Péterfy Gergely
Péterfy Gergely

Sok szó hiányzik a lábbal kapcsolatban, de ezt azzal, hogy mondunk egy ilyet, nem lehet kompenzálni. Ilyen szó nincs – írja tárcasorozatunk legújabb darabjában az Aegon-díjas író. Fontos kérdések merülnek föl ezúttal: régi és új cipő, a nyelv lábat illető szegénysége és egy vonat Pardubicébe.

Jó, hát akkor itt fogunk élni - tárcasorozat a hvg.hu-n

Az eddig megjelent írások

Január 9-én, Drezdából Budapestre utazva Prágában lekéstem a csatlakozást.

Az egész azzal kezdődött, hogy jó két héttel korábban meghúzódott a talpam. Pontosabban nem a talpam húzódott meg, az elég hülyén nézne ki, hogy az egyik talpam 45-ös, a másik 47-es (bár a fájdalom alapján inkább 57-es kellett volna legyen), de hát a nyelv, amint a lábat illeti, ilyen pongyola lesz. Túl messze van az értelmező és nyelvteremtő emberfőtől a láb, ez lehet az oka a lábbal kapcsolatos kifejezések rémisztő pontatlanságának, többek között, hogy a lábujjaknak nincs saját nevük, és az ember, egészen kivételes pillanatoktól eltekintve, sosem mélyedhet el saját talpának a szemlélésében, míg a tenyerét, ugye, közmondásosan jól ismeri. Van kislábujj, meg nagylábujj, de mutató, meg gyűrűs lábujj már nincsen. Idegesít, hogy vannak rajtam dolgok, amelyeknek nincs nevük. Olyan így, mintha nem is az enyémek lennének. Minden dolognak neve kell, legyen, aminek nincs, az nem a teremtett világ része, az az ellenség, a sátán kezén van, és a sátánt nem lehet hagyni győzni. Meghúzódott a talpam. Frászt. Hülye nyelv, hülyeségeket mond nekem. A talpamban húzódott meg valami, és azt is elmondom, de most már direkt csak azért, hogy kiszúrjak a nyelvvel, hogyan. Hogyan húzódott meg a talpamban valami.

Vettem egy átkozottul jó új futócipőt, mert a régi már elrongyolódott, elkopott, eldeformálódott, mint egy öreg rabszolga. Fáj a szíve az embernek ilyenkor azt mondani a cipőjének, hogy hát ennyi volt, öreg, szétizélt téged a lábam az alatt az ezervalahányszáz kilométer alatt, amit elfutottam veled, de aztán csak eljön a pillanat, az ember elmegy a rabszolgapiacra, és vesz magának új cipőt, aztán leteszi az újat a régi mellé, és ettől a régi cipője valahogy – talán méltóságában, önbecsülésében, cipősége legbelsejében, szubsztanciájában – megsemmisül. Valósággal összezsugorodik, elvörösödik, meg elsápad, szédelegni kezd. Iszonyatos módon kegyetlen az élet a régi cipőkkel, és érdemtelenül sok előnyhöz juttatja az újat. És ennek a felháborító anomáliának még szerepe lesz a történetben.

Nagyon empatikus alkat vagyok, a lefejezős videókat sem bírom, megelégeltem tehát a kiöregedett cipő szenvedését, és betettem a szekrény legmélyére, a poros, hűvös sötétbe, ahol ilyenkor télen a nyári papucsok, strandcipők, búváruszonyok és teniszcipők alusszák téli álmukat. Hátha ott megvigasztalódik kicsit. És lehet, hogy ez volt a hiba, ez a filantróp - helyesebben filocalig - elérzékenyülés. Lehet, hogy egyből, gondolkodás és tétovázás nélkül ki kellett volna dobnom.

Nem tettem. E helyett beleugrottam az új cipőbe, és elmentem futni.

Az az igazság, hogy akkor már elég régen nem futottam. Nem akarok megint az öreg cipőn rúgni, de megkerülhetetlen: olyan tropán nézett már ki, hogy nem volt kedvem benne kimenni. Meg hideg is volt, nyálkás, ködös ősz, sok volt a dolgom, üldögéltem hát a fotelban a kandallónál ölemben a laptoppal, és szép csendben felszedtem 5 kilót. De az új cipőben, valósággal repültem. Lefutottam a szokásos kört, és amikor hazaértem, elégedetten állapítottam meg, hogy semmi bajom, nem fáj se a térdem, se a csípőm, se a bokám. Acélból vagyok. Hétezer valahány lépést futottam. A lépésszámláló applikáció visszafogottan ugyan, de megdicsért. „Csak így tovább! Egész jó!”

Másnap reggel azonban, ahogy kikeltem az ágyból, a bal talpamban olyasmit éreztem, mintha egy betonvasat dugtak volna rajta végig, egészen a nagylábujj és a – na itt vagyok bajban – és a következő, nevenincs lábujj közétől egészen a sarkcsontomig. A betonvas vége bele volt fúródva a sarkcsontomba. Ahogy leléptem a padlóra, éreztem végig a vasat.

Futásról szó sem lehetett, járásról is csak alig. Ha járás közben csak egy picit is bedöntöttem a lábfejem, éles fájdalom hasított a betonvasban. Mondom a feleségemnek, illetve nagyon nem kellett mondani, mert azonnal kiszúrta, hogy mi a helyzet. Megvonta a vállát - így jár, aki bemelegítés nélkül új cipőben plusz 5 kilóval rohangál – és közölte, hogy ez bizony talpi bőnye. Hogy mi? Bőnye.

Természetesen nem hittem el. Nincs olyan szó, hogy bőnye, sok szó hiányzik a lábbal kapcsolatban, de ezt azzal, hogy mondunk egy ilyet, hogy bőnye, nem lehet kompenzálni. Bőnye. Ilyen szó nincs. Csak olyasmit hiszek el, amire van szavam. Nekem betonvas van a talpamban. Erre azzal vágott vissza, hogy eleinte azt sem hittem el, hogy furik, meg hogy levonó, meg makuka, az ő remek borsodi szavait, aztán most meg már én is azt használom. Bőnye az, és kész.

Aztán eltelt két hét, a fájdalom nem enyhült. Nem erőltettem a lábam, még borogattam is éjszakára, meg kentem, de az istennek nem akart múlni. A lépésszámláló app minden nap sértetten közölte, hogy ideje lenne többet mozognom. „ Legyen aktívabb!” Könnyű neked, neked nincs bőnyéd. A harmadik héten azon vettem észre magam, hogy már én is bőnyének hívom a kis rohadékot.

Tehát Bőnye és én utaztunk Drezdából Budapestre. A menetrend szerint kétszer kellett átszállni, Prágában egy Pardubicébe tartó vonatra, Pardubicében pedig egy Budapestig tartóra. Na, most itt el kellene kezdenem egy kis exkurzust arról, hogy mi történik, amikor a német vonat átér Csehországba, amikor a német személyzet elköszön, és beköszön a cseh, de nem kezdem el. Képzeljen ide a nyájas olvasó annyi kelet-európai sztereotípiát, amennyit csak akar. Én most szerényen csak egy sztereotípiát hozok itt játékba, nevezetesen azt, hogy a cseh kalauz persze nem tudta megmondani, melyik vágányról indul majd Prágában a Pardubicébe tartó vonat. Megkértem, hogy nézze meg. Azt mondta, mindjárt, és elment. Soha többé nem láttam. Persze az ember ennyitől nem esik kétségbe, Prágában leszálltam a vonatról és elindultam a peronon megkeresni az induló vonatok listáját, amin azonban, hogy, hogy nem, nem szerepelt Pardubicébe induló vonat.  Fogtam tehát a bőröndöm, és elindultunk, Bőnye és én, kínosan vánszorogva megkeresni a pályaudvar központját, ahol mindig vannak nagy kijelzők, hátha azon fel lesz tűntetve a vonatom. Sajnos fel volt. Egy perc volt az indulásig.

Sok mindent lehet csinálni egy bőnyével, de futni, azt nem. Mire elaraszoltam a megadott vágányra, a vonatnak már csak a végét láttam. Vidáman zakatolt Pardubice felé. A város felé, amely arról híres, hogy ott találták fel a semtexet. Meg ahol az én pesti vonatomra kellene átszállnom.

Ott álltam leizzadva, mint egy igazi lúzer.  És akkor valahol a tudat mélyéről felmerült a széttaposott, megalázott öreg futócipőm képe, ahogy ott áll megsemmisülten a csillogó, drága vetélytárs mellett - és megértettem az üzenetet. Bosszút állt. Már a bőnyével is, nem kétség, de a bőnye mélyebb értelme most mutatkozott meg. Hogy itt ragadok miatta Prágában.

Visszabicegtem a pályaudvar központjába, szépen áttanulmányoztam a menetrendet, és kiderült, ami várható volt, hogy legközelebb éjfélkor indul Pestre vonat. Ekkor délután fél négy volt.

Aki egy fél napra Prágában ragad és a pályaudvaron üldögélve tölti az időt, az lője főbe magát. Bőnye ide, bőnye oda, betettem a bőröndöt a csomagmegőrzőbe, és nyakamba vettem a várost. Egy sör, két sör, három sör, mire este tíz lett, túl voltam egy rakás kocsmán, és a bőnye már egyáltalán nem érdekelt. Mire visszaértem a pályaudvarra, a zsebemben ujjongani kezdett a telefon. „Ez igen! Bámulatos! Új rekord! Legtöbb lépés, leghosszabb menetidő!” Még egy kis trófeát is belóbált nekem a képernyőn.

A csomagot sem felejtettem a megőrzőben, a vonatot is megtaláltam, és Budapestig fel sem ébredtem. Csak az aluljáróban vettem észre, prágai emlékeimen mélázva, hogy valami nem stimmel. Hogy valami nem olyan, mint volt.

Nem bicegtem. A bőnye valahol Prágában maradt, valamelyik sörözőben megvált tőlem. Nem mondom, hogy a sörtől: inkább azért, mert nem engedtem a zsarolásnak. Mert belefojtottam a kis rohadékba a hisztit. Mert nevet adtam neki (jó, a feleségem adta, de ez most mindegy), kiismertem és végül legyőztem. Mert én vagyok az isten.

Otthon első dolgom volt kihajítani a régi futócipőt.

Cikk megosztása
Címkék