Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Hozzászólások (#47)
Egy alföldi faluban hetek óta az idős háziorvos életben maradásáért imádkoznak a hívők a templomban. Ha ugyanis „doki bácsi” meghal, orvos nélkül marad a falu, s kevés esély van rá, hogy újat kapjon.
Sokan mondják, hogy az egészségügyben kétségbeejtőek az állapotok, de amíg az ember nem kerül „helyzetbe”, hajlamos ezt is tudomásul venni a hírözönben. Már szinte megszoktuk, hogy a „humán erőforrással” dolgozók – tűzoltók, pedagógusok, óvónők, dadusok, védőnők, ápolónők – szinte kivétel nélkül egyre lehetetlenebb körülmények között és megalázó fizetésekért dolgoznak.
|
| Fotó: Túry Gergely |
Hívatásuk gyakorlására nagyon sok helyen ma már méltatlanok a feltételek, amit szülőként, nagyszülőként mégis kénytelen-kelletlen tudomásul veszünk, eltűrünk. Na, de mi van, ha sebektől vérzik a gyerek, ha stroke gyanúsan elájul a nagypapa, ha mozdulni sem tudunk már az ízületi problémáktól, ha vészhelyzet van, és szükségünk volna a gyors, szakszerű orvosi ellátásra? Hova szaladjon a kistelepülések lakója, ha kiszáradt az unoka, ha bekómált a nagyi? Hívja az állatorvost, a felcsert? A 40 km-re állomásozó, lerobbant mentőket? Forduljon a helybéli javasasszonyhoz? Esetleg buzgón imádkozzon, s várja a reggeli buszt, ha nincs gépkocsija? Magyarország számos megyéjében, kistérségében, településén ezek ma már mindennapi dilemmák. S egyelőre nincs kilátás a megoldásukra. Sőt, az idős orvosok nyugdíjba menetelével, elhalálozásával a helyzet egyre romlik. De ma már a fővárosban is „kalandra” számíthat az, aki váratlanul rászorul az egészségügyre, s nincs tömött borítékja a magánpraxis igénybe vételére. Két példa:
Néhány napja egy kullancscsípés miatt éjszaka szaladtunk párommal a kerületi ügyeletre, ahonnan tovább küldtek bennünket az egyik nagy közkórházba, a bőrgyógyászati ügyeletre. A kivilágítatlan udvaron az épületet nagy nehezen még megtaláltuk, de az ügyelet feliratú szoba zárva volt. Egy előterében számítógépező hölgy közölte, hogy „a nővérke infúziót ad be az emeleten”, várjunk türelemmel. Negyven percig ültünk egy padon, amikor egy arra csoszogó, járókeretes beteg figyelmeztetett bennünket, hogy hamarosan be fogják zárni az épület ajtaját. Nosza, rohantam a hölgyhöz, próbáljon intézkedni, mire közölte, hogy ő is egy beteg, keressem meg én az ügyeletest, s boldoguljak, ahogy tudok. A nővért végül megtaláltam, egy kolléganőjével traccsolt, a kullancsot némi hezitálás után közös erővel eltávolították, miközben kérdéseimre közölték, hogy az ügyeleten régóta nincs orvos, a kórház nem tudja kigazdálkodni, de ennyi pénzért egyébként sem vállalná ezt a munkát senki. Aztán átküldtek a belgyógyászatra, mondván az ügyeletes orvos majd ott állítja ki az ambulánslapot. A „belen” a deskpult mögött egy fiatal doki fogadott, s miközben bepötyögte az adataimat, vele is elbeszélgettem a körülményekről, a pályakezdés nehézségeiről (havi nettó 95 ezer forint a fizetése), arról, hogy egyelőre nem tervez külföldi munkavállalást, de kétségtelenül embert próbáló feladatok hárulnak rá és a kollégáira, hiszen az osztályon 200 beteg jut egy orvosra!
Útban hazafelé megfogadtam, hogy ezentúl megpróbálok befektetésszerűen gazdálkodni a testemmel, egészségesen élek, táplálkozom, mert manapság Magyarországon lebetegedni felér egy anyagi csőddel (magánpraxis), vagy egy istencsapással (állami praxis).
Véleményemet egy másik központi kórházban szerzett tapasztalatom is megerősítette. Előzőleg harminc évig nem voltam beteg, de egy érszűkület, s az abból fakadó trombózisveszély miatt gyakori látogatója lettem az ottani érsebészetnek. Orvosom elküldött különféle vizsgálatokra, így a bőrgyógyászatra is, ahol februárban csak május elejére tudtak időpontot adni, hogy „megnézzék” a lábamon kialakult pigmentációt. Felháborodásomra az adminisztrátor kislány elmondta, az öt orvosból akkor éppen csak egy, nyugdíj előtt álló kolléga dolgozott. „Év végén kettő felmondott, kettő pedig elment Ausztriába”.
feladom
vágtázó halottkém
FENTE LEVENTE
fanyüvő2
De hogy nem vette észre !
Őszintén, Szerinted kit érdekel ebben az országban igazán... ?
Az a lényeg, hogy a Ticket gépeket legyártották, aztán ma már senkinek nem jut eszébe, hogy az mennyibe került, az a lényeg, hogy abból is jól járt valaki, főleg aki kitalálta.
Az is azért dőlt be, mert kapzsik voltak, és ha egy nap 2-3 vagy több helyre kellett mennie a betegnek az már is napi több ezerre is rúghatott, ezt a magyar nyugdíjasok és emberek 70%-a nem engedheti meg magának ekkora költségeket.
Azt úgy kellett volna kitalálni, hogy 200-Huft/nap/beteg és nem ahány orvosnál jár a korházban...
Ebből mindenkinek jutott volna, de nem, mert nekik ennél több kell és kapzsik voltak...
A 200Ft-ból 150 maradt volna a korházaknál 50Ft az üzemben tartónál.
Ja és nem az asszisztens és az orvos töltögette volna ki a számlát a 300Ft-os vizitdíjnak, mint ahogy az működött is, ami a betegek idejéből ment el csak és így nem is a beteg volt a fontos, hanem csak a pénz, bár mondjuk az most is így van sajnos...