranoia hihetővé válik. Ahol a nyugati világ irányítói tényleg piti ripacsok, ostoba bábfigurák, a hátuk mögött pénz-és hataloméhes gyilkosokkal. A film pontosan azért veszélyes, mert a blőd összeesküvés-elméleti paneleket magas esztétikai színvonalon tolmácsolja. (Illetve a zseniális alapötlet, a szellemírói lét bemutatása menti meg, húzza fel magával az alkotást.)

Mi emellett a film létrejöttének és sikerének titka? Egyik a hagyományos brit psziché. Az angol világbirodalmat hatalma zenitjén sokként érte amerikai gyarmatainak függetlenedése. Hiába próbálta aztán felségjogait a XVIII. század végégtől még évtizedeken keresztül helyreállítani. A XIX. században egyáltalán nem lehetett biztosra venni, hogy a XX. század két nagy háborújában „angolszász nagykoalíció” lesz. Sőt, a hajdani gyarmat és anyaország között ádáz harc folyt a világhatalmi szerepkörért. A hagyományos birodalmi-kolonialista szemlélet ütközött itt a monarchikus-tradicionális legitimitás helyére a gyarmatosítás-ellenes, államnemzeti önrendelkezést tevő „nacionalista liberalizmussal.” Az USA jött rá a nyugati félteke nagyhatalmai közül, hogy a territoriális felségjog szűkkeblű elvén nyugvó gyarmatosítás leáldozóban van. Minden olyan próbálkozás, amely a megszerzendő országot államjogilag is betagolná az anyaország területébe és/vagy mechanikusan rákényszerítené önnön politikai rendszerét, hosszú távon halálra van ítélve. (Ezt nemcsak a spanyol, portugál, holland és brit, de később a szovjet birodalom sorsa is demonstrálta.)

Az Egyesült Államok a befolyásgyakorlás új, rugalmasabb, pragmatikusabb, a korábbi monarchikus és a későbbi totalitárius birodalomépítéshez képest pedig kulturáltabb, toleránsabb, demokratikusabb formáját dolgozta ki. Olyat, mely világnézetileg a hagyományos imperializmus elvetésén, a nemzeti önrendelkezés, a globális szabadság princípiumán nyugszik. Tehát a befolyási övezetében lévő országok szuverenitását formálisan teljesen, gyakorlatban pedig a szűkebb belpolitikában szinte egészben, biztonság-és külpolitikában pedig legalább részben hagyja érvényesülni. Törekvéseit megszállás és beolvasztás helyett közvetett gazdasági, diplomáciai, hírszerzési (és csak végszükség esetén katonai) nyomásgyakorlással biztosítja.  A múlt század során ez a rendezőelv teljes győzelmet aratott. Az USA először a volt spanyol gyarmatbirodalom atlanti romjai fölötti nagyhatalmi ellenőrzést vonta magához, hogy aztán a két világégésbe történő belépésének áraként kötött szerződések révén lassan átvegye a brit hadsereg támaszpont-hálózatának oroszlánrészét (úgy, hogy a nekik otthont adó, mind nagyobb terhet jelentő (fél)gyarmatok London nyakán maradtak).