Parragh László, a kamara elnöke a minap kifakadt, hogy „a multinacionális cégek az itthon termelt nemzeti jövedelem hét százalékát extraprofit formájában kiviszik az országból. Ez az összeg az elmúlt tíz év alatt több mint 11 ezer milliárd forintot tett ki. A monopóliumok, vagy azokhoz közeli helyzetben lévő cégek nálunk dupla annyi pénzt kérnek egyes szolgáltatásokért, mint mondjuk egy fejlettebb államban. Kétszer drágábban telefonál egy magyar vállalkozó, mint egy osztrák, többet fizet az energiáért, a kamatmarzsok magasabbak”. Parragh a rossz privatizációs szerződéseket teszi mindezért felelőssé és sürgeti azok felülvizsgálatát.

De vajon tényleg csak az elhibázott  privatizáció felelős a kialakult helyzetért? Biztos, hogy létrejöttek monopolhelyzetek, lehet, hogy ebből is származik extraprofit, de annak túlnyomórésze abból keletkezik, hogy a multinacionális cégek termelékenysége jóval meghaladja a magyar tulajdonú vállalkozásokét. A legnagyobb magyar exportőr, az Audi Hungária Kft. egy alkalmazottjára vetítve negyven millió forintnál is több GDP-t tudott produkálni 2008-ban (miközben a kkv-szektorra az öt- hat millió Ft/foglalkoztatott közötti érték a jellemző)! A megtermelt 260 milliárd forint GDP-nek több mint a fele adózás előtti eredmény, amelyből az adózott rész, a profit valóban kimegy az országból.

Ezt a hatékonyságot kellene lekopírozni a magyar tulajdonú vállalkozásoknak is. De a hazai kkv-szektor a versenyképesség tekintetében valóban hátrányos helyzetben van a nemzetközi vállalatokhoz képest. Ám ennek oka nem az, hogy a  globalizációs pénzszivattyúkon évi ezer milliárd forint extraprofit áramlik ki az országból, hanem az a társadalmi-gazdasági modell, amely a rendszerváltás után alakult ki Magyarországon. Ez a működési mód a hipokrita parazitizmusra, azaz a képmutató élősdiségre épül, amelynek lényege, hogy a megélhetés és gazdagodás sokkal inkább a közpénzek ellenszolgáltatás nélküli megszerzésén alapul, semmint a piaci teljesítményen. Finanszírozása évente mintegy kétezer milliárd forintjába kerül az adófizetőknek.

Az összeg egyik része azért kell, hogy a politikai elit a választópolgárok korrumpálásával megszerezhesse a hatalmat (választási ígéretek) és uralmát fenntarthassa. Ezt szolgálják a jóléti újraelosztás olyan tételei, amelyeket az ország teljesítőképességének jelenlegi szintjén nem szabadna folyósítani.  Az összeg másik hányada az állami és önkormányzati megbízások túlárazásának és a vállalatok számára folyósított, vissza nem térítendő támogatásoknak a forrása. Ezen a két csatornán nevelődött fel a nemzeti tőke predátornak (ragadozónak) nevezett része.

A hipokrita parazitizmus finanszírozására beszedni kívánt többletadókat az alacsony hatékonyságú kkv-szektor, ha akarná, sem tudná megfizetni. Csak úgy versenyképes, ha a bérek egy részét zsebbe adja. De a magas termelékenységű nemzetközi vállalatok sem hajlandóak odaadni ezt a többlet-adót: csak akkor fektetnek be itt, ha adókedvezmény és támogatás formájában ezt a részt visszakapják. Mivel piaci körülmények közt a többlet-adót nem lehet maradéktalanul beszedni, az adósságspirál a hipokrita működési mód összetéveszthetetlen sajátossága. A kezelhetetlen eladósodás következménye pedig a kiugróan magas kockázati felár. A magas hitelkamatok miatt a kamatfelár  is magasabb az ilyen országokban. A hipokrita parazitizmus a fő oka annak, hogy a hitel jóval többe kerül nálunk, mint a fejlett országokban, nem pedig az esetleg rosszul magánosított magyarországi bankok mohósága.

De a telefonálás és az energiafogyasztás költségei sem csupán azért magasak, mert ezekre a piacokra az egyes szolgáltató cégek monopolhelyzete nyomja rá a bélyegét. Ezek az óriásvállalatok a hatósági árképzés hatálya alá esnek, áraik alapja az „indokolt” költség. Mivel nincs igazi verseny, a képmutató élősdiség finanszírozására kirótt többletadókat is felszámíthatják áraikban, azt a hatóság elismeri. De más tételek is  beépülhetnek az árakba: 2006-ban a parlament döntést hozott egy stratégiai gáztároló megépítéséről. Sokan már akkor kétségbe vonták szükségességét. A tároló a MOL magánberuházásában valósult meg. A 150 milliárdos beruházás a kapcsolódó létesítményekkel együtt végül is 500 milliárd forintba került. Hogy szükséges volt-e vagy nem, hogy a kivitelezők túlárazták-e vagy sem, azt soha nem tudhatjuk meg, de tény, hogy költségei beépültek a tarifákba és a fogyasztók emiatt is magasabb árakat kénytelenek fizetni más országokhoz képest. De az áram- vagy a távhőárba beépített, „indokolt” költségekkel kapcsolatban is bőven akad kérdőjel, mint ahogy erre a kötelező átvételi rendszer módosítására tett Lázár-javaslat által kirobbantott vita is rávilágított.

A vállalkozói érdekvédelmi szervezeteknek a multi-ellenes kirohanások helyett inkább a hazai kkv-szektor fejlődése elől a forrásokat elszívó hipokrita parazitizmust tápláló csapok elzárását kellene szorgalmaznia. (Ez azonban sok – a hipokrita parazitizmusból élő, de a szervezetek vezetőségeiben is reprezentált - vállalkozónak nem érdeke.) A nemzetközi vállalatok hatékony teljesítménye ugyan nem a képmutató élősdiségen alapul, az mégis hatással van működésük feltételeire. A monopolhelyzetek mellett leginkább a nagyberuházóknak adott támogatások és adókedvezmények borzolják a vállalkozói érdekvédelmi szervezetek képviselőinek idegeit. Sokszor persze jogosan: az egyik gazdasági miniszterről kiderült, hogy erőltette egy kínai társaság támogatását, amelyik a lebomló csomagolóanyagok gyártásának forradalmát ígérte, jóllehet, vállalásaiból semmit sem teljesített. Közben a náluk kopogtató, a hazai gabonából előállítható, biodegradálódó csomagolóanyagok előállításának technológiáját szabadalmaztató magyar feltaláló projektjét lesöpörték az asztalról.

Ha sikerülne megbontani a hipokrita mentalitás virulását megalapozó struktúrákat, akkor végre olyan versenyképes és méltányos adórendszert lehetne bevezetni, amelynek már nem kellene tartalmazni a képmutató élősdiség finanszírozását szolgáló adóelemeket. És akkor ezeket nem kellene visszaadni adókedvezmények és támogatások formájában, s nem kellene a kormányoknak sem folyamatosan a korrupció gyanúját hessegetni. Mert az egyedi támogatások folyósításán és az adókedvezmények biztosításán alapuló beruházás ösztönzés – természetéből következőleg – a korrupció (hipokrita parazitizmus) melegágya. Mindez elkerülhető lenne, ha a forint-milliárdok formájában nemzeti ajándékban részesülő beruházóktól azt kérnék, hogy egy, a támogatással arányos kisebbségi tulajdonrészt vezessenek be a pesti tőzsdére. Ezen cégek anyavállalatainak részvényei biztosan forognak valamely nagy tőzsdén, mindegy nekik, hogy a pesti börzén kereskednek-e egyik leányvállalatuk (vagy az anyavállalat) részvényeivel.

Ezzel a piacgazdaság szellemével teljes mértékben összhangban álló megoldással egyrészt jelentős mértékben csökkenne a meglévő multi-ellenesség,   mivel a részvénytulajdonosok magukénak, vagy legalábbis a nemzet büszkeségének éreznék a részvénytársaságot. Másrészt  pedig az évi ezer milliárd forintnyi, eddig teljes egészében  repatriált profit egy része hazai tulajdonosokat gazdagíthatna, az általuk fizetett osztalékadó pedig a magyar költségvetésbe folyhatna be, szükségtelenné téve a nagy befolyással bíró befektetők haragját kiváltó különadók kivetését.

Persze, az volna igazán tökéletes, ha nem támogatást és adókedvezményt adna az állam, hanem már eleve részvénykibocsátásból jönne össze a magyar kormány által ígért hozzájárulás. Így nem lenne szükség a beruházás-ösztönzés hatékony fegyverének gondolt, de valójában csak a rossz gazdasági szerkezetet konzerváló, egyedi támogatásokra és adókedvezményekre alapozott, a kormányszintű korrupció lehetőségét magában hordozó rendszerre. És így nem kellene szégyenszemre kitolni az euró bevezetésének határidejét 2020 utánra arra hivatkozva, hogy Magyarországnak szüksége van a versenyképességét növelő, a kedvezmények széles körére épülő adórendszerre, ezért a kormány nem azonosulhat azokkal az adóharmonizációs törekvésekkel, amelyeket az euró-zóna megerősítése érdekében a német-francia tengely sürget.

Adósságcsökkentés uniós támogatásokból?

Hasonló innovatív módon, a kétsebességes unió kialakulását megelőzve, Magyarország érdekét szolgáló paradigmaváltásra lehetne javaslatot tenni. Az unió versenyképességének drámai romlásában komoly szerepet játszik ugyanis a túlzásba vitt redisztribúció. A nettó befizetőktől a kohéziós és más alapokba átcsoportosított pénzeknek a nemzeti fejlesztési tervekben megvalósuló újraelosztása az erőforrások elképesztő, hihetetlenül nagy vízfej-apparátust igénylő pazarlásával valósul meg. Az ennek cechét állók  - élükön Merkel német kancellárral – ezt egyre kevésbé tolerálják. Borítékolható, hogy a kétsebességes unió létrejöttével a következő hétéves tervezési ciklusban drasztikusan visszavágják majd a szétosztható források mennyiségét.

Hacsak a magyar elnökség, az ország érdekeinek megfelelően, nem kezdeményezi, hogy a szegény tagországok a nekik megítélt forrásokat ne az erősen kérdéses hatékonyságú, pályázat útján elnyerhető vissza nem térítendő támogatások formájában kapják meg,  hanem költségvetési tartalékként egyetlen projektre, a maastrichti kritériumok teljesítésére (pl. adósságcsökkentésre) fordíthassák. A hivatkozási alap éppen az lehetne, amit Parragh László negatívumként vet fel: a multik által kivitt extraprofit, amelynek forrása a multinacionális vállalatok által Magyarországon előállított, de éppen a nettó befizető országokban adózó jövedelem. A nálunk működő sikeres nemzetközi cégek – osztalékadó fizetésére kötelezett – természetes személy tulajdonosai zömmel a nettó befizető országokban élnek és adóznak.

A nekünk nyújtott uniós támogatás forrása részben az itt megtermelt, de nem nálunk adózó jövedelem, így abszolút jogos lehet egy olyan érvelés, hogy az uniós támogatások valójában a magyar költségvetés bevételeinek részét kell, hogy képezzék a pályázati redisztribúció kényszere nélkül is.  A maastrichti kritériumok teljesítésére, -- mint a legfőbb nemzeti érdekre – hivatkozásnál semmi sem demonstrálná jobban azt, hogy valóban elkötelezettek vagyunk az európai értékek felé. Jó lenne, ha a Merkel kancellár által indítványozott javaslattal összhangban álló törekvést, miszerint az új alkotmánynak tartalmaznia kellene valamifajta adósságkorlátot az állam számára, akár az ebbe az irányba tett első lépésnek lehetne értelmezni.  

A hipokrita parazitizmus béklyójába zárt gazdaságokra éppen a maastrichti kritériumoktól való leküzdhetetlennek tűnő távolság a jellemző: mivel a képmutató élősdiséget finanszírozó adótételeket lehetetlen teljesen beszedni, a deficit elszabadul, aminek eredményeként az államadósság is gyorsan kezelhetetlenné válik. Mindkettő együttes eredőjeként olyan, uzsoraszerűen magas kockázati kamatfelárak alakulnak ki, amelyek a növekedés forrásait elszívják és a depresszív pangás állapotába taszítják ezeket az országokat. További „természetes” következmény az elszabaduló infláció és a nemzeti valuta százezrek életét tönkretevő, kiszámíthatatlan árfolyammozgása. Az elnöklő magyar kormánynak példát kellene mutatni arra, hogy az uniós források radikálisan újszerű felhasználásával, valamint a hipokrita parazitizmus felszámolásával forradalmian új gazdaságpolitika megalkotására képes, amely eléri, hogy a deficit a nullához közelítsen, az államadósság gyorsan csökkenjen,  a kamatfelárak eltűnjenek, az infláció elillanjon, az árfolyamok stabilizálódjanak, és végre euróval fizethessünk.

Rá kellene döbbenni végre, és a vonakodó tagországokat is rádöbbenteni, hogy az európai bölcsesség csúcsteljesítményeként megalkotott maastrichti kritériumok teljesítése a legfőbb közjó, egyúttal az unió kohéziójának és versenyképességének a legfőbb letéteményese. Ez az igazán Erős Európa!

A maastrichti kritériumok mielőbbi teljesítése legfontosabb nemzeti érdekünk. Ehhez azonban könyörtelenül – tekintet nélkül az oligarchikus struktúrák érdekeire – likvidálni kellene a hipokrita mentalitás bázisát. Ha sikerülne kiirtani a Magyarországot lefojtó élősdiség alapját képező jelenségeket, akkor olyan, hosszú távon is fenntartható költségvetést lehetne konstruálni, amelynek bevételeit egy méltányos, csalásra nem kényszerítő adórendszer deficitmentesen is tudná biztosítani. A kiszámítható, stabil, alacsony kamatokkal és inflációval, megfizethető adókkal jellemezhető gazdasági makro-környezet létrejötte a feltétele annak, hogy végre olyan inspiratív vállalkozói klíma alakulhasson ki, amelyben a keynes-i „animal spirit”, a gazdasági növekedés motorját jelentő vállalkozói szellem, vállalkozói kurázsi zavartalanul loboghat, újabb és újabb innovációkat –  és újabb és újabb munkahelyeket -  létrehozva. Ennek fájdalmas hiányára legutóbb Kornai János hívta fel a figyelmet.

Ez a „spirit” csupán pislákolhat a hipokrita parazitizmus által gúzsba kötött vállalkozókban, akik csak adócsalással lehetnek versenyképesek és innovációs kapacitásaikat leköti az adóterhek könnyítésére szolgáló kreatív könyvelés tranzakcióinak megtervezése és végrehajtása. Pedig a hazai vállalkozók kompetenciája az innovációra igenis megvan, de éppen az inspiratív klíma hiányzik. A hazai kkv-szektornak  nem vissza nem térítendő támogatások osztogatására alapozott programokra van szüksége, hanem a maastrichti kritériumok teljesítésével kialakítható ösztönző légkörre. Ennél többet és jobbat kormányzat nem adhat sem a vállalkozóknak, sem pedig állampolgárainak.

Egy hatékony kormányzatnak tudnia kell felismerni az innovációk nemzetgazdasági jelentőségét és meghozni azokat a jogszabályokat, biztosítani azokat a feltételeket, amelyek révén azok megvalósulhatnak. A hipokrita parazitizmus hálójában vergődő kormányzatok azonban képtelenek ezt a támogató klímát biztosítani, mivel egyrészt a teljesítménykényszerre nem szorított predátor-tőke  – noha innovációs kompetenciája elégtelen – pusztán létével elszívja az innovációk megvalósítására fordítható forrásokat, másrészt  pedig az apparátus kapacitását leköti a preferált kör igényeinek kielégítése (beleértve az állammal jó kapcsolatokat ápoló nemzetközi vállalatokat is). A

valódi innovációk menedzselésére így nem marad energia.

Ebben a közegben még az olyan nagy jelentőségű találmányok, mint például a hulladékgazdálkodásnak egy forradalmian új lehetőségével kecsegtető, a PET-palackok zsugorításának, visszagyűjtésének és újrahasznosításának zseniális rendszere sem léphette át az előző kormányzatok ingerküszöbét. Pedig ezzel az innovációval a nyomasztó ökológiai problémából egy munkahelyeket teremtő, profitot termelő – és így jelentős adóbevételt is eredményező –, az egész világ számára mintául szolgáló mega-projektet lehetne beindítani, amely az ország imázsát jelentősen emelhetné.  Az egyik illetékes azzal hárította el a feltalálót, hogy „mit tud ő nyújtani a multikhoz képest”. Ennél érzékletesebb módon nem lehetne kifejezni a hipokrita modell inkompetenciájának – vállalkozói kurázsit elfojtó - természetét. Kivételes történelmi lehetőség adódott arra, hogy kétharmados többség birtokában rapid módon meg lehessen szüntetni az élősdiség alapját képező jelenségeket. Ezt a többséget arra használni, hogy egy másikfajta képmutató rendszer épüljön fel, jóvátehetetlen hiba.

Szilárd akarattal, a tehetséges magyar vállalkozók innovációira alapozva, létre jöhetne egy valóban Erős Magyarország! Nagy lehetőséget szalaszt el a kormány, ha nem a legfőbb elérendő célnak tekinti a maastrichti kritériumok lehető leggyorsabb teljesítését és nem tesz meg mindent a képmutató élősdiség kiirtásáért. Azt kockáztatja, hogy örökre bennragadunk a fapados Európa karanténjában.