Október 3.: Sokan a farkakra szavaznak?

Szűkülő (s unalmasan kiszámítható) étlapról választhat, aki szavazni fog az önkormányzati jelöltekre. Hatpártiból Budapesten négypártira, országosan pedig többnyire hárompártira csökkent a kínálat. Domináns-hegemón kormányerő, illetve megosztott, vagy egymással is csatázó ellenzéki pártok. Akiknek pedig mindez nem tetszik, azoknak ott a Kétfarkú Kutya Párt.

De helyhatósági dimenzióban országos – azon belül vidéki – párttá válni (illetve annak maradni) a Fideszen és MSZP-n kívül csak a Jobbiknak van esélye. Az LMP pillanatnyilag fővárosi (és részben nagyvárosi) kispárt, amelynek lehetőségeit meghaladnák a teljes választókerületi kínálatot lefedő ambíciók. (A Kétfarkú Kutya Párt sikere is őket fenyegeti a legjobban.) Ugyanakkor momentán az MSZP és a Jobbik is veszélynek érezheti a Fidesz centrális (pontosabban hegemón-domináns) „mamutpárti” törekvéseit. Amit helyileg csak itt-ott tudnak megkérdőjelezni. Egyik ellenzéki pártnak sincs reális sansza, hogy a szimbolikus, kulcsfontosságú fővárosi, kerületi, megyei és megyeszékhelyi közgyűlésekben egyedül abszolút többséget kapjon. Még együtt is ritkán tudnának ilyet produkálni. Hipotetikusan például Borsodban – ha Vona pártja túlszárnyalja önmagát és a szocik is átlaguk fölötti végeredményt hoznak – nem lenne kizárt MSZP-Jobbik koalíció a helyi testületek némelyikében. De ezzel mindkét párt kompromittálná magát és egymást, országos politikájuk számára mindez vállalhatatlan lenne. A Fidesz önmagáról vallott centrumpozícióját kétségtelenül erősítené, ha jelentős részben cigányok lakta településeken Jobbik-polgármester lenne. A szélsőjobboldali párt és a helyi romák borítékolható konfliktusaiban az Orbán-kormány rendteremtőként (illetve békítőként) léphetne fel.

Persze a győztesnek sem lesz fenékig tejföl. Ha az önkormányzatok, mint zsákmány, kiegyensúlyozottan, nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg kormány-ellenzék viszonylatban, akkor rendszerint az ősi, cinikus recept működik. Hogy az ellenzéki vezetésű településektől szinte minden központi pénzt elveszek, odaadván a „mieinknek”. Ami dupla haszon. Egyrészt kielégítettem a pártbázisom igényeit, plusz tudattam a választókkal: jobb a győzteshez húzni. (Eme gondolkodásmód sohasem mérlegeli, hogy ő is lehet vesztes oldalon.) Ámde ha a kormánypárt minden eddiginél sokkal nagyobb szeletet kap a helyi közhatalomból, akkor az önkormányzat-finanszírozásban keletkező törésvonalak pártközi viszonylatból egyetlen párton, a Fideszen belülre helyeződnek át. Nem lehet az újraelosztás átkonfigurálásával csak (vagy főként) az ellenzéket büntetni. A hatalomkoncentrálódás pedig fokozott elvárást generál a lakosságban, plusz megfosztja Orbánékat ama lehetőségtől, hogy belpolitikai kerékkötőkre, bűnbakokra mutogassanak. Ha kétharmadom van, saját kádereimből csinálok államfőt, állami főszámvevőt, alkotmánybírót, médiahatósági elnököt, megszállni kívánom az összes független intézményt, s immár az önkormányzatok elsöprő többsége is az enyém, akkor nincs kibúvó. Onnantól a nép szemében minden lényeges közhatalmi cselekedetért én leszek felelős.

Egyre többekben van kiábrándultság, hiányérzet. Azokban, akiknek az új, narancssárga kurzus, a Fidesz-nyomulás alapból ellenszenves, de az MSZP-t korruptnak, hiteltelennek tartják. A Jobbikot pedig szélsőségesnek, kirekesztőnek, az LMP-t viszont felszínesnek, naiv utópistának, túl zöldnek és kevéssé liberálisnak. Van egy szabadelvű, ugyanakkor cinikus, tabudöntő és provokatív értelmiségi-ifjúsági réteg, akinek többé-kevésbé minden párt „gáz, ciki”. Szenteskedő/magyarkodó, sokat lop, partszélről üvöltő közéleti huligán vagy csak szimplán lúzer. Részben ők futtatták fel a Kétfarkú Kutya Pártot. Mely ugyanúgy indult, akár az izlandi Legjobb Párt vagy az ausztrál Szexpárt. A demagógiával kevert, túltengő pátosz, a magukat halálosan komolyan vevő, programjukat nemzetmentő galaktikus misszióként értelmező politikusok ellen való áfiumként. A véleményformálók hozzáállása megoszlik: akad, aki jó kezdeményezésnek tartja, más bírálja.

Egy biztos: a Kutyapárt hiánypótló. Kihalóban van politikai osztályunkból a befelé irányuló szkepszis, az önirónia, az ideológiai szigort enyhítő humor. Egy ilyen párt feszültségoldó pótcselekvés. Természetesen egy jó poéntól nem lesz jobban kormányzott ország, minőségi demokrácia. Nem is kell, hogy ettől az legyen. A kritikai szubkultúra viccpártja maradjon a kaptafánál, s magát se vegye komolyan. De intő jel, hogy sokan inkább voksolnának egy protest-poénra, mint a „halál komoly” pártrendszer oszlopaira.