Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Nincs új a diktatúra napja alatt.

A becsület azt kívánja, hogy miután többször is élesen bíráltam a Momentum elnevezésű új pártot, most megemeljem előtte a kalapom. Nem eklektikus választási programjáról szólok, amelyben – mi tagadás –fölfedezhetők a képzelőerő lenyomatai, hanem arról a kezdeményezéséről, hogy népszavazással töröljék el az emberi jogi csoportokat (és más NGO-kat) külföldi ügynökként, a Soros-féle judeoliberális világösszeesküvés részeseiként megbélyegző törvényhelyet. Mint ismeretes, a Kúria elvetette a választási bizottság elutasító döntését: a népszavazást meg lehet tartani, ha összegyűjtik a támogató aláírásokat.

Ez a kezdeményezés azért is értékes és üdvözlendő, mert kockázatos. Először is a Momentum kiteszi magát a népszerű és elterjedt médiák többségét birtokló széljobb kormány propaganda-, illetve rágalomhadjáratának, amely ráadásul pompásan illik a migrációs hisztériára és hazugságözönre alapozott széljobb stratégiába – s ha az aláírásgyűjtés netán sikeres, erre bízvást számíthatunk. Másodszor, a Momentum magára vonhatja a migráns/Soros-ügyben megtévesztett, félrevezetett, földühített közvélemény haragját. Harmadszor, magára haragítja a „kerítéspártivá” lett ellenzéki „erőket” (erőtlenségeket). Negyedszer, rendkívül nehéznek ígérkezik a mozgósítás: remélem, összegyűlnek az aláírások (ez sajnos nem bizonyos). Remélem, hogy a népszavazás érvényes és eredményes lesz (sajnos erre se lehet mérget venni). Bátor dolog, hogy megpróbálják.

Tagadhatatlan, hogy a mai magyarországi politikai életet a különféle „idegenek” (EU, szíriai és afganisztáni muszlim menekültek, erdélyi és vajdasági magyarok, zsidók) elleni, paranoiás képzelődéssel és tárgytalan gyűlölködéssel teli kampányok jellemzik. Ez ráadásul nem magyarhoni sajátosság, része a széljobb irányba hanyatló-szédelgő nemzetközi trendnek.

Mindeközben szegény honi liberálisaink még mindig nyugatoznak és európáznak, mintha nem válnék hovatovább globálissá az orbánizacja, ahogy Lengyelországban mondják. Mintha Trump és a Brexit nem lenne, mintha Macron (a Momentum bálványa mellesleg) antiparlamentáris, antipluralista és népellenes neobonapartizmusa progresszív lenne, mintha Skandináviában, Németországban, Ausztriában nem tört volna előre a széljobb. Mintha „a nyugati világot” nem banditák vezetnék. (Lásd a legújabb leleplezéseket, amelyek szerint az amerikai elnök volt nemzetbiztonsági főtanácsadója, a befolyásos Flynn tábornok láthatólag a török diktátor, Recep Tayyip Erdoğan fizetett ügynöke, aki másfél millió dollárért elraboltatta volna Fethullah Gülent, Erdoğan száműzetésben élő ellenfelét, és kiszolgáltatta volna a törökországi titkosszolgálatoknak. Szépen állunk.)

Ebben a szörnyűséges helyzetben az emberi jogi, nővédő, kisebbségvédő, környezetvédő, kritikai tényföltáró csoportok, szervezetek háborítatlan tevékenysége kulcsfontosságú, akárcsak a független médiák teljes szabadsága. A zsarnoki hajlandóságokat mutató kormányzatok arra törekszenek, hogy gyarmatosítsák, majd megsemmisítsék a kritikai nyilvánosságot (a magyar kormánykörök és állami pénzekből fölhízlalt strómancégeik már kis híján kisajátították a magyarországi újságok, rádiók, televíziók egészét, és az interneten is „nyomulnak”). A minden hullámhosszon sipító-rikácsoló uszítás ugyan nem mindig eredményes, de az állami hazudozás ellensúlya mindössze a népi szkepszis, amelyet nem támaszthatnak alá megbízható információk és elmélyültebb elemzések. A létszámhiányos és javarészt pénztelen ellenzéki médiák színvonala és hatékonysága eddig is szerény volt, és tovább hanyatlik.

Még a jogvédő NGO-k jelentős munkáját is alig használják; az egyik legfontosabb forrás, Szente László „Éljen a jogával!” c. kiváló műsora a Klubrádióban is kevéssé hallgatott idősávban sugároz (pénteken kora délután), és csak Budapesten. Mindenkit bátorítanék, hogy interneten hallgassa: nélkülözhetetlen.

A jogvédő csoportok természetesen nem pótolhatják a hiányzó társadalmi mozgalmakat, az erős szakszervezeteteket, a demokrácia „hangos és követelő” (Bibó István) gyüldéit.

A Magyarországon leglényegesebb emberi jogi (egyben társadalmi egyenlőségi, igazságossági, gazdasági, oktatási, regionális és nemzetiségi) probléma: a cigánykérdés. Ennek nincs igazi fóruma. Maguk a romák épp oly megosztottak és bizonytalanok, mint az egész társadalom. Az ipar összeomlása miatt a falusi gettókba és a külvárosok peremére szorult, nyomorgó romák reménytelen helyzetébe talán nem nyugodott bele mindenki – de a tehetetlenségünk miatt a legtöbben mintha csak félrenéznénk, miközben elsüllyedünk szégyenünkben.

A jogvédő csoportok természetesen nem tökéletesek, követnek el hibákat, s mivel nemzetközi mintákat követnek (javarészt indokoltan), nem mindig találják a hangot a kelet-európai társadalmakkal – mintha 1989 alapeszméje nem az emberi jogok gondolata lett volna (ezt utólag persze elsinkófálják, úgy tesznek, mintha negyedszázada is mindenki azt gondolta volna, mint ma, negyedszázados kudarcsorozat, kiábrándulás, keserű csalódás után). Ennek a gondolatnak súlyos hiányosságai vannak (és voltak már akkor is), ám a jelek szerint Kelet-Európában nincs más.

De a kritika és a tiltakozás még nem ellenállás.

Akárhogyan is: megdöbbentő, hogy az emberi jogokkal és védelmezőikkel szemben a mai hivatalos Magyarország (és a legtöbb volt „szocialista” ország) ugyanazt a retorikát alkalmazza, amelyet az andropovi Szovjetunió, a Husák-féle Csehszlovákia és a Jaruzelski-féle Lengyelország alkalmazott. Azaz: a másként gondolkodók külföldi ügynökök, nemzetidegen elemek, hisztérikus kényeskedők, beilleszkedésre képtelen, destruktív bajkeverők. Az a föltételezés, miszerint a társadalombírálat, illetve a természetjog számonkérése „külföldi ügynökök” aknamunkája: minden (jobb- és baloldali) modern diktatúra változatlan, állandó sajátossága. Ez volt a sztálini koncepciós pörök egyik fő mondanivalója is. Már a jakobinusok úgy nevezték ellenfeleiket: le parti de l’étranger, a külföld pártja. „A külföld pártjának” ma (is) nyilván biológiai, genetikai vagy etnokulturális okai vannak rá, hogy szembeszálljon a nemzetvezetővel, fölforgasson, destruáljon és „árulkodjék” rá kozmopolita külhoni metropolisokban meg a „globalista” sajtóban. Vagy „lefizették”. Soros. Rothschild. Stb.

Ahogyan Orwell híres regényében is áll: Emmanuel Goldstein, a nép ellensége.

Rendkívül unalmas.

Nincs új a diktatúra napja alatt.

Emögött az a konzervatív hiedelem húzódik meg, amely szerint a szabadság szeretete nem természetes. A konzervatívok az eredetiséget, a kritikai attitűdöt – meg a jobboldalnak a saját elitje számára fönntartott borúlátó, „belső” nihilizmusait – a „jobb körök” használatára korlátozzák. Szerintük a nép sorsa, igazi lényege a konformizmus és az engedelmesség (amit etnikai összetartásnak álcáznak, gyakran sikerrel). Hiszen a reakció örök jellemzője a hierarchia természetességébe vetett hit.

Ezt ma a jól alkalmazkodó konzervatizmus (egyébként ókori római modellekre támaszkodva) amolyan „posztmodern” szájtartással „különbségnek” (sokféleségnek, az identitások színességének, pluralitásnak, distinkciónak) nevezi: már nem mondja például, hogy a nők alsóbbrendűek, csak azt, hogy „különböznek” a férfiaktól, más a „természetes” funkciójuk a társadalomban, ezért „nem baj”, hogy „kevésbé racionálisak, kevésbé intellektuálisak”, mint a férfiak, „nem baj”, hogy érzelmesebbek, emocionálisabbak, és így tovább: az emberek különbözők, nemde, csak a dogmatikus baloldal akar (állítólag) mindenkit elvontan „egyetemes embernek” föltüntetni. (Ez ugyan nem igaz, de sebaj.)

A lényeg: a durva vagy kifinomult, közvetlen vagy közvetett érvelés az egyenlőség ellen.

Ez nem változott a restauráció, a bécsi kongresszus (1815), Metternich óta.

Az egyenlőtlenség kultuszának „az idegenre” vetítése is klasszikus. Evvel sikerült elfogadtatni hajdan a gyarmatosítás nyilvánvaló igazságtalanságát. Ezért áll Magyarországon is a középpontban a távol tartott menekültek képzeletbeli „fenyegetése”. (Vagy éppenséggel a magyar kettős állampolgárok korlátozott választójoga…) Elvégre nem fogják bevallani, hogy evvel tartják féken a hazai kisemmizetteket és elégedetleneket.

Amennyiben a valamikor megrendezendő népszavazáson a közvélemény kinyilvánítaná, hogy nem hajlandó külföldi ügynöknek bélyegezni az alkotmányosan és alapjogilag – formálisan – ma is biztosított emberi jogok védelmezőit, azokat, akik a jogsértők körmére néznek, akkor a diktatúrás törekvésekkel és az egyenlőtlenség konzervatív szenvedélyével szegülne szembe. Ez fordulatot jelenthetne a magyarországi, a kelet-európai és közép-európai politikatörténetben.

Erre az esélyek nem valami jók. De igazuk van azoknak, akik megpróbálják megfordítani ezt a trendet, akkor is, ha más tekintetben éppen ők nem valami megbízható hívei az egyenlőségnek. Akármilyenek is egyébként, ezért valamennyien hálával tartozunk nekik, és csodáljuk merészségüket.