szerző:
Weyer Béla
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Mert ahol sajtószabadság van, ott egy sajtótájékoztatón nem az újságírók a vendégek, hanem a kormány képviselői. A HVG berlini tudósítójának írása.

A budapesti keltezésű tudósítások szerint a múlt héten kisebb incidens zavarta meg az úgynevezett kormányinfót. Angol lap, a The Guardian tudósítója mindenáron kérdezni akart. Valamiféle európai uniós vizsgálatról, miszerint közvilágítás-korszerűsítési ügyekben visszásságok történtek volna, s ebben netán a legfelső kormánykörökig vezető érintettség is felmerülne. Ám az újságíró nem jutott szóhoz, mert a kormány államtitkári rangú szóvivője közölte vele, Budapesten az a rend, hogy az kérdezhet, akinek ő megadja a szót. Az angolnak pedig nem adta meg, s mikor az még tovább erősködött, az államtitkár még azt is kilátásba helyezte, hogy a renitens külföldit kikísérik az imponálóan elegáns, tekintélytiszteletet követelő teremből.

A kérdést amúgy tök fölösleges volt feszegetni. Ha a Fidesz vezérkara testületileg kiállna valami nyilvános fórumra, s egyhangúlag bevallaná, hogy önkiszolgáló boltnak tekinti az országot, ahonnan annyit és akkor vesznek el maguknak, amennyit és amikor akarnak, akkor sem változna a helyzet: a hívek rendíthetetlenek, április 8-án megint meglesz a legalább kétmillió-kétszázezer szavazat, mint négy éve. A siker biztos.

Ebből a szempontból tehát nem számított volna az angol kolléga kérdése. Mert mi van, ha a The Guardian olvasói megtudják, mi a helyzet „egy távoli országban, amiről keveset tudunk”. Igaz, Neville Chamberlain eme megjegyzése anno egy másik közép-európai országra vonatkozott, de hát Londonból nézve minden, ami a csatornán túl van, amúgy is „rest of the world”. Legfeljebb nem szavaznak a Fideszre.

De az eset jó alkalom annak elképzelésére, hogyan zajlott volna le mindez Hegyeshalomtól nyugatra. Mondjuk itt, Berlinben.

Itt is van rendszeres kormányszóvivői tájékoztató, nem is egy, hanem hetente három. Különösen érdekes a szerdai, erre közvetlenül a kormányülésről érkezik a szóvivőséget itt is államtitkári rangban gyakorló köztisztviselő. De ezzel be is fejeződött a hasonlóságok felsorolása. Minden más ugyanis gyökeresen ellentétes a budapesti gyakorlattal.

A tájékoztatók színhelye ugyanis nem a kancellária, nem valamelyik minisztérium, nem is a parlamentnek helyet adó patinás épület, a Reichstag, hanem a berlini tudósítók egyesületének székháza. Az egylet tagjai a nagy német lapok, rádió- és tévéállomások Berlinből tudósító munkatársai, akik maguk közül választják meg a nyolctagú vezetőséget. Ebben ugyanúgy ott vannak a napilapok (Rheinische Post), a közszolgálati rádiók (Deutschlandfunk), a hetilapok (die tageszeitung) vagy a gazdasági újságírás (Börsenzeitung) képviselői, hogy csak néhány példát említsünk azon orgánumok közül, ahol dolgoznak az aktuális elnökségbe választott kollégák. Ők azok, akik őrködnek az egyesület szabályzatának és munkarendjének betartása fölött, ami megszabja az épületbe belépés rendjét, a rendszeres és alkalmi tájékoztatók időpontját, meghívottait.

És a kérdezés rendjét.

Merthogy a sajtószékházba a kormány képviselői érkeznek meghívottként, nem az újságírók. Az utóbbiak otthon vannak, nem kell bebocsátásért sorba állniuk, fémdetektoros és egyéb ellenőrzésnek alávetni magukat. A minden fölösleges sallangtól mentes modern épület nagytermében hosszú pulpitusnál ülnek a kormány képviselői, velük szemben felhajtható íróasztalkával ellátott székeken az újságírók, akiknek így nem a térdükön kell egyensúlyozniuk a laptopot vagy a jegyzetfüzetet. A mikrofonokért sem kell kuncsorogni, fixen telepítettek, két üléstámla közé szerelt hajlékony karjukat úgy lehet mozgatni, hogy bárki szóhoz juthasson a segítségükkel.

A szóhoz jutás rendjét pedig a vezetőség ügyeletes tagja szabja meg, az a kolléga, aki aznap vezeti a tájékoztatót. Az elején ő üdvözli a kormányszóvivőt és a minisztériumok munkatársait, ő adja meg a szót az aktuális tájékoztatók elmondásához, majd az ő vezetésével következnek a kérdések. Aki kérdezni akar, jelzi a tájékoztatót vezető kollégának, s az adja meg neki a szót. Nem az államtitkár, nem a minisztérium szóvivője, nem a kormányalkalmazott, hanem a kolléga. Aki ügyel arra, hogy mindenki föltehesse a kérdését, ami őt és lapját, s végső soron a közvéleményt érdekli. A tájékoztatónak akkor van vége, ha már nincs több kérdés.

Akkor a levezető újságíró megköszöni a kormányszóvivő és a minisztériumok képviselőinek megjelenését, és azok távoznak. Nyilvánvaló, hogy nem csupa kedélyes kvaterkázás minden tájékoztató, az újságírók makacsul kérdezgetnek, a szóvivők válaszolnak: hol pontosan, hol mellébeszélve, hol semmitmondóan, hol meg semmit sem – de hogy szóvivő bárkit rendreutasított volna...

Régen még volt illem – valami ilyesmivel indokolta a magyar kormány s ezzel a hivatalos Magyarország álláspontjának a bel- és külföldi sajtó előtti képviseletére szerződtetett köztisztviselő, miért óhajtotta volna kivezetni a teremből a mindenáron kérdezni akaró újságírót. Hogy ezt miként értette, azt fejtse meg, aki tudja.

Maradjunk annyiban, hogy itt, Berlinben még most is van illem.

Na meg sajtószabadság is.

WEYER BÉLA

a HVG berlini tudósítója

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!