Röntgenkép az al-Kaidáról. Csoport? Mozgalom? Életforma? Halálforma?

Jason Burke egy évtizeden át tudósított a Közel-Keletről, Afganisztánból és Pakisztánból. Személyes tapasztalatai alapján képes olyan perspektívából láttatni ezt a félelmetes jelenségcsoportot, ami segít megérteni az érthetetlent. Leírja a kiképzőtáborokat, a hadviselési módszereket, a finanszírozás világméretű hálózatát.

Ha az alábbi rövid szemelvényt elolvasva kedve támadna kézbe venni a teljes könyvet, ezen a helyen megrendelheti azt.

Jason Burke: al-kaida - A terror árnyéka

Mi az „al-Kaida”? A kérdésre még az átlagnál tájékozottabb nyugati ember is azt fogja felelni, hogy egy terrorista szervezet, amelyet több mint tíz éve alapított egy rendkívül gazdag, szaúdi vallási fanatikus. Továbbá, hogy ez a szervezet idővel igen befolyásos hálózattá nőtt, amelynek több tízezer jól kiképzett és erősen motivált tagja van, akik ott rejtőznek minden kontinensen, minden országban, minden városban, várva a vezetőjük, „Oszama bin Láden” parancsát, készen rá, hogy öljenek, vagy egyéb kárt okozzanak az ügyük érdekében.

Van egy jó meg egy rossz hírem. A jó az, hogy ez a föntebb leírt al-Kaida nem létezik. A rossz meg az, hogy a világot fenyegető veszély ma már jóval nagyobb, mint amekkorát egyetlen – akármilyen nagy – hadsereggel rendelkező terrorista vezér jelenthetne. A valódi veszély új, másfajta, összetett és sokféle, dinamikus és megfoghatatlan. Ma még nem rendelkezünk elég pontos fogalmakkal a jellemzésére, ami persze problémákhoz vezet. Maga az „al-Kaida” is kissé homályos, elnagyolt fogalom, amelyet olykor, jobb híján, több mindenre ráaggatunk. Még a komolyabb vizsgálódás előtt nem árt megnéznünk, honnan ered és miért jött létre maga az elnevezés.

Az al-kaida sokatmondó szó, az arab qaf-aín-dalból származik. Jelenthet bázist (mint katonai tábor) vagy más értelemben vett alapot (mint pl. egy házé), de akár egy szobor talapzatát is. Átvitt értelemben pedig szabályt, elvet, jelszót, képletet, módszert, modellt, mintát. Az „al-kaida” szót már az 1980-as évek közepén egészen biztosan használták az egész muszlim világ radikálisai, akik a helyi ellenállók oldalán harcoltak a szovjetek ellen Afganisztánban. Nem meglepő ez, hiszen ismert arab szó. A legtöbben egészen konkrét, hétköznapi értelemben használták, a katonai bázisukat nevezték így.

Használták azonban az „al-kaidát” az Afganisztánban harcoló radikálisok legszélsőségesebbjei is, különösen azok, akik a küzdelmet nem tekintették befejezettnek a Szovjetunió 1989-es kivonulásával. Abdallah Azzam, a mudzsáhidokkal együtt harcoló külföldiek fő ideológusa, ibn Ládin szellemi atyja annak kifejezéseként használta, amit a legelkötelezettebb önkénteseknek a háború után tenniük kell. 1987-ben ezt írta:

„Minden eszmének szüksége van egy előőrsre, hogy továbbvigye. Ennek nehéz feladatokat kell felvállalnia, és nagy áldozatokat kell hoznia. Nincs olyan eszme, sem égi, sem földi, amely ne kívánna meg egy olyan élgárdát, amely mindenét kész feláldozni a győzelem érdekében... Rendületlenül viszi a zászlót a fárasztó és végeláthatatlan úton, amíg a való életben el nem éri a célját, ha Allah úgy dönt, hogy sikerre segíti. Ez az élgárda a leendő társadalom erős alapja (al-qaida al-szulbah).”

Egyértelműnek tűnik – nem utolsósorban a korabeli radikális iszlám gondolkodás sűrű utalásaiból az élcsapatra –, hogy Azzam egyfajta tevékenységről és annak taktikájáról beszélt, nem pedig egy létező szervezetről. Az „al-kaida” tehát inkább jelent egyfajta célt és tevékenységet, mint bármilyen szervezetet. Ibn Ládin és néhány társa Azzam elképzelését megvalósítva megszervezett egy harci egységet 1988-ban vagy ’89-ben a pakisztáni Pesavarban. Addigra véget ért az afganisztáni háború, ugyanakkor megbomlott az egység, amelybe a közös ellenség kovácsolta az iszlám szélsőségesek széthúzó csoportjait. Ibn Ládin nagy bánatára az önkéntesek között ismét fölütötte a fejét a nemzetiségi és etnikai meghasonlás. Az „al-Kaida” ennek a felszámolására született meg, egy olyan „nemzetközi hadseregként”, amely világszerte megvédené a muszlimokat az elnyomástól. Kis csoport volt ez, tucatnyi tagból állt, és eleinte semmi sem különböztette meg a Pakisztánban, Afganisztánban vagy az iszlám világban másutt működő, megalakuló vagy feloszló más csoportoktól. Nem csupán ők gondolták úgy, hogy a harcot nemzetközi szinten kellene folytatni. Bár a nagyobb csoportok többsége a saját kormánya ellen hadakozott, ibn Ládinon és követőin kívül volt még számos egyén vagy kisebb csoport, akik afganisztáni élményeik hatására, föllelkesülve és radikalizálódva, készen álltak a nagyobb léptékű harcra is.

...

Az amerikai hírszerző jelentések az 1990-es évek elején kezdték emlegetni „a közel-keleti szélsőségesek”-et, akik „együttműködnek a radikális iszlám ügyéért”, de ők sem használták az „al-Kaida” szót. A World Trade Center elleni 1993-as merénylet után az FBI nyomozói már tudtak ibn Ládinról, de csak úgy tartották számon, mint „egyet az ezrek közül”. 1995 nyarán egy iszlám terrorista csoport tagjainak a tárgyalásán, akik különböző New York-i célpontokat akartak felrobbantani két évvel korábban, az egyik ügyész egyszer megemlítette „Osam ben Laden” nevét (így), de az al-Kaidáét nem.

1995-ben az amerikai Külügyminisztérium „Patterns of Global Terrorism” (A nemzetközi terrorizmus modelljei) c. jelentésében azt írja, hogy „az egyéni és csoportos terrorizmus jelenleg felülmúlja az államilag támogatottat”, továbbá: „Ezen terroristák többsége – egy részük lazán szervezett, illetve csoportokat képvisel – azt állítja, hogy az egész iszlám nevében működik, és egyre inkább világméretű tevékenységet fejt ki. Ezek a nemzetközi terroristák kihasználják a korszerű kommunikáció és közlekedés nyújtotta előnyöket, nemzetközi pénzforrásokkal rendelkeznek, behatóan ismerik a modern robbanóanyagokat és fegyvereket, és sokkal nehezebb követni és becserkészni őket, mint a hagyományos terrorista csoportokat vagy az államilag támogatottakat.”

A Külügyminisztérium helyesen ítélte meg a helyzetet. Ibn Ládint csak futólag említik, mint „jelentősebb pénzembert”. Egyes elemzők ebben látják annak bizonyítékát, hogy az al-Kaida akkor már nagyméretű, igen befolyásos terrorista szervezet volt, csak éppen annyira titkosan működött, hogy ezért nem említette egyetlen katonai vagy antiterrorista ügynök sem. Ez felszínes okoskodás.

A CIA egyik 1996-os jelentésében már megemlíti az al-Kaidát, de nem egyértelműen, hanem így: „1985-re ibn Ládin már... megszervezett egy Iszlám Megmentési Frontot, más néven al-Kaidát” az afgán mudzsáhidok támogatására. Nem világos, hogy a jelentés írója szerint a csoport „egy” al-Kaida vagy „az” al-Kaida. Bár az „Uszama ibn Ládin, szélsőséges iszlám pénzember” címet viselő jelentés részletesen ismerteti Ládin tevékenységét 1995-ig, de az al-Kaida neve nem merül föl többé. 1996-ban hasonlóképpen írnak ibn Ládinról, és csak az 1998 elején készült minisztériumi jelentésben bukkan föl először az al-Kaida neve. Itt sem szervezett csoportként említik, hanem – ismét csak helytállóan – „műveleti központ”-ként, „elsősorban hasonló gondolkodású szunnita szélsőségesek számára”



1998-ban, közvetlenül a kelet-afrikai amerikai követségek ellen elkövetett kettős merénylet után, Clinton elnök a következőkben határozta meg a megtorlásul elrendelt rakétatámadás célpontját: „az Uszama ibn Ládinnal, a világméretű terrorizmus jelenleg talán első számú szervezőjével és szponzorával kapcsolatban álló és általa pénzelt radikális csoportok hálózata”. Nagyon helyes, hogy Clinton csupán „ibn Ládin hálózatá”-ról beszélt, nem pedig az „al-Kaidá”-ról. Tulajdonképpen csak a merényletek ügyében folytatott FBI-nyomozás kezdte használni ezt az elnevezést, mintha egy hagyományosan szervezett terrorista csoport neve lenne. Ezzel összefüggésben kezdtek megjelenni az FBI dokumentumaiban utalások arra, hogy „az al-Kaida tagjai” nem magának ibn Ládinnak, hanem a szervezetnek tesznek bai‘at, azaz hűségesküt. A gond ezzel csak az, hogy arab felfogás szerint bai‘at csak személynek lehet tenni.

A csúsztatás tehát jelentős, és az okai nyilvánvalóak. Az FBI kultúrája jogerős ítéletek kicsikarására irányul, és az 1998. augusztusi kelet-afrikai követségi merényletek ügyében nyomozó személyeknek a törvények szellemében kellett eljárniuk, ezért mindenáron „összeesküvést” akartak kihozni az ügyből. Az összeesküvés elleni törvényekben ugyanis bűnszövetkezetekről van szó, nem pedig amorf és megfoghatatlan politikai és vallási mozgalmakról, amelyeknél nem könnyű megállapítani, hogy az egyes cselekményekért pontosan ki a felelős. Ezért szerette volna az FBI, ha a tettesek valamely szervezet tagjai lettek volna. Sajnos, ez a törekvés az „al-Kaida” esetében tökéletesen félremagyarázza a vizsgálat tárgyát.



Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az al-Kaida nem létezik, hanem csak azt, hogy ibn Ládin csoportját teljesen félreértik. Ha zárt és egységes szervezetnek tartjuk, amelynek „csápjai mindenhová elérnek”, s van megfogható ideológiája és tagsága, éspedig már a nyolcvanas évek végétől, akkor nem csupán a jellegét értjük félre, hanem az egész (akkori és mai) radikális iszlám természetét is. Így homályba vesznek a változó, felcserélhető és helyi alkotóelemei annak a kiterjedt, de nehezen megfogható mozgalomnak, amelynek gyökerei igen bonyolult történelmi folyamatokban keresendők.

Ibn Ládin annyit tudott véghez vinni 1996–2001 között, hogy ezeknek az alkotóelemeknek központot teremtett. Ez azonban nem egy kiterjedt és jól fegyelmezett szervezet megalakulását jelentette, hanem csak azt, hogy ideiglenesen összefogta valami a modern militáns iszlám irányzatokat Afganisztánban, s hogy amire ezek támaszkodhattak, azt ibn Ládin és mintegy három tucat társa biztosította. Konkrétan kiképzésről, szakértelemről, pénzről, lőszerről és biztonságos menedékhelyről volt szó: erre volt szüksége számos, akár egyénileg, akár csoportosan tevékenykedő aktivistának Afganisztánban a háború után.



Miként igazodjunk hát el a modern radikális militáns iszlám igen összetett kérdésében? Egyes megközelítések célravezetőbbek a többinél, de egyik sem tökéletes. Hasonlíthatjuk talán a globalizációellenes mozgalomhoz, hiszen éppoly kevés közöset lehet fölfedezni az Iszlám Megváltó Hadseregbe 1994-ben beszervezett, Tizi-Ozou közelében élő algíri paraszt és a szeptember 11-i géprablókat Kuala Lumpurban 2000 januárjában vendégül látó Jazíd Szafaat diplomás maláj gyógyszerkereskedő között, mint amennyi mondjuk egy kábítószer és testi sértés miatt elítélt olasz anarchista, illetve az élve boncolás ellen tiltakozó polgári háziasszony között van. Miként a globalizáció elleni mozgalomnál, az egyes résztvevők céljai és módszerei az iszlám radikálisoknál is hol egybeesnek, hol meg nem. Állandó ellentmondás van a globális gondolkodás és a helyi érdekű cselekvés között. Mindkét mozgalomra jellemzők az egymással versengő, olykor harcoló frakciók.

...

Más analógiáknak is hasznát vehetjük. Úgy is tekinthetünk az al-Kaidára, akár egy kapitalista vállalkozásra, amely különféle csoportok projektjeit pénzeli abban a reményben, hogy jövedelmezők lesznek. De hasonlíthatjuk egy produkciós irodához is, amely tőkét és szakértelmet bocsát valakinek a rendelkezésére, hogy megvalósíthassa elképzeléseit. Ezek miatt a közvetlen vagy közvetett összefüggések miatt beszélhetünk a „hálózatok hálózatá”-ról, de ezt aligha nevezhetjük „az al-Kaida hálózatá”-nak. Itt a militáns iszlám széles körű mozgalmán belüli olyan csoportokra gondolunk, amelyeknek van valami közük az al-Kaida kemény magjához. A maghoz és a hálózathoz társíthatunk egy harmadik elemet: az „al-Kaidát” mint eszmét, világnézetet, ideológiát, és persze mindazokat, akik egyetértenek vele.



Az al-Kaidával kapcsolatos tévhitek mégis oly makacsul tovább élnek, mint azok a középkori elképzelések, miszerint Mohamed próféta afféle nőcsábász lett volna, a muszlimok pedig érzéki, kicsapongó lények. Vajon miért van ez így?

Az első ok mindenképpen az, hogy egy tévhit általában kézenfekvő és megnyugtató. Rettenetesen nehéz ugyanis megérteni a mai radikális iszlám harci mozgalom természetét olyan egyszerű fogalmak nélkül, amelyek segítségével meg lehetne ragadni egy ennyire változatos és változékony jelenséget. Ha Ládint tesszük meg bűnbakká, az azzal kecsegtet, hogy az ő eltávolítása minden problémát meg fog oldani. Amikor az „al-Kaidát” hagyományos terrorista csoportnak fogjuk föl, olyasmit kreálunk, amit hagyományos eszközökkel le lehet győzni.

Az ellenségre rásütni az „al-kaidaság” bélyegét azt is lehetővé teszi, hogy egyes elnyomó rendszerek kevesebb nemzetközi kritikával tevékenykedhessenek. Szeptember 11. óta a kormányok számíthatnak Amerika mind anyagi, mind erkölcsi támogatására, ha bármilyen szélsőséges iszlám fenyegetés elhárításáról van szó.



A mai iszlám harci mozgalom sokrétű, összetett történelmi fejlemény. Túlzó leegyszerűsítés az egészet, vagy akár csak egy nagyobb részét egyetlen ember nyakába varrni, és nem célravezető ibn Ládint fölnagyítani olyan nagy kaliberű játékossá, aki egy világméretű, jól szervezett és hatékony szervezetet irányít. Most, miután az al-Kaida kemény magját az USA vezette afganisztáni katonai akciók szétszórták, s a biztonsági szolgálatok szeptember 11. óta oly nagy befolyással bírnak, még fontosabb lenne tisztába jönni az al-Kaida igazi természetével, s a bennünket ténylegesen fenyegető veszéllyel, mint valaha.

Azonban nemcsak ibn Ládin személyes fontosságának eltúlzásától kell óvakodnunk, hanem más leegyszerűsítésektől is. Ezek közül az egyik legveszedelmesebb az az állítás, miszerint a szeptember 11-i merényletek az iszlám és a zsidó–keresztény „kultúrák konfliktusának” következményei. Márpedig ha nincs a szálakat egyedül mozgató, sátáni figura, akkor nyilván maga az iszlám a felelős mindenért. De vajon így van-e?

A könyvet megrendelheti itt.