A szabad világ számtalan vezetője alkalmatlan lett volna a sarki közért irányítására, és megbukott volna a vácrátóti alpolgármesteri poszton. Ezeknek az embereknek kellene védeniük az ártatlanokat, nekik kellene békét teremteniük, megelőzniük a gazdasági válságokat.

Valamely társadalom (társadalmi rend) minőségét az is jelzi, hogy miként válogatja ki a vezetőit.

Vegyük szemügyre a saját vezetőinket. Nagyjából három típusba tartoznak:

  1. hatalomtól (vagy a hatalom hiányától) megrészegült szociopaták;
  2. anyagias, önző, kicsinyes, tudatlan hülyék;
  3. véletlenül odakeveredett senkik.

Ezek a lények megvetik a népet; a nép megveti őket. Nagyjából mindkét félnek igaza van. A vezetőknek azért, mert azt gondolhatják: ha ezek eltűrnek bennünket (vagy helyettünk ugyanilyen hitvány alakokra ruházzák a hatalmat legközelebb), akkor megérdemlik az uralmunkat.

Vezetőink messze a nép erkölcsi átlaga alatt tanyáznak; számukra még a tisztes középszer is elérhetetlen álom. „A szabad világ” olyan vezetői, mint Gerald Ford vagy George W. Bush, alkalmatlanok lettek volna a sarki közért irányítására, és csúfosan megbuktak volna a vácrátóti alpolgármesteri poszton. Az olyan szélhámosokról, mint Sarkozy és Berlusconi, az olyan kényszeres hazudozókról, mint Clinton és Blair, az olyan zombikról, mint Cameron és Hollande, ne is beszéljünk.

És a szellemi vezetők? Akikről megtudjuk – miután évtizedeket töltöttek a legmagasabbrendű szövegek, kották, képek, matematikai levezetések felhőrégiójában –, hogy a legalpáribb és legprimitívebb előítéletek és babonák foglyai, hajlamosak rá, hogy a legegyszerűbb dilemma láttán-hallatán is elveszítsék a fejüket.

És ne feledkezzünk meg a szolgalelkekről, konformistákról és karrieristákról, a különféle zsarnokságok embergyűlölő híveiről, az impotens szadistákról, a prostituálható sztárokról vagy a pokol legalsó bugyrába tartozó „hivatásos sport” vezéralakjairól, a hamisítókról, manipulátorokról és olcsó demagógokról, a vásári exhibicionistákról és elménckedőkről, a kritikátlan közhelygyárosokról és humortalan fontoskodókról, a helyezkedőkről és hízelgőkről.

Ezekre kellene úgymond fölnézni.

A panamai cég adataiból kivilágló globális offshore-gyalázat – milyen szépen rímel ez a régi Panama-ügyre, amelyből patinás „panama” és „panamista” szavunk származik – újabb adalék a kapitalizmus természetrajzához. (A korrupció persze örök, vö. Thuküdidész, Sallustius.) Egyre-másra derülnek ki vezető politikusokról és apparatcsikokról, valamint a „civil társadalom” vezető figuráiról a különféle disznóságok, amelyeket eddig is gyanított mindenki, s amelyekhez kapcsolódnak nálunk az Alstom-csúszópénzek, a Quaestor típusú csalások, a „közbeszerzések” szűnni nem akaró aljasságai, amelyek nem lennének lehetségesek a legmagasabb állami intézmények züllött cinkossága nélkül – másutt meg hasonló ügyek százezrei.

Ezeknek az embereknek kellene védeniük az ártatlanokat és a szűkölködőket, nekik kellene kitűzniük a félelmetes technikával fölszerelt seregek hadicéljait, békét teremteniük, megelőzniük a gazdasági válságokat, megállítaniuk a globális fölmelegedést, óvniuk a kultúrát, istápolniuk a betegeket, gyógyítaniuk és vigasztalniuk a szenvedőket, átnevelniük a vétkezőket – hiszen mindezeket a funkciókat az államra és/vagy a piacra ruháztuk át a polgári társadalomban, nélkülük a modern-posztmodern világban egyetlen lépést se tehetünk.

Vezetőink és intézményeink természetesen alkalmatlanok és méltatlanok mindezekre. Ha az okok között most zárójelbe tesszük az eredendő bűnt, akkor futó pillantást kell vetnünk a jelenkori (és mindenkori) kapitalizmus néhány paradoxonára.

Az első, ami itt szóba jön, a politika és a gazdaság ideologikus szétválasztása. Ez liberális illúzió: jelesül az abba vetett hit, hogy míg az állam az alkotmányos-törvényes kényszer eszköze, az ún. legitim erőszakmonopólium gazdája, addig „a piac” és az általa anonim módon vezérelt „civil társadalom” önkéntes-beleegyezéses aktusok sorozata (és logikai folyományuk). Ez balhit. Az ún. gazdaság is a kényszer terepe, és ezt azért tagadják le, nehogy valaki ez alól is föl akarjon szabadulni. Az, hogy a kényszer egy részét áthelyezik „az állam” területéről „a piac” területére, nem csökkenti a kényszer összmennyiségét, szemben a liberális utópiával.

A második: a magánember és a honpolgár, a „bourgeois” és a „citoyen” híres ellentéte. A tőkés rendszer (udvariasabban: a polgári modernség) hívei lehetségesnek tartják, hogy valaki – elsősorban a közügyek intézésével megbízott személy, rendszerint férfi – egyszerre képviselje a köz- és a magánérdeket, sőt: hogy a maga lelkében is különválassza a vágyat a kötelességtől. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy nincs köztisztviselő, aki kordában tudná tartani a személyes érdekeltségét és óhajait, de a közérdek és a közjó iránti elkötelezettségét közvetíti valami (főleg a kultúra révén): annak az osztálynak a nem önzetlen jogi és politikai fölfogása, amelyhez a kinevezett vagy megválasztott tisztségviselő tartozik (vagy tartozni szeretne). És ez jellemzően nem „az alsó néposztályok” egyike. Ez többnyire észrevétlen marad (kivéve forradalmi krízisek korszakait) az illetők számára, de aki már olvasott európai prózát – Balzactól Móriczig, Dickenstől Déryig –, tudja, miről beszélünk.

Az egyetemes korrupció (illetve Magyarországon: az állam által igazgatott közjavak „törvényes” átjátszása „királyi adományok” formájában a rendszer kegyenceinek, akikből majdan megalakítják a „nemzeti középosztályt”, ha a jelenlegi kormányrendszer még évtizedekeig megmarad, ami nem lehetetlen) masszív gazdasági és politikai realitás. Az offshore cégek esetében a „joggal való visszaélés” és a szimpla adócsalás érdekes keveréke. A napvilágra került esetek fényében nagyon sokszor arra szolgál, hogy a gazdasági érdekcsoportok politikai befolyását, illetve a közérdek adminisztrálásával megbízott „államférfiak” magánjellegű üzleti ügyeit (illetve a kettő kombinációját) eltitkolják.

Egészen egyszerűen: az vált nyilvánvalóvá (nem először), hogy a még oly tökéletlen állam- és kormányrendszerek elvei szerint se tekinthetjük megbízhatónak az államok vezetőit: az ellenőrzés korábbi formái csődöt mondtak – pláne ha igaz, hogy a panamai botrány csak apróság ahhoz képest, ami valójában folyik.

A kapitalizmus ún. liberális, „joguralmi” vagy „jogállami” rendszerei a „vegyes alkotmány” ősrégi eszméjén alapulnak, amelyet Arisztotelészt aktualizálva még Polübiosz fogalmazott meg (Róma, közelebbről a principátus vonatkozásában): ebben a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia elegyét kellett volna, kellene megvalósítani – ennek modern verziója az innen származó „hatalmi ágak” elválasztása, kölcsönös ellenőrzésük és „sakkban tartásuk” alkotmányos utópiája. Nem újdonság, hogy a vegyes alkotmányrendszer „demokratikus” elemének meggyöngülése (a „népképviseleti” elem nem igazán demokratikus egyébként se, hiszen hatalomátruházást jelent, ami a demokrácia – a néphatalom – ellentéte) ezt a háromszögletű, kínos-keserves szimmetriát szétzúzta.

A legtöbb országban (az Egyesült Államok kivételével, ahol az elválasztás teljes: de ez, ismétlem: kivétel) a parlamenteket a végrehajtó hatalom által irányított „kormánytöbbség” irányítja; így a parlament jobbára csak szentesít, önálló törvényhozói funkciója látszólagos. (Az egyéni választókerületi rendszer pedig a helyi érdekek képviseletére kényszerítené a törvényhozókat, ami a leggyakrabban lehetetlen, máskor meg ellentmond a közérdek eszméjének, összességében: csalás.) A bírói hatalom alkotmányos kontrollja is visszaszorult majdnem mindenütt. A külső kontroll csak a médiák közvetítésével megy végbe, az ún. közvélemény többnyire csak a különféle ideológiai, politikai, gazdasági vélemény- és érdekcsoportok által napirendre tűzött témákra reagálhat passzívan és mérgesen.

Nincs ez másképp a korrupciós ügyekkel kapcsolatban se.

A korrupció fölszámolása gyakran ürügye a „tisztogatásnak” és a „rendcsinálásnak”, ami szinte kivétel nélkül csak a tekintélyelvű velleitásoknak kedvez. (Romániában az antikorrupciós kampány sikere egyfajta bürokratikus, féldiktatúrás hatalmi rendszert vezetett be: miközben a közvélemény rajong a speciális korrupcióellenes ügyészségért – az információkat adagoló titkosszolgálatokért már kevésbé –, és üdvrivalgással köszönti a sok száz bilincsbe vert politikus látványát a tévében, ugyanez a közvélemény a fölmérések szerint úgy véli, hogy a korrupció nem csökkent. Vö. írásommal egy erdélyi portálon, „Mi van Romániával?”) Az Egyesült Államok kormánya világszerte támogatja az ilyesmit – emlékezzünk az adóhivatal elnökének, Vida Ildikónak a nemzetközi jogi szemszögből képtelen, furcsa ügyére –, de hát az Egyesült Államok elég konzisztensen szokta támogatni a hozzá hű, a „tiszta kéz” jelszavával föllépő, nem ritkán katonai diktatúrákat.

És hát természetesen maga az Egyesült Államok is mélységesen korrupt.

Így hát, miközben rezignált megvetéssel figyeljük a korrupció félelmetes és destabilizáló terjedését, ugyanolyan szkepszissel kell néznünk a korrupció elleni, elkerülhetetlen kampányt s azokat a „megvesztegethetetlen” új undokokat, akik majd ennek ürügyén kapaszkodnak föl az uborkafára.

A versengés és a siker polgári kultusza arra készteti a honpolgárokat, hogy csodálják a gazdagokat, és föltételezzék róluk, hogy tehetségük révén lettek azok, amik – a „szabadverseny” egyenletes és versenybírók által sasszemmel figyelt pályáján –, szemben a politikusokkal, akiknek az ostobaságait elvégre mindenki hallja és látja. S már az ókor óta hisszük (ami dőre babona), hogy a szerencse a kiválóknak kedvez. S ezért is hisszük azt, hogy a korrupció mintegy „meghamisítja a versenyt”.

Az egyenlőtlenségnek, az igazságtalanságnak, a kizsákmányolásnak nem a korrupció az oka. Mindez akkor is fönnállana, ha „az állam” és „a piac” száz százalékig szabályszerűen működnék. A korrupció jó az uralkodó osztálynak, mert pénzt hoz, és jó neki, mert alaposan megtéveszti az embereket a rendszer valóságos természete felől. Az uralkodó osztály mindenképpen jól jár – az egésztől pedig, nyájas olvasó, a te orrod fokhagymás.