szerző:
Heller Ágnes
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nem azért, mert reménykedtünk, hanem mert úgy tűnt, mintha reményeink valóra is válnának.

Kereken ötven esztendeje, hogy beköszöntött az 1968-as év, s vele az az általános érzés, hogy a dolgok nem maradnak úgy, ahogy vannak, hogy valami jelentős változásnak nézünk elébe Magyarországon, s talán egész Európában is. Voltak, akik a piac térhódítását remélték a közeljövőtől, voltak, akik a szabadságjogok kivívását reformmal vagy forradalommal, és voltak, akik új, antibolsevik baloldal megjelenésére vártak. Ami engem és közeli barátaimat illeti, mi mind a háromban reménykedtünk. 1968 azonban nem azért volt a remények éve, mert reménykedtünk, hanem mert úgy tűnt, mintha reményeink valóra is válnának.

Januárban életbe lépett az új gazdasági mechanizmus. Közgazdászok raja készítette elő majdnem egy egész évig. A modell teret nyitott a korlátozott piaci működésnek, az egyéni kezdeményezésnek, a decentralizálásnak, a kis magántulajdonnak, a gazdasági racionalitásnak... Legalábbis ez volt a koncepció. Voltak, akik a marxizmus egyik alaptételét komolyan véve meg voltak győződve arról, hogy az alap határozza meg a felépítményt, tehát ha van pluralizmus a gazdaságban, ezt követi majd pluralizmus a politikában is. Bár ma mindenki tudja, hogy ez nincsen így, a remény már azért is homokra épült, mert a gazdasági pluralizmus is papíron maradt – vagy még ott sem.

Az első hullámot meg sem szoktuk, már jött is a második: a prágai tavasz. Ennek ígérete elsősorban nem gazdasági volt, hanem politikai. Az „emberarcú szocializmus” jelszó vagy inkább szókapcsolat esetében mindkét szó fontos volt. De mitől is reformálható emberarcúvá a szocialista társadalom? A polgári szabadságjogok, mindenekelőtt a szólásszabadság és sajtószabadság biztosításával, továbbá az erőszakszervek humanizálásával. A kritikus magyar értelmiség számára a prágai tavasz a „szinkronizálás” lehetőségét rejtette magában. Addig a szovjet tömb országainak lázadásai izoláltak voltak, s így könnyen leverhetők. Ám mi történik, ha több ország együtt lép? Ha együtt indulnak meg az „emberarcú szocializmus” felé, méghozzá békésen? A következmény elgondolható volt, de a szinkronizálásra nem került sor, mert végeredményben Csehszlovákia éppen úgy egyedül maradt (ha néhány értelmiségi szolidaritási akcióját leszámítjuk), mint 56-ban Magyarország.

©

Csehszlovákia lerohanásának volt egy számomra és elvbarátaim számára fontos következménye. Azoknak a hitét, akik 1956 után hátat fordítottak ugyan a szovjet modellnek, de még hittek (én legalábbis hittem) a szocializmus megreformálhatóságában, verte szét Csehszlovákia lerohanása. Kérdésünk ezt követően az volt, hogy milyen hit, ügy, meggyőződés marad. Nyugatról érkezett a segítség. Legalábbis nekem s néhány velem egykorú és nálam fiatalabb embernek. A prágai mellett ugyanis egy másik tavasz tanúi is lehettünk: az újbaloldal első megjelenésének 1968 májusában Párizsban. Az egyik remény elveszett, a másik felébredt.

Új, baloldali mozgalom jött létre, amely nem akarta magához ragadni a hatalmat, nem akart központosított államot igazgatni, s megszámlálhatatlan, egymással csak laza kapcsolatban álló projektummal lépett elő. Voltak (hazánkban is), akik kommunában kezdtek élni, voltak, akik köztulajdonként működtettek üzemeket, üzletláncokat, voltak akik a szexuális szabadságot találták vonzónak benne, voltak, akik a megkövesedett egyetemi hierarchiát kérdőjelezték meg. Voltak békés „virággyermekek”, és voltak olyanok is, akik erőszakra buzdítottak, vagy legalábbis nem vették rossz néven, ha mások erőszakot alkalmaznak. Az ember rokonszenvezhetett az új baloldal egyik irányzatával, és elutasíthatta a másikat (ahogy én is tettem, amikor a kommuna intézményének romantikus eszméjét, a mindennapi élet forradalmát filozófiailag védelmeztem, és radikálisan elutasítottam az erőszak minden fajtáját).

Az újbaloldal volt talán az első globális mozgalom, Franciaországtól Mexikóig, Amerikától Japánig mindenhová elterjedt. Fő állomásain azonban mindig valamely alapvető politikai célhoz kapcsolódott. Franciaországban De Gaulle és rezsimje megbuktatásához, Amerikában a vietnami háború elleni tiltakozáshoz, Németországban az eltussolt náci múlttal való számvetéshez, Olaszországban a  kommunista párt és a korrupt kormányok elleni tiltakozáshoz. Nálunk hiányzott ez a közvetlen politikai kapcsolat, viszont léteztek másfajta hatások. Létrejöttek az alternatív színházak, nagy népszerűségre tettek szert az első popegyüttesek, ahogy az újbaloldali szellem lebegte körül Jancsó Miklós filmjeit is. Röviden: a magyar fiatal szellemi élet az újbaloldal huzatában vált „nyugatossá”, korszerűvé, európaivá.

Végül az újbaloldali forradalomban is csalódtak annak résztvevői, de nem ugyanúgy, mint a valóban létező szocializmusban annak reformerei. A létező szocializmus csak macskajajt és rossz beidegződéseket hagyott maga után. A benne való hit szégyenletes volt, s így e hitben való csalódás 1968-ban termékenynek bizonyult. Azonban azok, akik az 1968-as újbaloldali mozgalmakban végül csalódtak, még mindig emlékezhetnek hiteikre, elkötelezettségeikre szégyen nélkül s talán némi nosztalgiával is.

A szerző filozófus. Írása a HVG 2018/1. számában jelent meg.

HVG Pártoló Tagság program

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!