Csizmadia Ervin: A neveletlen polgárok országa

Miközben még mindig beszédtéma Orbán Viktor minapi felszólalása az EU-parlamentben és a körülötte támadt vihar, nem árt arra emlékeztetni, hogy az Orbán-kormány által elkövetett hibák egészen a rendszerváltásig vezethetők vissza. A rendszerváltás során végbement a politikai és a gazdasági átmenet, de kevéssé sikerült a demokrácia társadalmon belüli elfogadtatása. Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója a politikai nevelés hiányáról ír.

Mielőtt túlságosan elragadtatnánk magunkat és csatlakoznánk azokhoz, akik szerint vége a demokráciának, rögzítsük, hogy a hazai demokratizálódás folyamata kezdettől tartalmaz egy mély és sokáig fel sem ismert ellentmondást, ami a demokratikus intézmények és a demokratikus magatartásformák kialakulásának eltérő ritmusában mutatkozik meg. Ralph Dahrendorf híres mondása szerint: „Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell.”

Ezt a szlogent az elmúlt két évtizedben sokat idéztük anélkül, hogy értelmeztük volna. Márpedig ebben az egyetlen mondatban – mint cseppben a tenger – megjelenik az 1989-90-ben demokratizálódó országok talán leglényegesebb problémája: a társadalmi demokratizálódás hatvan éves időperspektívája. Ha ugyanis igaza van Dahrendorfnak, abból nem kevesebb következik, mint hogy – átélve persze az új politikai és gazdasági rendszer áldásait – akár egész nemzedékek maradhatnak ki a demokratizálódás társadalmi élményéből. Természetesen nehezen vitatható, hogy az emberi mentalitás lassabban változik, mint a makro-struktúrák, ám nem kis aggodalomra adhat okot, ha az emberi dimenziók optimális átalakulása a beláthatatlan jövőbe tolódik ki.

Mindezt a mai Magyarországra konkretizálva: nincs arról szó, hogy a (liberális) demokráciának úgy általában vége van. Két másik probléma tűnik komolynak: 1. Az elmúlt húsz év alatt a politikai osztálynak nem sikerült konszenzusra jutnia a politikai, a gazdasági és a társadalmi rendszer együttes és arányos fejlesztése ügyében; 2. ilyen megegyezés híján a balliberális kormányok előnyben részesítették a makrostruktúrákat, a jobboldaliak pedig a mikrodimenziókat, sőt, látványosan felbontották azt, amit riválisuk addig csinált.

Orbán Viktor második kormánya például abból a helyes felismerésből kiindulva, hogy az egyes egyéneknek talán mégse csak hatvan év múlva legyen jobb, eljut a politikai rendszer húsz évvel ezelőtt és azóta létrehozott intézményes vívmányainak részbeni felszámolásához. Nem nehéz észrevenni itt a logikát: az Orbán-kormány a demokratizálódás három aspektusa között mutatkozó időbeli aszimmetriát kívánja megszüntetni, s kevéssé vet számot azzal, hogy a folyamatba történő beavatkozásával milyen, sok esetben jóvátehetetlen rombolást okoz. A kormány elmúlt nyolc hónapban megtett számos rendkívül aggályos lépését illetően nem elegendő, ha a kritikák csak a rombolás elítélésére korlátozódnak. Meg kell kísérelni a magyar demokratizálódás megoldatlan problémájának (a demokratikus társadalmi mentalitások és attitűdök évtizedekkel való kitolásának) értelmezését is.

Lassan érdemes lenne számot vetni azzal, hogy Magyarországon a Kádár-rendszerből örökölt mentalitás megváltoztatására sem a rendszerváltás időszakában, sem azóta semminemű tudatos és sikeres kísérlet nem történt. A magyar társadalom intézményesen és gazdaságilag megfelelő módon lépett át a demokratikus keretek közé, de eközben jobbára elkerülte a figyelmet a harmadik aspektus, a társadalmi tanulás. Ennek az árát fizetjük most.

Hogy mennyire eleven problémáról volt szó, azt néhány évvel a rendszerváltás után már pontosan érzékelték érzékeny írástudók. Kis János például már 1992-ben arról írt Gondolatok a közeljövőről című írásában, hogy Magyarországon a rendszerváltás nem teremtett közösen átélt élményeket, ezért ugyanő akár azt is el tudta volna képzelni, hogy 1994 után egy mindegyik oldal számára elfogadható alkotmány adhatja meg a rendszerváltás elmaradt közös élményét. Ilyen „közös alkotást” azonban a húsz év során nem sikerült produkálni, s ez megint egy indok arra, hogy a Fidesz miért érzi most úgy, hogy kétharmados többségével neki kell bepótolnia az elmaradást. Ha „aránylagosan” megvalósul a társadalmi szinten történő demokratizálódás, akkor most ezzel a kérdéssel egyszerűen nem kellene foglalkoznunk.

Csakhogy a társadalom demokratizálódása csak foltokban történt meg. A magyar társadalomból valami kezdettől nagyon hiányzik. Ami miatt az ország mentálisan együttműködés-képtelen. S hogy mi ez a valami? Nevezzük ezt politikai nevelődésnek. A nyugat-európaiak 1945 utáni demokratizálódásában alapvető szerepet játszó politikai nevelés Magyarországon teljesen kimaradt; mintha nem fogtuk volna fel, hogy a diktatúrából a demokráciába történő átmenetben az emberekből nem automatikusan lesznek demokraták, hanem arra meg kell tanítani őket.

Ahogyan ez 1945 után Németországban történt. Se szeri, se száma a könyveknek, tanulmányoknak, konferenciáknak, sőt, filmeknek, amelyek bemutatják, hogy a német társadalom a náci diktatúra után milyen hallatlan energiával látott hozzá a demokrácia megtanulásához. Ennek érdekében persze szerencsés módon Németország igénybe vehette az amerikai szellemi és oktatási tapasztalatokat (John Dewey nevelésfilozófiáját többek között) és rövid idő alatt kiképezhették azokat a tanári generációkat, amelyek aztán gond nélkül adhatták át a liberális és demokratikus értékeket. Természetesen ez csak a kiindulópont volt, de annak rendkívül fontos.