szerző:
Kanász-Nagy Máté

Piaci verseny vagy önellátás? LMP-s válasz a Momentumra. Vélemény.

Soproni Tamás írása, és egyáltalán a Momentum Mozgalom megjelenése lehetővé teszi, hogy a magyar közélet végre másképp vitatkozzon a nemzetről és a nemzeti értékekről, mint ahogyan azt a rendszerváltás – bukott – politikai elitje tette. Soproni Tamás jól látja, hogy az a felosztás, amit 1990 után kényszerítettek ránk a rendszerváltó generáció tagjai, nemcsak rendkívül káros, de végtelenül irritáló is.

Cikkében számos olyan dolog van, amivel nincs miért vitatkoznom, ezen a helyen nem is szeretnék különösebben azzal foglalkozni, amiben egyetértünk. Mindössze annyit szeretnék kiemelni – bár önmagában is abszurd, hogy ezt ma még jelezni kell –, hogy ami nemzeti, az szerintem sem gyanús, hanem értékes, hogy a közösség, amiben élünk egy olyan nemzeti-kulturális egység, amit védenünk és őriznünk kell, és hogy az egyén nézőpontja önmagában nem elegendő magyarázat azokra a kérdésekre, melyek az egész közösséget érintik.

Azt állítom ugyanakkor, hogy miközben Soproni (és a Momentum) rengeteg fontos dolgot vet fel, továbbra sem lép ki abból a keretből, ami a nemzetről való gondolkodást az elmúlt évtizedekben csapdába ejtette. Bár a cikket olvasva jó érzés volt azt tapasztalni, hogy mások is keresik a kiutat a nemzeti-nemzetellenes buta szembeállításból, nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy továbbra sem sikerült meghaladni az előző politikai generációtól készen kapott, és már régen rongyosra koptatott pozíciókat.

Soproni Tamás szerint Magyarországon két szembenálló, de egyaránt rossz álláspont létezik. Az egyik szerint külföldi termékek kellenek a magyar piacra, a másik szerint magyar termékek kellenek a magyar piacra. Soproni úgy gondolja, hogy ez a szembeállítás meghaladható: szerinte magyar termékek kellenek a világpiacra, erre kell törekedni, ezzel meg is oldottuk a „Magyarország helye a világban” kérdést, és végre megleltük az üdvözítően pozitív nemzetfelfogást is.

Szerintem azonban ez tévedés, ez nem új megoldás, csak átfogalmazása annak a felfogásnak, amiből az ország jelenlegi – részben gazdasági, részben kulturális – problémái következnek. Ez nem más, mint az a kicsit liberális, kicsit technokrata pozíció, mely szerint a gazdasági siker majd magával hozza a kulturális sikert, és a nemzeti büszkeséget is gazdasági keretben értelmezi újra, azaz lehetővé teszi a magyar politikai kultúrában mélyen húzódó alapkonfliktus feloldását.

Mi a probléma? Először is a gazdasági sikeresség egyoldalú és abszolutizáló felfogása. Másodszor a piaci verseny, a másokkal szembeni küzdelem kritikátlan előnyben részesítése az önellátással szemben.

A nemzeti érzés szerintem nem egyenlő a gazdasági sikerrel, a gazdasági siker pedig nem egyenlő azzal, hogy mindenhova csőstül exportálunk. Pontosan tudom, hogy ez a gondolat milyen meghatározó volt az elmúlt évtizedekben a liberális baloldalon éppúgy, mint a neoliberális jobboldalon, de ez nem nemzetstratégia, csak kényszeres mintakövetés egy olyan korszakban, amikor már nincsenek elérhető és elérendő minták. Miért ne lehetne az a siker alapja, hogy képesek vagyunk, de legalábbis törekszünk saját magunk fenntartható ellátására? Miért ne lehetne a siker és a nemzeti büszkeség alapja az, hogy nem függünk másoktól, nem függünk minden általunk nem befolyásolható világfolyamattól? Ez valóban alapja lehetne a nemzeti büszkeségnek, ráadásul saját magunkból fakad a siker mércéje, nem pedig a másokhoz való méricskélésből vagy a puszta versengésért folytatott versenyből.

Magyarország persze egy exportorientált ország. Azért az, mert a megelőző kormányok azzá tették, de azért is, mert a rendszerváltoztatást követő időszakban kevés más opció volt. De ez az export sajnos nem a magyar fejlesztésű termékeket jelenti, hanem az alacsony munkával előállított külföldi fejlesztésű termékeket. Az exportorientált gazdaság azért rossz többek között, mert nagyon kiszolgáltatja hazánkat a világgazdasági folyamatoknak, és nem erősíti sem a magyar vásárlóerőt, sem a hazai tőkeképző képességet. Természetesen van exportra szükségünk, de nem szabad az exportra hagyatkozva berendezni hazai gazdaságunkat.

Mi, ahogy Soproni Tamás írja, nem azért javasoljuk, hogy magyar termékek kerüljenek a magyar polcokra, vagy LMP-sen mondva, lehet magyar a paradicsom, mert nem értjük a huszonegyedik század kihívásait. Pont azért képviseljük ezt az álláspontot, mert tudjuk, hogy minden olyan ország, amely a világpiacon most sikeres, protekcionista gazdaságpolitikával kezdte. Először mindig védeni kell azokat az iparágakat, amelyeket utána exportálunk.

A gazdasági siker önmagában nem cél, és erről Soproni felfogása éppúgy elfelejtkezik, mint a Gyurcsány–Bajnai-féle álbaloldal vagy az Orbán-féle neoliberális jobboldal. A gazdasági siker nem is lehet önmagában vett cél egy olyan versenyben, ahol a feltételek távolról sem méltányosak. Hiába küzdünk, ha az eredmény már előre tudható, ha még az ellenfelek versenybe lépése is csak a már eleve meglévő győztes céljait szolgálják.

Képesnek kellene lennünk változtatni a feltételeken. Az intézményes keretekkel éppúgy baj van, mint az elmúlt évtizedek belénk sulykolt kultúrájával. Soproni Tamás és a Momentum sikeresebb akar lenni egy olyan versenyben, amelynek feltételei eleve leminősítik Magyarországot. Az LMP ezzel szemben olyan versenyt szeretne, és olyan keretekért küzd, ahol van értelme küzdeni saját magunk sikeréért, és ahol ez a siker nem merül ki a GDP- és exportadatokban, hanem a közösségi élet egészét szolgálja. A nemzeti büszkeség nem a mások által tartott tükörben van, hanem saját képességeinkben és önbizalmunkban. Okunk van büszkének lenni saját közösségünkre, ha minden egyes tagjának méltányos otthona lehet.

A szerző az LMP ifjúsági szóvivője.