Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

Kinek jutna eszébe, hogy egyszer csak besétál egy álorvos, és hopp, kirabolja őket? És lábra állhat-e még Anci mama? Tárcasorozatunkban ezúttal az öregekről esik szó.

1.

A folyosó megint teli volt rendőrökkel. A nő bepillantott a szobába, és ugyanazt látta, amit a nagymamájánál tegnap. Faggatják a síró nénit, kérdezik, van-e fényképe az értéktárgyairól. Én csak pislogtam amúgy, hadarta tegnap Vera, a nagyi egyik szobatársa, talán az egyetlen viszonylag fiatal ember a soron, hogy minek fekszik be így a sok vénasszony a kórházba, komolyan mondom, úgy néznek ki, mint egy karácsonyfa. Nézze, kezdte a nő, a mama összenőtt ezekkel az ékszerekkel. A jegygyűrűje hetven éve van az ujján, a másik, a rubinköves pedig a papa ajándéka volt, és mióta a papa elment, ez az emlék még fontosabb. Olyan nagyon akkor nem volt összenőve velük, húzta el a száját Vera, ha ilyen könnyedén lepattintották mindkettőt az ujjáról. Én minden értékemet betettem a széfbe, emelkedett meg a hangja, a Magdus néninek is ezt ajánlottam, rögtön, amint behozták, de ő csak azt hajtogatta, hogy minek, meg hogy az sok pénzbe kerül. Nézze, kezdte a nő, ezek az idős emberek már nem teljesen úgy gondolkodnak, mint maga. És az kinek jutna eszébe, hogy egyszer csak besétál egy álorvos, és hopp, kirabolja őket? Fekszenek itt nagy fájdalmak közepette, legtöbbjük infúzióra kötve, ha még át is látnák a helyzetük, a sokktól meg se mernek pisszenni. És amúgy meg ez már az ötödik eset egy héten belül, nem értem, miért nem tesznek semmit. Minket kikergetnek már öt perccel az amúgy is szűkre szabott látogatási idő előtt, őket meg nem védi meg senki. Ezek a szemét tolvajok direkt rájuk, az öregekre utaznak, és úgy néz ki, itt bent mindenki asszisztál nekik. A nő fáradtan, reménytelenül sóhajtott egyet. Szerintem nincs lelkiismeret furdalásuk sem, szólt közbe a nagymama. Mert szerintük minek ez már az öregnek. Vera egy mukkot nem szólt erre, a nő pedig csak arra gondolt, igaza van Magdus mamának. Ezt gondolják. A legtöbben. A semmire nem elég nyugdíjjal, azzal, hogy egyáltalán felvethetik például azt, hogy ebből még vegyenek talán jegyeket is, vagy maradjanak otthon a seggükön, mert ugyan hová mennének, csak zavarják a közlekedni vágyó, rohanó pénzkeresőt, hogy nincs különösebb botrány abból, ha átverik, becsapják, kirabolják őket. A sok felékszerezett öreglány miatt nem fognak őröket állítani, ugyan már. Örüljenek, ha élnek.

2.

Anci mama talán túl hangosan is szólt rá a mellette kesergő Verára, pedig nem akart ő itt bent beszélgetni, minek, de egyszerűen nem bírta már hallgatni, a fiatalasszony tirádáit. Amit az nyomott szakadatlan. Hol bele a telefonba, nem bírom az öregszagot, nem bírom, hogy állandóan itt zsinatol a nénik egész rokonsága, nem bírom a mobilvécét, nem bírom, nem bírom, soha nem akarok megöregedni, hol csak úgy, magának. Ne mondja, Vera kedveském, hogy nem akar megöregedni, szólt Anci mama, mire jó ez? Anyám is mindig ezt mondogatta, és mi lett a vége? Negyvenhat évesen elvitte egy szívroham. Egy szívroham is jobb, mint ez a szar itt, vágott vissza a nő, a trágya kórházi reggelibe, meg a lehangoló társaságba döglök bele rögtön, s még véletlenül se a saját nyavalyámba. Ezt tudja az orvostudomány. Végtelenül megnyújtani az életet. De minek. Értette Anci mama, hogyne értette volna, hogy ő belé fognak beledögleni, hogy ő is csak egy a lehangoló másik kettő közül, meg hogy minek létezik még egyáltalán. Az eddig csendben fekvő Magdus itt kapcsolódott be a diskurzusba, hogy a kedves Vera egy önző és lelketlen kurva, valamint azt kívánja neki, hogy egyedül haljon meg, és csak hetek után fedezzék fel, mert szar öreg, senkit nem érdekel, él-e vagy már felfordult. Amúgy meg, fordult Anci mamához, mikor Vera kiviharzott, ne is törődj vele. Sokan gondolják ezt, mint ő, de szerencsére az orvosok nem. És amíg ők törődnek velünk, jó kezekben vagyunk.

3.

A gyerek bájos őszintesége. Gyerekszáj. Tanulhatnánk a gyerekektől. A kórház felé tartván a trolin egy tizenegy-tizenkét év körüli kisfiú az apját faggatja. Te apa, kezdi, miért van az, hogy a háborúkban először a nőket, gyerekeket és az öregeket mentik először? Az apa kicsit gondolkodik, majd felel, hogy azért, mert ők a gyengék, ők azok, akik aztán végképp nem tehetnek arról, ami egy felfordult világban történik. Ez nem logikus, forszírozza tovább a dolgot a gyerek. Ha én lennék a hadvezér, azokat menekíteném először, akik még érnek valamit. Az apa megütközve nézett a fiúra. Szerinted a nők, gyerekek, öregek nem érnek semmit? Hát, nem sokat, felel rögtön a gyerek, anya is csak otthon van egész nap, és a nagyi meg aztán végképp semmire nem jó már, nem igaz? És te, a gyerek, kérdezte az apa. Te se vagy jó semmire? Nem tudom, fészkelődött a fiú a helyén, olyan nagyon hasznos én sem vagyok. Ha te nem lennél, magyarázott az apa, akkor nekem nem lenne egy szép és okos fiam, akiért dolgozom. Tehát te hasznos vagy. Hasznos az anyád is, ő főz és mos rád, ő csomagolta a reggelidet is. Oké, bólogat a gyerek. De a nagyi? Ő csak fekszik egész nap. Meg mindent összekever, elfelejt. Anya állandóan idegeskedik, ki vigyázzon rá, ha neki el kell mennie otthonról, csak a baj van vele. Ha a nagyi nem lett volna, ha ő nem nevelte volna fel az anyádat, te sem ülhetnél most itt, a buszon. A gyerek kicsit nyugtalan lett. De ha háború lenne, kezdett bele megint, mire az apa idegesen lepisszegte, hogy nincs háború, nem is lesz, nem kell senkit menekíteni sehová, és különben is, fejezze már be Rolika az össze-vissza beszélést, mindjárt megékeznek a másik nagyihoz, Anci mamához a kórházba. De az Anci mama is állandóan azt hajtogatja, hogy ő már úgyse jó semmire, húzta tovább Rolika. És azt meg végképp nem értette, miért üt bele ököllel apa a falba, mikor a doktor úr jó hangosan, Anci mama ágya felett, mintha Anci mama ott se lenne, közli, hogy talán tegyék be valami otthonba a nénit, sajnos, későn vették észre, hogy a legutóbbi eséskor eltörött a csigolyája, túlmozgatták, soha nem fog lábra állni.