Talán emlékszik még rá a nyájas olvasó: amikor egy bevándorlót – a romániai magyar bevándorló Bara Józsefet – rendőri őrizetben halálra vertek pár évvel ezelőtt, akkor a Magyar Nemzetben nyílt levelet írtam Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, s arra kértem, hogy az általa vezetett állam rendőrsége által megölt ártatlan ember sírjára vigyen egy szál virágot. A miniszterelnök úr teljesítette a kérésemet, s ezt igen udvarias és barátságos nyílt válaszlevélben hozta tudomásomra, ugyancsak a Magyar Nemzetben. Még egy csésze kávéra is meghívott rövid írásában, s bár nem állt módomban őt azóta fölkeresni hivatalában, gesztusát értékeltem.

Ritkán szoktam kéréssel fordulni annak az állam- és kormányrendszernek a vezetőihez, amelynek legtöbb jellemző vonását helytelenítem (ez mindössze a második eset, hasonló az előzőhöz), de ezt most annak ellenére meg kell tennem, hogy ez talán kevesek tetszésével fog találkozhatni.

A kérelem stiláris követelményeihez tartozik a kérelmező visszafogottsága, ezért most még a szokásosnál is körültekintőbben kell fogalmaznom.

Magyarországra köztudomásúlag sok menedékkérő érkezik külföldről, többnyire összeomlott, háborútól vagy polgárháborútól sújtott országokból. A magyar állam – a kormányszervek hivatalos és nyilvános álláspontja szerint – ezeket az embereket nem kívánja befogadni. Mi több, a kormányzat törvényjavaslatai, rendeletei és intézkedései – az emberbarátság és az együttérzés szokásos követelményeit (remélhetőleg csak időlegesen) félretéve ebben a bonyolult helyzetben – , mindenekelőtt a 175 km hosszú szögesdrót-akadály fölállítása a szerb határon, arra késztetik a magyarországi honpolgárok egynémelyikét, hogy fölvonja szemöldjeit. Némi aggodalmat keltenek vezető kormányférfiak bizonyos kijelentései is, amelyeket aligha lehet a menekültek és bevándorlók iránti szeretetteljes érzülettel gyanúsítani. Hébe-hóba még azt is gondolhatják borúlátóbb polgártársaink, hogy a felelős tényezők – és csodálóik a nemzeti konzervatív sajtóban – gyöngébb pillanataikban nem kerülik el kellő gondossággal azt a kedvezőtlen látszatot, hogy a menekülők ellen óhajtanák fordítani a hazafias közvéleményt.

Nem szeretnők ezt hinni.

Arról azonban meg vagyunk győződve, hogy államunk megválasztott vezetői is elborzadtak attól, hogy meggondolatlan fiatal magyar férfiak kékre-zöldre vertek egy fiatal nőt, mert avval gyanúsították (mint kiderült, egyébként tévesen), hogy udvarlója bevándorló. (Mellesleg a székesfővárosban egy olasz eredetű meleg aktivistát is súlyosan bántalmaztak fölhevült hirtelenkedők.) Abban is szilárdan bízunk, hogy a legfölsőbb államvezetés tapasztalt tagjai nem helyeslik, hogy közvetlen fizikai ráhatásra hajlamos, ún. szélsőjobboldali fiatalemberek – nyilván téves helyzetmegítélés következtében – a déli határra utaznak abból a célból, hogy ott éhes és szomjas idegeneket páholjanak el, akik e rövidlátó magatartás következtében megsebesülhetnek vagy elhalálozhatnak.

Arra szeretném kérni államunk vezetőit – Áder elnök urat, Kövér országgyűlési elnök urat és Orbán miniszterelnök urat (nem föltétlenül valamennyiüket: egyikük is megteszi) – , hogy föltétlenül ejtsék szerét annak, hogy kifejezzék idegenkedésüket attól, hogy erre föl nem hatalmazott magyar honfiak idegeneket ütlegeljenek, fojtogassanak vagy – quod Deus avertat – öljenek meg. A menedékkérőkkel kapcsolatos kormányzati nyilatkozatok, műsorok, óriásplakátok stb. azt az érzést kelthették tájékozatlan személyek kebelében, hogy az idegenek püfölése és rugdosása megengedhető vagy egyenesen kívánatos. Bár ez nyilván nem lehetett a nyilatkozók és plakátfogalmazók szándéka.

Ugyanakkor nehéz leküzdenünk azt a benyomásunkat, hogy – a félreértések kiküszöbölésének elmulasztásával – az államot vezető jeles uraknak mintha lenni némi közvetett felelősségük benne, hogy a nyilvánvalóan szerintük se kedvező (és persze csak elszórt) jelenségekre sor kerülhetett. Szerény nézetem szerint nem ártana, ha a kórházi kezelésre szoruló fiatalasszonynak az urak kifejeznék részvétüket és rokonszenvüket, s fölhívnák rá megtévedt honfitársaink figyelmét, hogy eljárásuk nem volt egészen korrekt, s föltehetőleg akkor se lett volna az, ha a fiatalasszony barátja csakugyan bevándorló lett volna, s nem csak olyasféleképpen festett volna, mint a mostanában (vesztükre) hozzánk sodródott idegenek egyike.

Bár ez bizonnyal elkerülte ki-kihagyó figyelmünket, nem kételkedünk benne, hogy a napsugár is hanyatt esett az éjfekete miniszteriális limuzinok hosszú sorának hibátlan dukkózásán, amikor Magyarhon zászlósurai fölkeresték – vigasztaló szavaikkal és ízléses ajándékaikkal – egyszerű hajlékukban az ún. romagyilkosságok áldozatainak maradváit. E maradvák egyike – ne kerteljünk – cigányasszony, akit (származásától függetlenül) alighanem kínosan érintett, hogy férjét és kisfiát felelőtlen csínytevők golyó általi halálban részesítették. Nem volna rossz, ha egy füst alatt most e hebehurgya merénylőket is megdorgálná a legmagasabb állami tekintély, anélkül persze, hogy az ARÁNYTALAN, EGYOLDALÚ MAGYARHIBÁZTATÁS vétkébe esnénk. Ilyesmik a művelt Nyugaton is sűrűn megesnek, amely csipetnyivel se jobb, mint a hazánkat kormányzó Deákné vászna.

Kérem, fogadják megkülönböztetett tiszteletem kifejezését.