Farkas Zoltán válasza Matolcsynak: Fedák Sári bűvöletében

Matolcsy György tegnapi írására Farkas Zoltán azzal válaszol: ha egy kormány a már meglévő megtakarításokból csökkenti az államadósságot, az nem az ő érdeme, hiszen a megtakarításokat sem ő halmozta fel. Sokkal inkább az ő bűne.

Nincs annál visszataszítóbb, mint ha valaki egy vitában önfejűen ismételgeti saját igazát. Ezzel aligha kelt rokonszenvet. Félreértések elkerülése végett e megállapítással nem Matolcsy Györgyre gondolok, hanem – önkritikusan elismerem – saját magamra. Mégsem tudok a kísértésnek ellenállni, mivel a miniszter úr, okkal vagy ok nélkül, fontosnak tartotta, hogy róla szóló írásomra háromszor akkora terjedelemben reagáljon, majd pedig arra, hogy rövidke, tényekre korlátozódó viszonválaszomat minősítse, afféle végső igazságosztóként, más véleményekkel együtt. Kollégáimat nem próbálnám megvédeni, voltaképpen magamat sem, ezúttal is csupán a tények némelyikét szeretném megismételni, nehogy feledésbe merüljenek.

Matolcsy szerint „az új és erős kormány visszavezette Magyarországot a pénzpiacokra”, és ez nem a Bajnai-kormány volt. Szerintem viszont igen, mint írtam, a 2009. július 17-ei 1 milliárd eurós, illetve a 2010. január 29-ei 2 milliárd dolláros kötvénykibocsátással. Most saját korábbi kijelentését Matolcsy azzal árnyalja, hogy Bajnaiéké „még csak fél-piaci visszatérés volt, hiszen még élt az IMF-EU kölcsönszerződés”. Én is kész vagyok árnyalni a magamét: nagyon szurkolok, hogy az Orbán-kormány az idei évre tervezett devizakötvény-kibocsátást sikeresen végrehajtsa, beteljesítve a teljes piaci visszatérést.

Matolcsy először azt írta, hogy „az EU valamennyi fejlett országa használ gazdaságélénkítő lépéseket, egyedül Magyarország nem élt 2010 közepéig ilyen eszközzel”. Én pedig azt állítottam, hogy élt, például a társadalombiztosítási járulékok öt százalékpontos csökkentésével és az uniós támogatások átcsoportosításával. Most Matolcsy azt fűzi hozzá: ez igaz ugyan, „de a megszorítások hatása ennél nagyságrendekkel nagyobb volt”. Ezt nem vitatom, nem is állítottam az ellenkezőjét. Viszont a megszorításokból az Orbán-kormány is kivette a részét: mi más lenne a bankadó, a három szektorális adó, és még inkább a magán-nyugdíjpénztári tagdíjak visszatartása, a pénztárakban felhalmozott vagyon konfiskálása. Az előbbi az üzleti szektort vágja agyon, az utóbbi az állam kényszerhitelezőjévé tesz csaknem 3 millió állampolgárt. Azt azonban készséggel elismerem, ez valóban más recept, mint amit a korábbi magyar kormányok alkalmaztak, beleértve az első Orbán-kormányt is.

A kötelező magán-nyugdíjpénztári tagdíjak és a pénztári vagyon elköltéséről Matolcsy először azt írta: a befizetések egy része az állami nyugdíjak kifizetésére megy el, „semmilyen más folyó kiadást nem lehet finanszírozni ebből”. Én pedig ezzel kontráztam: „A pénztárak vagyonából 94540,4 millió forint a központi költségvetés bevételeit gyarapítja (lásd Magyar Közlöny, 2010. évi 200. szám, 31143. oldal). A beterjesztett költségvetés a nyugdíj- és adósságcsökkentő alapból még csak 78000 milliót irányított volna a központi költségvetésbe, a többit az 1498/539-es, illetve az 1498/495-ös módosító indítvánnyal csoportosították át a Nyugdíjbiztosítási Alapból a céltartalékból kifizethető bérekre és azok járulékaira, valamint a kormányhivatalok megszervezésére, működtetésére.” Mellár Tamás hozzáfűzte, szerinte sem szabad a magánpénztári megtakarításokat a folyó költségvetési kiadások finanszírozására fordítani. Erre Matolcsy már azzal reagált: „A korábbi közgazdaság szerint valóban nem, de mint tudjuk, új közgazdaságra van szükség, mert új világban élünk”. Remélem, ezt tekinthetem beismerésnek: a megtakarítások egy részét a kormány igenis feléli. Lelke rajta.

Matolcsy először azt írta, azért minősítették le az országot, mert „hamis volt a költségvetés”. Én pedig ezzel kontráztam: azért minősítették le, „mert úgy látták – például a Fitch –, hogy a nyugdíjreform visszafordítása és a koherens középtávú költségvetési stratégia hiánya aláássa a közfinanszírozás hosszú távú fenntarthatóságába vetett bizalmat”. Most Matolcsy elismeri: „ez is benne volt”. Köszönöm.

Ami a Bokros-program megítélését, az uniós túlzotthiány-eljárás okait, a tavalyi hiánycél állandó módosítgatását, annak utólagos, önigazoló levezetését és a többi, korántsem lényegtelen ügyet illeti, nem mennék el fedáksáriig. Végezetül csupán egyetlen mozzanatra hívnám fel szelíden a figyelmet, amiben a végletekig ellentétes állásponton vagyunk. Úgy vélem, ha egy kormány a meglévő (pénztári) megtakarításokból csökkenti az államadósságot, az nem az ő érdeme, hiába büszkélkedik vele éjt nappallá téve; hiszen a megtakarításokat sem ő halmozta fel. Az viszont az ő bűne, hogy az eljövendő esztendőkben kifizetendő juttatásokat már most, előre elkölti. Ez az én szememben semmilyen szempontból sem különbözik a 2002 és 2006 közötti, amúgy valóban védhetetlenül szörnyű eladósító politikától. Akkor is az életszínvonal növelése volt a cél, most is az. Akkor sem volt ennek megtermelt fedezete, most sincs.

Csak akkor „jelen időben” vett fel kölcsönöket a kormány, most meg a jövőtől vesz el súlyos ezermilliárdokat. Ám ugyanazt a hamis illúziót kelti vele.

Farkas Zoltán