szerző:
Krekó Péter-Zgut Edit

Áldás vagy átok a visegrádi államok új együttműködése? Egyelőre annyi látszik, hogy a menekültkérdésben tanúsított új egység nem diplomáciai, hanem belpolitikai előnyökkel jár, és félő, hogy az együttműködés közös nevezője a nacionalista, euroszkeptikus kelet-európai populizmus lehet.

Kövér Lászlónak nyilván rossz napja volt – Milan Chovanec cseh belügyminiszter ezekkel a szavakkal próbálta elintézni a magyar házelnök mondatait, aki kisebb diplomáciai botrányt kavart a Benes-dekrétumokkal kapcsolatban tett kijelentésével. Prága és Pozsony amiatt kérette be a magyar nagyköveteket, mert Kövér úgy fogalmazott: Csehország és Szlovákia addig nem válhatott volna uniós tagországgá, ameddig a jogrendjében szerepel egy törvény, ami a kollektív bűnösségen alapul. A magyar kormány nem határolódott el ugyan a kijelentéstől, de nem győzte hangsúlyozni, hogy V4-együttműküdés a magyar külpolitika egyik sarokpontja, és soha nem volt még olyan jó az együttműködés Magyarország és Csehország között, mint most.

Ez a helyzet tökéletesen érzékelteti a Visegrádi Együttműködés jelenlegi állapotának kettősségét: az egységet és a megosztottságot egyaránt.

A menekültkérdés, az EU integrációs vívmányait és alapértékeket talán leginkább megingató válság valóban szoros politikai egységbe kovácsolta a korábban az ukrán válság és az Oroszország elleni szankciók ügyében igencsak megosztott V4eket. A visegrádi országok, melyek csak tranzitországok és nem célországok a migránsok számára, teljes mellszélességgel ellenzik a kötelező elosztáson alapuló kvótaszisztémát, és a külső határok védelmében szorosan együttműködnek. Az új együttműködés szimbóluma az a kép lehetne, melyen a négy ország határőrei közösen masíroznak a kerítés mellett.

Az Orbán Viktor vezette magyar kormány úgy értékeli a fejleményeket, hogy a menekültválság lendületet adott a V4-ek együttműködésének, az országcsoport pedig európai szinten is meghatározó politikai tényezővé válhat. Egyes ellenzéki politikusok még tovább mennek, Kelet-Közép-Európai uniót vizionálva. Optimista hangokat hallani a visegrádi együttműködés jövőjével kapcsolatban a cseh és szlovák kormány politikusaitól is.

Kövér László kijelentése ugyanakkor újfent azt igazolta, hogy a menekültválság kapcsán kialakult véd- és dacszövetséget történelmi sérelmek feszítik. Kérdés tehát, hogy az eddig egyes kérdésekben (például a kulturális együttműködés vagy az energiapolitika) példásan együttműködő, de sok ügyben alapvetően különutas politikát folytató visegrádi államok vajon képesek lesznek-e egységes fellépésre. De kérdés az is, hogy az együttműködés adott esetben áldás vagy átok-e.

Érdekes és beszédes új fejlemény, hogy Robert Fico mára gyakorlatilag mindenben támogatja Orbán menekültpolitikáját, és a két ország vállvetve harcol a luxemburgi uniós bíróságon a kötelező kvóta ellen. A két ország kormánya közti bilaterális kapcsolat rég volt ilyen jó. Ennek a jó viszonynak az ára azonban a kisebbségpolitikai kérdések háttérbe tolása, és az európai mainstreamtől való szakpolitikai elszigetelődés. És persze nem kérdés, hogy egyes kérdésekben lehet, és kell is saját álláspontot képviselni. A valódi kérdés inkább az, hogy nyernek-e ezen országok a menekültpolitikai különutasságukkal, és ha igen, pontosan mit.

A V4-ek menekültkérdésben tanúsított új egysége ugyanis nem diplomáciai, hanem belpolitikai előnyökkel jár.  Ha a külpolitikai érdekeket nézzük, a visegrádi országok Unión belüli pozícióját sokkal jobban szolgálta volna a kis áldozattal járó kvótarendszer támogatása, mint annak (főleg a magyar és a szlovák kormány általi) makacs elutasítása – két okból is. Egyrészt, egy pragmatikus (és talán kicsit cinikus) szempontból kiindulva: a schengenen belül nehezen megvalósítható kvótarendszer ellenére az áthelyezett menekültek, akik számára Nyugat-Európa a cél, hosszabb távon vélhetően mégiscsak Németországban, Svédországban és más nyugati országokban próbáltak volna letelepedni. Másrészt, a különutasság erősítette a régió országainak elszigetelésére irányuló politikai szándékot. A magyar eset ismert, ugyanakkor a szlovák kormánypárt Smer kizárását az Európai Szocialista Pártból is éppen Fico menekültpolitikája miatt kezdeményezte az európai parlament szociáldemokrata frakciójának vezetője.

Belpolitikailag ugyanakkor ez a politika egyértelműen kifizetődik. A tagállamok hagyományosan nem számítanak bevándorlási célországnak, viszont lakosságaik körében már a válság előtti években is magas volt a bevándorlást elutasítók aránya – jóval magasabb, mint a bevándorlás által jobban érintett Nyugat-Európában. Így a krízis meglehetősen egyértelmű és egyöntetű hatással volt a politikai viszonyokra a visegrádi országokban: a menekültellenes érzelmeket kiaknázó politikai erők rendszerint profitálni tudtak politikailag, a „befogadást” hangsúlyozó politikai erők pedig jobb esetben stagnálni tudtak, rosszabb esetben támogatottságuk hanyatlásnak indult. Ezt láthattuk Magyarország és Szlovákia esetében, a menekültekkel szemben igen kemény retorikát alkalmazó Fidesz és Smer népszerűsége növekedett, miközben a menekültek befogadásának fontosságát hangsúlyozó ellenzék, illetve a szlovák államfő népszerűsége csökkent. Lengyelországban szintén sokat dobott a Jog és Igazságosság (PiS) támogatottságán a kampányban hangoztatott érv, miszerint az Ewa Kopacz vezette kormány el akarja árasztani az országot migránsokkal. Az, hogy Csehországban jóval kisebb elmozdulások történtek, leginkább azzal magyarázható, hogy a cseh pártok körében gyakorlatilag kezdetektől fogva kialakult egy erős, kvótaellenes konszenzus.

A jelenlegi válságban tanúsított együttes kiállás olyasféle identitásképző erővel bírhat a V4-ek számára, amely látszólag az Oroszországgal kapcsolatos belső ellentéteket is felülírhatja. Az újonnan megválasztott lengyel Jog és Igazságosság menekültügyben nagyon is egy követ fúj a többi visegrádi országgal, köztük Magyarországgal. Nagyon úgy tűnik továbbá, hogy az új lengyel kormány épít a magyar tapasztalatokra, és a magyar illiberális intézményátalakítási és szakpolitikai receptekből is dolgozik.

Oroszország megítélése azonban éket ver majd ezen országok közé a jövőben is.  A Moszkvával szemben hagyományosan távolságtartó Lengyelország mindvégig markánsan kiállt az oroszok elleni gazdasági szankciók szigorítása és fenntartása mellett, míg a többi három tagállam egyes vezetői – még ha meg is szavazták a szankciókat az Európai Tanácsban – folyamatosan fenntartásainak adott hangot ezzel kapcsolatban. Mindez kihatott a lengyel-magyar viszonyra is, a kelet-ukrán konfliktus eszkalálódása során Magyarország oroszbarát fellépése alaposan megtépázta a kétoldalú kapcsolatokat, amelynek egyik bizonyítéka volt, hogy év elején sajtóhírek szerint még a Fidesszel kifejezetten jó kapcsolatokat ápoló, akkor ellenzékben lévő Jog és Igazságosság (PiS) sem fogadta Orbán Viktort Varsóban.

Az PiS természetes szövetségese lehet ugyan a Fidesznek a Brüsszellel folytatott „szabadságharcban” és a menekültkérdésben, és minta egyes belpolitikai kérdésekben, de hosszú távú Oroszország-politikájukat tekintve a felek semmiképpen sem kerülhetnek ugyanazon platformra. Lengyelország a térség legbefolyásosabb államaként egyben a legatlantistább is – ez a pozíció az új kormány esetében is megmarad –, és a V4-ek közül egyedül tart igényt például arra, hogy a NATO az orosz fenyegetés miatt állandó csapatokat állomásoztasson a területén. A PiS mindazonáltal németellenes is egyben, ami ugyancsak ráerősíthet majd Varsó EU-ellenes attitűdjére.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az új visegrádi együttműködés közös nevezője a nacionalista, euroszkeptikus kelet-európai populizmus lehet. Kérdés, hogy mennyire lesz tartós ez a mostani szoros együttműködés a menekültválság esetleges rendeződése után – de ez a kisebbik probléma. Fontosabb kérdés, hogy hatékonnyá teheti-e ezen országok euro-atlanti érdekérvényesítését – ami a visegrádi együttműködés eredeti célja – vagy éppen ellenkezőleg. Egyre inkább úgy tűnik, hogy Szlovákia, Lengyelország, Magyarország és Csehország kormányai azért is mernek különutas politikát vinni az EU-n belül, mert politikájukat egy átalakuló Európa víziójára építik. A jövő általuk elképzelt Európájában 2020 után már nem nagyon lesz fejlesztési pénz (addig viszont jó eséllyel nem nyúlnak hozzá az EU már elfogadott költségvetéséhez), csökken az integráció, és könnyen lehet, hogy felbomlik Schengen. Akkor viszont nem érdemes „jó fiúnak lenni”, és a hosszabb távú érdekekben gondolkodva EU-konform álláspontot folytatni, hanem inkább a rövid távú gazdasági és politikai hasznot kell maximálni. És itt visszakanyarodunk a rövid távú belpolitikai szempontokhoz: Szlovákia esetében mindenképpen meghatározó, hogy idén választások lesznek, ennek megfelelően Robert Fico retorikája is keményebb a kampány idején.

Az átrendeződés jeleként értelmezhető, hogy új kifejezést szült az európai migrációs válság: a Nagy-Britannia kilépését jelző szóösszetétel, a Brexit, és a Görögország távozását jelző Grexit után megszületett a Vrexit, amely a menekültkérdésben egységes visegrádi államok leválását hivatott kifejezni. Brüsszeli források szerint ezen élcelődött kedélyesen Orbán Viktor magyar és Robert Fico szlovák miniszterelnök annak kapcsán, hogy a V4-országcsoport milyen karakteresen távolodott el a Németország vezette, befogadó nyugati állásponttól. Anélkül, hogy reális politikai lehetőségként tekintenénk a Vrexitre, a visegrádiak makacs különállása  valóban páriasorba taszíthatja az országcsoportot. Ha a kohéziós támogatások csökkentésére eddig nem is mutatkozott komoly szándék a nettó befizető országok részéről, az utóbbi hónapokban több Nyugat-Európai (jellemzően nettó befizető országokat vagy az EU intézményeit vezető) politikus is élesen megfogalmazta kritikáját a kötelező menekültkvótákat elutasító visegrádi országokkal szemben. Hollandia például, 2016 elején átveszi a tanácsi elnökség vezetését, egyenesen a schengeni övezet szűkítését szorgalmazta arra hivatkozva, hogy a külső országok kudarcot vallottak az EU határainak őrzésében, valamint nem kívánnak részt venni a menekültek igazságos elosztásában. Az osztrák kancellár, Faymann pedig nyíltan megfenyegette a visegrádi országokat a források befagyasztásával.

Valós veszély a visegrádi országok a sokak által „potyautasnak” tartott magatartásuk következményeként az informális érdekegyeztetés terén veszítenének befolyásukból. Különösen igaz ez a regionális súlyánál és gazdasági fejlettségénél fogva kiemelkedő Lengyelországra, ahol a jobbközép Polgári Platform konstruktív magatartásával az orbáni modell működő ellenpéldája volt, Donald Tusk ennek köszönhetően is tölthette be az egyik legfontosabb uniós tisztség, az Európai Tanács elnöki posztját. De ugyanez elmondható a négy ország egyetlen eurozóna-tagállamáról, Szlovákiáról, amely a valutaunió által kétsebességűvé vált EU-ban mégiscsak egy elit klub tagja, vagyis – orbáni parafrázissal élve – nyilvánvalóan ott akar ülni a legfontosabb asztaloknál, ha nem akarja, hogy „őt szolgálják fel vacsorára”. Habár az unió egésze érzékelhetően jobbra tolódik a menekültválság kérdésében és mind többen szorgalmazzák a migráció szigorúbb szabályozását, Budapest és Pozsony feltehetően további kemény csatározásokra számíthat a kvóta mellett kitartó európai politikusokkal, Angela Merkel mellett például a Benelux-államok vezetőivel.

A visegrádi együttműködés történetét végignézve úgy tűnik, az országok abban a leghatékonyabbak, hogy valami ellenében fellépjenek. A menekültválság esetében is ez a helyzet. Ez az EU intézményeire nézve destruktív politikai érdekszövetség ugyanakkor hosszabb távon önrombolóvá is válhat, hiszen a tagállamok hosszabb távú diplomáciai érdekeit feláldozza a rövid távú politikai haszon (népszerűség) oltárán. És nem lesz képes felülírni a mélyen gyökerező történelmi sérelmeket és ellentéteket.

Az egymással szemben is bizalmatlan, perifériás országok különutas politikájával tehát a visegrádi országok ahelyett, hogy javítanák európai pozíciójukat, inkább önként vállalva elszigetelődnek. Ezzel pedig az a fő probléma, hogy minél távolabb kerülnek ezen országok az EU központtól, annál könnyebb prédává válhatnak a régióban gazdaságilag és politikailag egyre gátlástalanabb befolyásszerzésre törekvő, és egyre agresszívebb és tekintélyelvűbb putyini Oroszország számára. A visegrádi együttműködés jövőjét sokkal jobban erősítené, ha Oroszország, illetve Ukrajna kapcsán sikerülne jobban közelíteni a geopolitikai álláspontokat és összehangolni az érdekeket, az együttműködés eddig jobban működő területeire (pl. energiapolitika) fókuszálva. Ebben pedig már van is kedvező példa. A visegrádi országok Donald Tusk és több régi és új tagállam támogatásával fogalmazták meg nemrég ellenvetésüket a Németország és Oroszország között tervezett, Európa oroszenergia-függőségének erősítését veszélyeztető és az EU energiapolitikáját keresztbemetsző Második Északi Áramlat gázvezetékkel szemben.

 

A szerzők a Political Capital elemzői

Cikk megosztása
Címkék