Balavány György
Balavány György

Gyuri, mondja az Első Ismerős, és hátbavág, ez egyszerűen beszarás. Nem tudok nem egyetérteni.

Eleve őrület a Mammutban parkolni, legszívesebben nem is autóznék arrafelé, mert utálom, hogy nem tudok időben kisorolni az obligát jobbról előzőktől, akik még rám is dudálnak, esetleg a letekert ablakon ordítanak csúnyákat, mert ahova próbálnék lavírozni, az ott az ő sávjuk, és nekik, persze, állati sürgős. Dehogy mennék arra, baromi eltévedékeny vagyok, viszont a Forint utcában interjúzom, és gőzöm sincs, hogyan egyirányúzzak oda, meg mennyi a parkolás, a waze meg búgó-vidám hangon közli, hogy „szia, Csilla vagyok, nincs GPS-jel”, tehát behúzok mégis a Mammutba.

Utálom ezeket a mélyparkolókat, a lomha sorompót, a jegykiadót, ahonnan úgy kell szuszogva kiakrobatizálni a cetlit, a gumi vaskos csikorgását a pévécén, a sárgaszürke színeket és fényeket, a szüntelen teltházat, a szűk helyeken az izzadós centizést, de beparkolok, és van még fél órám az interjúig, viszont rám jön a szükség, mint szoros szitukban általában. Parkolószám nincs, ilyenkor tereptárgyakat memorizálok, a sárga duplaüveg és az emberkés logó után negyvenöt fokban áll az autóm, ez itt a mínusz kettő, húha, jó lenne perceken belül megtalálni az objektumot, de a liftre várni kell, szóval várni kell, szóval várni kell, és mikor megérkezik, és benyomom a második szint gombját („éttermek”, ott biztos van vécé is), dafke felmegy még az ötödikre, ahol  beszáll egyenként és komótosan egy hattagú család, hogy onnét ereszkedjünk vissza.

Kiszédülök a liftből, órásbolt, mondom magamnak, ezt jó lesz megjegyezni, na, keresünk egy információs pultot, hogy hol itt a vécé; információs pult nincs, viszont vannak nehezen kibetűzhető táblák, random az összevissza tükröződő fényorgiába hajigálva, az egyik azt mondja, hogy WC, és ott egy nyíl balra, ám a balra mutató nyíl konkrétan az aula korlátján mutat át, vagyis, ha jól értem, át kell fordulnom a korláton és zuhannom húsz métert az első vécéig. Nyilván nem jól értem. Kérdem a fagyist, nem tudja.

Egy ellipszis alakú pályán, amilyen mondjuk a Hold keringéséé, vagy az én totyogó mozgásomé az egyes Mamut kettes szintjén, a „balra” nehezen értelmezhető; megyek hát előre, és rájövök néhány ezer kínkeserves kilométer után, hogy ez a balra valójában jobbra van, konkrétan a lift mellett, az órásboltnál, ahol kiszálltam; és felviháncol bennem az öröm, mikor elém lép az Első Ismerős, hogy Gyuri! Fantasztikus! Helló! Hát ezer éve! Mi újság? Bemutatom a barátnőmet –, én meg őszintén örülök, bámulatos, hát nem összefutottunk? Gyuri, mondja az Első Ismerős, és hátbavág, ez egyszerűen beszarás; nem tudok nem egyetérteni, mondom, de sietek, hová, kérdi, hát csak a dolgomra, mondom, és kacsintok idétlenül, mire megint hátbavág, és mondja a barátnőjének, hogy „a Gyurival ám mi mindig viccelünk”.

Elengednek, nem értem én a táblákat, ez itt azt mutatja, hogy WC fölfelé, hát hogy a fenében lehetne egy vécé fölfelé; aztán megtalálom, de csak a nőit; kilép egy takarítónő, elnézést, mondom, a férfit keresem. A takarítónő csak annyit felel rezignáltan, hogy ő is. Rátalálok a nekem való ajtóra, a férfisziluettre valaki kedves mosolyt rajzolt filccel. Belököm, koszos a halványlazac, automatacsapos kerámiamosdó, koszos a padló, koszos minden, viszont két üres, beülős slozi is kínálja magát. Bemegyek az egyikbe, esőkabát le, nahát, van fogas, táska lábhoz és kissé eltol, a műanyag deszka ülhetőnek tetszik, persze a zsebből kikotort zsepivel áttörlöm, nagy sóhajjal leereszkedem, és ebben a pillanatban kialszik a világítás.

Mint a gonoszkirály, trónolok a tökéletes sötétben. Ez nem a vintage véceajtó, ami látni engedte annó a kalucsnikat és bokafikszeket, és tudtad, hol van szabad hely, cserébe beszüremkedett a fény, nem; ez innentől vakkabin. A szinte orgazmikus megkönnyebbülésben nem zavarna a sötét, és ami a kapcsolódó logisztikát illeti, csukott szemel is tudom, hogy mim hol van, ellenben a papírtartót bajos megtalálni: végigöklözöm a falat, megvan, nyúlok bele: nincs papír. A táskámat eltoltam lábtól, valahol balra lehet. Gondolkodom a megoldáson, mire hirtelen a kilincs csattanását hallom kintről, és felgyullad a villany. Ahhá, szóval így működik. Lágy csobogás, diszkréten fingik mellé egyet a csávó, ahogy kell, én addig próbálom nyögve-nyújtózva elérni a táskám, hátha akad az alján némi papírzsepi – de az Ismeretlen Vizelő kíméletlen-kurtán abbahagyja, kezet sem mos, kimegy, kattan a kilincs, újra sötét.

Ötletem van. Merész tápászkodással résnyire kilököm az ajtót, és újra látok; van valamennyi zsepim, jól sejtettem, szurkolok magamnak, most kell gyorsan és pontosan cselekedni, erre nyílik az ajtó, belép egy pasi, mögé tárul a Mamut csillogó tükörvilága, s a fickó megvetően rám pillant, ahogy a nyitott ajtónál, a hirtelen rám törő fényben, hunyorogva törlöm a seggem.

Nem, mondom magamnak; Gyuri, te most nem vagy itt.

Aztán fölkószálok a Forint utcába, a ház előtt ott röhögnek az üres parkolók, nem érdekelnek, könnyűnek és tisztának érzem magam. Jó másfél óra múlva visszaballagok, elég ebből a napból, haza akarok menni, gúdbáj órásbolt, lift, parkoló, sárgaajtó; szevasz, talmi csillogás; pápá, fogyasztáskatedrális. Itt a jegyem, nem disznóláb. A másik kezemben a bankkártyám, odalépek a terminálhoz.

És innentől tényleg akkor olvasd, ha voltál már krokodillal.

Állunk, én meg a terminál, nézegetem a lukakat. Van belőlük egy tucat. Vajon melyikbe való a kártyám? Ó, ez az. Odatartom, beszippantja, fizessek ezerhatvanöt forintot. Vastagocska, mondom, de ha ennyi, ennyi. Nézem, melyik lukba dugjam a bankkártyám. A felsőből alig bírom kipiszkálni. Egy pasi már krehácsol mögöttem, pillanat, mondom. Ez lesz. Oda a készpénzt kell tenni, mondja a pasi. Van egy piros gomb, Segítségkérés felirattal. Nyomom, hosszan. Nyűgös hang felel, iiigen?

Hova kell rakni a kártyát, kérdem. Milyen kártyát, kérdi. A bankkártyát, mondom.  Csak készpénz, mondja a terminál. Az nincs nálam, mondom. Úgy parkolt, hogy nincsen pénze, kérdi a terminál, még nyűgösebben. Van pénzem, mentegetőzöm, de bankkártyán. Felmegy az áruházba, keres egy ATM-et, kiveszi a készpénzt, aztán visszajön, mondja. Nem, mondom, nekem most készpénzt fölvenni pluszköltség és pluszidő, haza kell mennem, hát ki fogja a kölöktől kikérdezni a holnapi verset? A terminál duzzogva hallgat.

Lift: a földszintet nyomom, fölvisz az ötödikre, majd visszaereszkedik. A földszinten biztonság őrt kapok el. ATM? Kint, a két épület közt. Kint, a két épület közt az egy szál ATM-nél hatalmas a sor, de végigállom, lélegzetvétellel számolom az időt, normál esetben tizenhat egy perc, most huszonnyolc. A hetvenegyediknél kerülök sorra, nem kérek bizonylatot, ötezer a legkisebb összeg, oké, kitépem a gépből, földszint, tükörvilág, lift, jegy, terminál. Bedugom papírt, írja az összeget, kérdem, hova kell tenni a pénzt, ja, ide. Beszívja a ropogós ötezrest, majd vissza-kiölti rám, mint valami ronda, fosbarna nyelvet. Berakom, kiölti. Segítséggomb.

Tessék, mondja a terminál. Nem veszi be a készpénzt sem, mondom. Kétezresig tudunk elfogadni, mondja. Mert, kérdem. Mert, mondja. Azt tudja-e, hogy létezik öt, tíz, sőt húszezres címlet is, kérdem. Tudom, mondja. Tudja-e, hogy Michael Douglas ebben a helyzetben beülne az autójába, és csikorgó gumikkal átszakítaná a korlátot, kérdem. Kicsoda, kérdi a terminál. Nekitámaszkodom a terminálnak és átölelem, a hűvös fémhez nyomom a forró homlokom. Mit csináljak, búgom a mikrofonba. Keressen pénzváltót az áruházban, javasolja a terminál, és úgy elhallgat, hogy már hiába nyomkodom ütemesen és csüggedten a piros gombját neki.

Lift, nulladik szint, a biztonsági őr jelez, hogy mindjárt, csak épp elmélyülten tárgyal az inge gallérjával. Persze, Józsi. Rajta leszek, bazmeg. Mondom. Mondom, bazmeg, érted. Pénzváltó, vetem közbe. Hol, kérdezi. Várjál, Józsi. Van itt pénzváltó, kérdezi, és körbekémlel. Én ezt nem mondom, mondom, én ezt kérdezem, mondom. Faszomból tudjam, feleli. Na, itt vagyok, közli a gallérjával.

Ötletem van, fölmegyek a lifttel az órásboltig, itt a büfésor, veszek valami párszázas ajánlatot a burgeresnél, ötezressel fizetek. Várom a megváltást, megfelelő címletekben. Szia, mondja a tizenéves burgereslány, nincs kisebb? Nincs, mondom. Sóhajt, lecsap elém két kétezrest és egy halom fémet.

Visszafelé, a mozgólépcsőn toppan elém Második Ismerős. Mi újság, kérdem. Nem mondják, feleli, én meg nem kérdezem, nem akar magának bajt az ember. Csöndben kell lenni szépen, érted, mondja, és ahogy megyünk lefelé a mozgólépcsőn, vonulnak végig a szemüvegén a boltfeliratok.

Bedugom a jegyet odalent. Pokoli meleg van, pislog a világítás. Most már nem ezerhuszonötöt ír ki: újabb órát kezdtem a parkolással, tehát majdnem ezernégyszáz.

Bedugok egy kétezrest. Darabig semmi, csak a csend. Aztán okádni kezdi a visszajárót a legalsó lukon, olyan erővel, hogy egy kétszázas lepattan a pévécére, élére perdül és fürgén begurul a terminál alá. Lerakom a táskám, egészen le kell hasalnom, hogy kipiszkáljam a pénzem. Ketten is krehácsolnak mögöttem, de már nem érdekel. Ez itt az én sávom.