Nincs csődközeli helyzet, de szabadságharc sincs

A helyzet komoly. Orbán Viktor szerint Magyarország gazdasági szabadságharcot vív a Nemzetközi Valutaalappal az önálló gazdaságpolitikáért A helyzet komoly – hallani ugyanezt az MSZP-től és a baloldali véleményformálóktól. Szerintük a kormány száz nap alatt romba döntötte a gazdaságot, bármikor beüthet a krach. De van-e ok szabadságharcról, avagy csőd közeli helyzetről beszélni?

Válsághelyzetben, recesszió közepette, a tankönyvek receptje szerint is élénkíteni kellett volna, vagyis átmenetileg növelni a kiadásokat (úgynevezett anticiklikus gazdaságpolitikát folytatni), ezt tették az Egyesült Államoktól kezdve Nagy-Britannián keresztül a PIGS-államokig, valamint Lengyelországig és Csehországig. Csakhogy nálunk erre nem volt mód, mert a globális krízis nagyon rossz állapotban érte az országot, és ezért mindenfajta élénkítés gyengíthette volna a forintárfolyamot és – a nagyszámú (1,7 millió) devizahitelesen keresztül – veszélyeztette volna a pénzügyi stabilitást.  Magyarország az elmúlt évtizedben lényegében szembement a világtrenddel, a fejlett országok gyakorlatával és a közgazdaságtannal: amikor pénzbőség volt a piacokon, osztogatott, amikor viszont a krach miatt élénkíteni kellett volna, akkor megszorításokra kényszerült. Álságos tehát az a baloldali érvelés, amely száz nap után a jelenlegi kormányra próbálja kenni a még a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány által elkövetett hibákat is, amelyek alaposan megtépázták a magyar gazdaságpolitika hitelességét.

A gazdaságpolitika mozgásterét ma az állami és a külső (magán)adósság szintje szabja szűkre. Az adósság nem nőhet tovább az államcsőd valós veszélye nélkül. Mindemellett a fundamentumok relatív pozíciójavulása még az államadósságra is igaz; az EU–27-eknél valamivel, Görögországnál lényegesen jobban állunk (nálunk 80, a görögöknél 120 százalék ez a GDP-arányos adósság-mutató). Igaz, az újabban csatlakozott uniós országokhoz, vagy a másik három visegrádi államhoz képest egyelőre nagy a különbség – Magyarország hátrányára. Ám ezeknek az országoknak nagyarányú költekezései miatt az olló gyors ütemben zárul.

Magyarországon a magas adósságteher, a behatárolt költségvetési mozgástér miatt a hazai jobboldalnak illene leszámolnia azzal az illúzióval (voluntarizmussal), hogy egyszerre lehet növelni a kiadásokat, csökkenteni az adókat, és beindítani a növekedést, miként azt mostanáig sulykolták.

Apró lépésekben persze meg lehet próbálni tágítani a költségvetési mozgásteret. Például a magánnyugdíj-pénztárakba befizetett járulékok költségvetési elszámolásával. Ésszerű, hogy a kormány ezt a kártyát – a nyolc uniós állammal együtt – megpróbálja megjátszani. Nem logikus ugyanis, hogy Magyarország hátrányt szenvedjen, amiért 1998-ban bevezette a nyugdíjrendszer második, úgynevezett tőkefedezeti pillérét. Továbbá, mivel ez a teher sok magyar adófizető számára kötelező, így bizonyos mértékéig mentesíti az államot a jövőbeli transzfer alól, indokolható, hogy közbevételként (is) elszámolják. Lehet tehát alkudozni kisebb-nagyobb tételekről az unióval és az IMF-fel, és ezekben a kormány által előrángatott ötletekben néha van is ráció. A retorikai fordulatok viszont lehetetlenné teszik még az amúgy ésszerű – kis mozgástérre szabott – alkukat is.

Magyarországon természetesen semmiféle szabadságharc (forradalom stb.) nincs, és nem is lesz. Gazdasági fundamentumaink ismeretében jelenleg államcsődtől sem kell tartanunk. A helyzet viszont bármikor komolyra fordulhat, ha politikusaink részéről még sok komolytalan megnyilatkozás elhangzik.

A szerző közgazdász, újságíró