szerző:
hvg.hu

Amióta Szerbia 1912-ben elfoglalta Törökországtól Koszovót, szinte egy pillanatig sem volt felhőtlen a szerbek és az albánok viszonya. Az ENSZ rendezési tervében felvázolt stabil, soknemzetiségű és demokratikus Koszovó egyelőre csak álom. A koszovói rendezés azért is fontos, mert Szerbia szomszédjában, Macedóniában is több alkalommal feszült helyzetet teremtett a népesség 23 százalékát kitevő albánság és a többségi macedónok ellentéte.

A Koszovóból mára csaknem teljesen elűzött szerbek ragaszkodása Koszovóhoz érzelmi: a tartomány számukra jelkép, vallásuk és kultúrájuk bölcsője. A szerbek szerint a második világháború végén többezer szerbet kényszerítettek az albán többségű települések elhagyására. A titói Jugoszláviában időlegesen sikerült a szőnyeg alá söpörni a szerb–albán ellentéteket, s az 1974-es alkotmány széles körű autonómiát adott a tartománynak. Tito halála után Jugoszlávia-szerte feltámadt a nacionalizmus, aminek az egyik első jele éppen a háborgó Koszovóban 1989-ben bevezetett szükségállapot, majd 1990 elején a hadsereg rendfenntartóinak a megjelenése volt.

Koszovó 2004 márciusában
© Dudás Szabolcs
Jugoszlávia felbomlásával Szerbia formálisan is eltörölte Koszovó – és a hasonló státust élvező Vajdaság – autonómiáját. A szerb hatóságok több tízezer rendőrt vezényeltek a tartományba, míg az albánok felgyorsították saját koszovói árnyékállamuk kiépítését. Az albánok az elszakadási törekvéseiket az 1991. szeptember végén rendezett népszavazással próbálták legitimizálni: a referendumon a résztvevők 99,87 százaléka mondott igent a függetlenségre. Nyolc hónappal később hasonló módon választották meg a független „Koszovó Köztársaság” elnökévé a neves albán ellenzéki költőt, Ibrahim Rugovát. A tartományban egyre aktívabb lett a függetlenség érdekében a fegyveres harctól sem visszariadó Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK), amely merényleteivel súlyos csapásokat mért mind az itt élő szerb civilekre, mind a helyi szerb fegyveres erőkre. Nemzetközi emberjogi szervezetek szerint Belgrád a koszovóiak egyre elviselhetetlenebb elnyomásával válaszolt a szeparatista törekvésekre.

1999-ben - a NATO többhónapos katonai beavatkozását követően - Koszovóba NATO vezette nemzetközi békefenntartó erők (Kfor) alakulatok vonultak be, de a helyi szerb és roma lakosság üldözését nem sikerült megakadályozniuk. 2004 tavaszán 48 óra leforgása alatt 28 ember meghalt, közel 900 pedig megsebesült, amikor etnikai összetűzések robbantak ki Koszovóban. Az események megmutatták, hogy az ENSZ rendezési tervében felvázolt stabil, soknemzetiségű és demokratikus Koszovó egyelőre csak álom.

2008. február 17-én Koszovó - többéves sikertelen tárgyalási sorozat után - egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét. Ezt Szerbia és Oroszország élesen elítélte, Spanyolország nem támogatta, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és Ausztria azonnal elismerte.