Seres László
Seres László

Miért kell állandóan leválasztani a csúnya gyakorlatot a szép elméletről? Mert esetleg rájönnénk, hogy az elmélet mégsem olyan szép, sőt?

Lenin elvtárs, füstös üzemeinkben
s havas tarlókon Ön itt van vélünk.
Az Ön nevével, a szívével szívünkben
eszmélünk, lélegzünk, verekszünk, élünk
.”

(Majakovszkij: Beszélgetés Lenin elvtárssal)

 

A november 7-i ünnepségekre mindig ünneplőbe öltözött a lelkünk: az iskola díszterme megtelt velünk, fehér inges-piros nyakkendős úttörőkkel, valamint szüleinkkel, többé-kevésbé felnőttekkel, akik vagy gondoltak valamit az egészről, vagy nem. Erős volt a gyanúnk, hogy ami nekünk versmondásos, szovjet himnuszos ünnepség, az nekik csak valami kötelezően letudandó penzum, de nem baj, ez ez ára annak, hogy nem kell feltétlenül párttagnak lenniük, csak öt év a Zsiguli a Merkurnál, és van Danone joghurthab az ABC-ben. Addig jó, míg Kádár él.

Aztán vagy meghallgatták utána a Szabad Európát, hogy kiheverjék az ünnepségen előadott Váci Mihályt („Nem elég megborzongni, de lelkesedni kell! Nem elég fellobogni, de mindig égni kell!”), vagy nem. Egy részük még emlékezett arra, mihez képest jobb ez a puha kádári világ, mint amikor minden szó szerint vérre ment, és örültek, hogy ennyi és nem több a lojalitás-elvárás, a többiek már ebbe születtek, és akkor pláne elfogadták a nov. 7-i giccset. De jó, hogy nem Romániában élünk.

Ennyi maradt a hetvenes években a Nagy Októberi Szocialista Forradalomból (NOSZF): egy évente visszatérő, kiüresedett hitéleti rituálé, amelyben a marxizmus-leninizmus volt a hivatalos államvallás, az MSZMP az egyház, Lenin volt Jézus („Hát éljen a hős, aki értünk feláldozta hű életét”), véletlenül sem tudtuk, hogy hazugság volt a Téli Palota ostroma meg az Auróra ágyúlövése, csak zengtük a dalt üde mámoros ajakkal. Utána kaptunk Donald rágót, benne kis képregénnyel.

A NOSZF századik évfordulóján ismét szembejönnek velünk a közismert októberi mítoszok, hogy nem volt nagy, nem volt forradalom, októberi is csak alig – de a legnagyobb hazugság érdekes módon még tartja magát: hogy ugyanis nem volt szocialista. De, az volt. A Szovjetunió „valójában nem szocialista” jellegét mindenki szajkózza, a nem szovjet típusú baloldaltól szinte bármeddig, zöldek és trockisták („bürokratizált munkásállam”), feministák és globkritek, a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.

 

Lengyel családok deportálása a Gulágra
©

De miért is olyan fontos ez? Miért kell állandóan leválasztani a csúnya gyakorlatot a szép elméletről? Mert esetleg rájönnénk, hogy az elmélet mégsem olyan szép, sőt? Hát persze, ráadásul a rémálom még mindig tart. Megszűnése óta a Szovjetunió nem állam, hanem politikai attitűd és lelkiállapot, ami konkrét országtól, bal-jobb felosztástól, kortól és nemtől függetlenül érvényesülhet.

A marxi szocializmus, tehát az állami erőszakkal teremtett egyenlőség és igazságosság alaptételeit nemcsak szovjetbarát értelmiségiek, hanem jóhiszemű emberek sokasága hazudta generációkon és kontinenseken át „az emberiség ősi álmának”, ahol megszűnnek az osztályok, a munkások önigazgatnak, de annyira azért nem, hogy a termelőeszközök ne lennének állami tulajdonban, és nem az aljas profitvágy hajtja gazdaságot, hanem valami, ami most nem jut eszembe. A „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükséglete szerint” elv azonban már első látásra is rémisztőnek hangzik, mai szemmel teljesen érthetetlen, mi volt benne vonzó Marx, később meg Lenin idejében.

Az államszocialista ideológiával szembenálló három világnézet, a konzervativizmus, a liberalizmus és az anarchizmus számos klasszikusa kezdettől fogva óvott attól, hogy Marx nézetei megvalósuljanak, mivel azokból nemigen következhet más, mint ami aztán bekövetkezett. Az anarcho-kommunista Bakunyin, aki pedig Marx számos alapvetését osztotta, már 1872-ben azt írta: a marxi állam

gazdaságilag is szervezni fogja a társadalmat: az állam bankárként fog működni, kezében összpontosítja a termelést és az egész gazdaságot, a földeket, a gyárakat, a kereskedelem irányítását és szervezését, a gyárak szervezetét és fejlesztését, végül pedig a tőke termelés céljára történő hasznosítását. (…) Ez a tudományos értelmiségiek uralma lesz, amely minden eddigi uralomnál arisztokratikusabb, despotikusabb, arrogánsabb és gőgösebb.

Azt természetesen ő sem láthatta előre, milyen mértékű és kiterjedésű lesz ez a despotizmus: A kommunizmus fekete könyve szerkesztőinek számítása szerint ez a világnézet nem kisebb, mint százmilliós hullahegyet hagyott maga után (ebből csak a Szovjetunióban 20 millió áldozatot, Kínában 65 milliót), éspedig teljesen következetes módon. Marx nyomán Lenin, a modern világ első komoly totalitárius vezére, a Gulágok kitalálója, már 1918-ban simán kijelenthette, hogy a bolsevik pártot hadseregként kell irányítani, és „ha nem alkalmazunk terrort a spekulánsok ellen, ha ott helyben nem lőjük őket agyon, akkor semmi nem fog történni.” Ugyanannak az évnek az augusztusában azt javasolta:

Elvtársak! Az öt kulákkörzet felkelését könyörtelenül el kell fojtani. (…) Akasszanak fel (haladéktalanul, úgy, hogy az emberek lássák) legalább száz ismert kulákot, gazdag embert, vérszopót.

Logikus módon 1930 januárjában az SZKP Központi Bizottsága már helyesnek nevezte, ha a Párt az egyszerűség kedvéért osztályként kinyírja a „gazdag parasztokat” (kulákokat). A Párt munkához is látott, az egyik eredmény neve holodomor, ez volt a harmincas évek elején az ukrajnai mesterséges éhínség, a többmilliós nettó népirtás.

 

Rabszolgamunka a Gulágon, 1932
©

Szóval Marxból nem következik törvényszerűen a Gulág? Dehogynem következik, tessék valamilyen nyelven elolvasni André Glucksmann A szakácsnő és az emberevő – reflexiók az államról, a marxizmusról és a koncentrációs táborokról című remekművét (magyarul tudtommal nem elérhető). Vagy csak végiggondolni, hogy mégis milyen társadalom képe világlik ki Marx és Engels téziseiből? Humánus? Szolidáris? Szabad?

Ha azt látjuk, hogy valaki kezdettől azt hirdeti: erőszakkal átveszi az államot arra a kis időre, amíg az magától el nem hal („céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól”); ha az a programja, hogy megszünteti a termelőeszközök magántulajdonát, a piaci cserét, mindent kollektivizál, ami belefér; aki abból indul ki (Richard Pipes szavaival), hogy „a tulajdon felszámolása az igazi szabadság előfeltétele”; aki „osztályellenségeket” kreál, elhallgattatja és elnyomja a „régi rend” reprezentánsait, akkor ne csodálkozzunk, ha ennek az embernek a későbbi utódai azt hozzák ki az elveiből, amit kihoztak.

A szovjet típusú szocializmus/kommunizmus egy olyan új emberfajtát produkált, amelyet már nem kötnek a régi, „meghaladott” világ törvényei, civilizációs normái, erkölcsei. Eme csúcsra járatott kollektivizmusban az ember minden eszközt a Célnak rendel alá, mondjuk habozás nélkül megkínoz vagy kivégez 100 ezer embert, ha azzal is a békét védi, ill. az Ügyet szolgálja. A NOSZF intézményesítette az államba vetett korlátlan hitet, az addig inkább csak szórakoztató utópiahajszolás utáni totális társadalommérnökösködést, az addig sosem látott alá-fölé rendeltséget, és mindennek tetejébe rabszolgatársadalmát a szabadság és egyenlőség hazájának nevezte.

A marxizmus-leninizmus az emberek boldoggá erőszakolásának, osztályalapú üldözésének doktrínája, amely a Szovjetunió megszűnése után nem eltűnt, hanem átalakult. Frázisait, érveit, előítéleteit, politikai eszközeit habozás nélkül használja a vörös Antifa éppúgy, mint a széljobbos identitárius mozgalom, a más emberek fogyasztási szokásaiba beleszóló zöldek éppúgy, mint a polkorrekt egyetemi campusok boszorkányüldözői.

A szovjet attitűdöt látjuk, ha egy kormányzat rekvirálja a polgárok nyugdíjmegtakarításait. Szovjet stílusú dolog a nép/nemzet/párt/kollektíva érdekét az egyén fölé helyezni; központilag meghatározni, hogy a nemzetgazdaság mely területein van szükség szakemberre, és oda terelni a szakképzést végzett fiatalokat; rákosista uszító szlogennel kampányolni; államosított oktatásban, egységesített tankönyvekből szervilis kreténeket nevelni az állam számára; titkosszolgálati akciókkal fenyegetni hatalomkritikus civileket, megszüntetéssel fenyegetni rivális pártokat; petícióban fordulni a belügyminiszterhez, hogy tiltson be egy nekünk nem tetsző, erkölcstelen magánvállalkozást; megtagadni a szólás jogát a konszenzuson kívüliektől, reakciósoktól, ellenzékiektől, klímatagadóktól; jól megbüntetni, aki nem reciklál; mély rokonszenvvel és megértéssel újságcikket írni egy kommunista tömeggyilkosról (akit amúgy is sikk pólón viselni, de próbáljunk csak meg Göbbels-pólóban az utcára menni).

Száz éves a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, amelyik nem volt se nagy, se forradalom. De az a helyzet, hogy szocialista volt.

 

(A Lenin-idézet forrása Richard Pipes: Az ismeretlen Lenin. XX. Század Intézet, Budapest, 2002.)