Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Az emberijogvédőkre szórt késősztálinista rágalmakat visszhangozza ma is számtalan kormánypropaganda. Szó szerint ugyanazt.

Liu Hsziao-po Nobel-békedíjas kínai jogvédő és „másként gondolkodó” („disszidens”, „ellenzéki”) elhunyt. Csak közvetlenül a halála előtt engedték ki a börtönből. Hamvasztásán néhány családtagja lehetett ott, más nem. A hivatalos kínai sajtó „paranoiásnak, arrogánsnak és naivnak” nevezte a „központi” nekrológban. (Érdemes a jellegzetesen rossz angolságú „eredetit” is elolvasni – a szokásos késősztálinista duma a kínai törvények és a kínai alkotmányos rend megsértéséről és arról, hogy az emberi jogok védelme a nyugati befolyás kiszolgálása, meg arról, hogy az önálló vélemény kifejtése hazafiatlanság.)

Hát ezt ismerjük.

Ezt hallottuk már Andrej Szaharovról és Jurij Orlovról (aki 1973-ban az oroszországi Amnesty International és 1976-ban a Moszkvai Helsinki Csoport megalapítója volt, igazi hős és nagyszerű ember), ezt hallottuk egész ifjúkorunkban a szovjet típusú rendszerekben – és persze ugyanezt hallottuk a görögországi és latin-amerikai fasisztoid katonai junták közleményeiből is, csak ott nem „nyugati”, hanem „keleti” befolyásról vartyogtak.

És ma mit hallunk Magyarországon az olyan csoportokról, mint az Amnesty International és a Magyar Helsinki Bizottság? Ugyanazt, amit a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság szokott volt mondani – illetve ez utóbbi szokott ma is – azokról, akik szeretik a szabadságot, ellenzik az ártatlanok üldözését és bizonyos emberek hátrányos megkülönböztetését.

Igen, ma mindenki fölemlíti, hogy a szintén Nobel-békedíjas Carl von Ossietzky, akiről ma az oldenburgi egyetem meg számtalan utca és tér van elnevezve Németországban (sőt: híres lapja, a Weltbühne az utóbbi években egyszerűen Ossietzky címmel jelent meg) a nácik börtönében, illetve a koncentrációs táborban betegedett meg, és őt is csak meghalni engedték ki, és persze hazafiatlansággal vádolták meg avval, hogy árt a német katonai érdekeknek meg külföldi tényezőket szolgál ki. Liu Hsziao-po hamvait titokban szórták a tengerbe, nyilvános temetése nem volt. A szűk körű szertartáson nem volt ott a felesége, Liu Hszia költő, aki hét éve él kényszerlakhelyen, gyakorlatilag házi őrizetben (hét éve!), mindenféle bírói ítélet nélkül. Liu Hsziával hetek óta nem tudnak találkozni a család barátai. Így megy ez.

Semmi új.

A diktatúráknak semmi nem jut abba az intézményes-kollektív eszükbe.

Béke? Kisebbségvédelem? Emberi jogok? Szólásszabadság? Tolerancia? Pluralizmus? A hátrányos megkülönböztetés tilalma?

Vannak fontosabb dolgok is. „Egy ember halála: tragédia, milliók halála: statisztika” – mondta állítólag Sztálin. A Gulag, Auschwitz, Hirosima, Drezda (meg a még sokkal több áldozatot követelő és évszázadokig folyt gyarmatosítás) után, rabszolgakereskedelem, kitelepítések, áttelepítések, tömegmészárlások és emberirtások után –

amelyeket mind legitim államok és megbízottaik hajtottak végre, és amelyeknek a felelősei államférfinak számítanak és a történelemkönyvekben díszelegnek meg templomi szarkofágokban és a Panthéonban nyugszanak, meg szobraik vannak a köztereken – még mindig a gyilkos államok gyilkos vezetői a komoly emberek. Azokról meg, akik az ilyesmit kifogásolni bátorkodtak, mindig azt mondták és ma is azt mondják az állami újságok, hogy „paranoiás, naiv és arrogáns” tökfilkók meg külföldi ügynökök meg zsidóbérencek.

Ők nem unják.

Nem és nem.

Az összes hatalmas változás ellenére azt, amit Brezsnyev és Andropov uralma idején mondtak a természetjogi alapon föllépő, főleg morális alapon tiltakozó, „másként gondolkodó” csoportosulásokról, ma is bömböli a kormánypropaganda Erdoğan, Putyin, Kaczyński, Netanjahu, Hszi Csin-ping, Alijev, Berdimuhamedov, asz-Sziszi. Lukasenka (és a többi) államában. Szó szerint ugyanazt: külföldről irányított fölforgatás, amely szembenáll a párt- és államvezetést egyemberként támogató nép érzületével.

1989 nemzedéke azt hitte, hogy a piaci társadalomban ilyesmi nem lehetséges. De lehetséges, quod erat demonstrandum. Mindennek ellenére: ez elképesztő. Brezsnyev? Andropov? Ma? Igen, ma.

Vannak országok, ahol az emberijogvédő csoportoknak külföldi ügynökökként kellene regisztráltatniuk magukat (de nem fogják), s van olyan ország is – amelyet kormányunk nagy barátja, Erdoğan elnök vezet – , ahol a helyi Amnesty International vezető munkatársai már előzetes letartóztatásban vannak. Törökországban nem demokráciára, hanem stabilitásra van szükség – jelentette ki egy magyar államférfi. (Ötvenezer ellenzéki börtönben, százötvenezer személy politikai okokból elbocsátva. Ott rend van. Csak a magukról megfeledkezett idegenszívűek tüntetnek, legutóbb másfél millióan. De ennek véget vetünk.)

Liu Hsziao-po kétségtelenül naiv volt, ha naivnak nevezzük azt az embert, aki szembeszáll a világ egyik legerősebb hatalma, a kínai diktatúra vezetőivel, és abban reménykedik, hogy megússza.

Meg azt hiszi, hogy – miután teljesen ártatlanul ült a börtönben – legalább haldoklása idejére kiengedik, de persze már csak meghalni engedték ki és holtában is szidalmazzák. Így szokás.

A szabadság hívei kisebbségben vannak, és veszély leselkedik rájuk. Mindenütt.

Dögunalom.

Az európai kultúra két szimbolikus alapítóját – Szókratészt és Jézust – kivégezték, persze igazságtalanul. Az igazságtalan állami gyilkosság jelképe – a kereszt – ott ékeskedik több százezer templom ormán. Volt, aki azt remélte, hogy ebből mindenki ért.

Arrogáns és naiv módon bízzunk benne, hogy előbb-utóbb majd föltűnik valakinek.