szerző:
HVG

A robbantók feltehetően maguk is meghaltak a múlt csütörtöki londoni összehangolt terrortámadások során, a szervezők után viszont továbbra is folyik a hajtóvadászat. Kérdés, hogy a gyilkos merényletek átírhatják-e azt a sikersztorit, melynek epizódjaiként Nagy-Britannia egyszerre lehet az Európai Unió gazdasági bezzegországa és fő reformere, transzatlanti híd, Afrika és a légkör megmentője.

Ahogy Hitler villámháborúja, a Blitzkrieg sem tudta térdre kényszeríteni a londoniakat, úgy a múlt csütörtöki véres terrortámadás sem tudja - óhatatlanul ezt a méltóságteljes képet sugározta a hét végén a brit főváros. Alig három nappal a legalább hetven ember életét kioltó, hétszázat megsebesítő, három londoni metrószerelvényt és egy buszt szétroncsoló pokolgépes merényletek után ezrek indultak útnak a város és az ország minden részéről, hogy az ellenállás szellemével ismét azonosulva a Buckingham-palotánál megünnepeljék a második világháborúban aratott győzelem 60. évfordulóját. Az élet addigra mintha visszatért volna a rendes kerékvágásba, pénteken még igen kevesen merészkedtek le az időközben javarészt újra üzembe helyezett metróba, szombat délután és vasárnap már alig lehetett ülőhelyet találni, hétfőn pedig Ken Livingstone főpolgármesterrel az élen tömegek mentek munkába a London egyik jelképének tekintett földalattival.

Galéria
© AP
Pedig nyugalomra nem volt semmi ok: a Scotland Yard pénteken bejelentette, hogy újabb támadásoktól tart, szombat este terrorfenyegetés miatt 20 ezer embert evakuáltak Birmingham szórakozónegyedéből, hétfőn pedig egymást érték a bombariadók, egy időre lezárták egyebek közt a Downing Street környékét és a kormányhivatalok által övezett Whitehallt is. A merényletek legnehezebben megközelíthető helyszínén, a King's Cross és a Russell tér között, 600 méterre a szerelvénynél körben csak arasznyival szélesebb és magasabb alagút bejáratától, 30 méterrel a felszín alatt még lapzártánkkor is dolgoztak a mentőalakulatok és a rendőrök. A tetthelyekhez közeli metróállomások és a kórházak környékét beborították az eltűnteket ábrázoló falragaszok. Szüntelen szirénázás jelezte, hogy valóságos hajtóvadászat folyik a merényletek kitervelői és támogatói után, kedden pedig kiderült, hogy valószínűleg a négy merénylő is meghalt a gondosan kitervelt, szofisztikált robbanószerkezetekkel összehangoltan végrehajtott támadások során.

A 2001-es New York-i terrortámadás dátumát szimbolizáló 9/11 mintájára máris 7/7-ként kódolt merénylet különösen euforikus pillanatban érte a brit fővárost: alig 24 órával korábban jelentette be a világ másik felén, Szingapúrban Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság első embere, hogy az esélyesebbnek tartott Párizs helyett London kapta meg a 2012-es nyári játékok rendezési jogát. A megdicsőülés a csúcspontja volt annak a sikertörténetnek, amelyben Nagy-Britannia Európa vezető hatalmává, Tony Blair brit kormányfő pedig afféle Európa- és világmegváltóvá nőtte ki magát.

Fórum
Mondja el véleményét a hvg.hu fórumában!
Blair olyan nyerési sorozatban volt, amilyenről a jelenlegi európai uniós vezetői garnitúra többi tagja legfeljebb álmodhat. A munkáspárti kormányfő a május 5-ei parlamenti választáson egymás után harmadszor vezette győzelemre a Labourt, amire a párt eddigi történetében nem volt példa. Jelenlegi, erősen megcsappant alsóházi többsége is nagyobb, mint amekkorát a nagy konzervatív előd, Margaret Thatcher fénykorában a magáénak tudhatott. Az EU-alkotmányt - egyelőre legalábbis - kisiklató francia és holland népszavazási kudarcok levették Blair válláról a szinte biztos bukást ígérő, eredetileg 2006 elejére előirányzott brit referendum kiírási kötelmének terhét. A brit kormányfőt a júniusi brüsszeli EU-csúcs után még a hazai konzervatív sajtó is győztes hadvezérként ünnepelte, amiért nem engedett hozzányúlni a Jacques Chirac francia elnök által - egyébként nem csupán általa - megszüntetni kívánt brit rabatthoz, illetve annak eltörlését az ellenlábasai által szent tehénként kezelt közös agrárpolitika reformjához kötötte.

Blairnek személyesen jól és főleg - lévén, hogy az EU soros elnökségét ebben a félévben Nagy-Britannia tölti be - jókor jött a referendumok és a költségvetési csúcs kettős kudarca, ezek után ugyanis az EU elszánt reformereként léphet fel. Ennek hangoztatását nem is mulasztja el egyetlen lehetséges fórumon sem: a legújabb blairiáda szerint fenn kell tartani ugyan a francia-német szövetség által érinthetetlennek tekintett "szociális Európát", de ha ennek a 20 millió uniós munkanélküli az ára, akkor reformálni kell, mégpedig éles szikével mélyre vágva, és sürgősen.

Második oldal (Oldaltörés)

Az amerikai szabadversenyes kapitalizmus importját rendre Blair orra alá dörgölő riválisok ugyanakkor látványosan meggyengültek, Chirac tekintélye megcsappant, pozíciója elbizonytalanodott, Gerhard Schröder német kancellár politikai harakirit követett el, Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök jócskán veszített népszerűségéből. Az európai vezető szerepért folyó versenyben az újonnan csatlakozott kelet- és közép-európai országokat pedig a brit kormányfő szimpatizánsaiként tartják számon, amelyek a régi Európánál jobban vevők a szabadpiaci eszmékre. Az EU-n belül vívott retorikai csatákban a számok is Londonnak látszanak dolgozni. Nagy-Britannia - a legnagyobb EU-gazdaság, amely önként kimaradt az euróövezet alapításából, és belépése jelenleg távolabbinak tűnik, mint valaha - növekedési adataival már eddig is leiskolázta a recesszió rémével hadakozó valutauniót. Gordon Brown pénzügyminiszter, az eurót egyébként elvileg nem elvető munkáspárti brit kormány legeuroszkeptikusabb tagja minden lehetséges alkalmat megragad arra, hogy elhencegjen a valóban látványos növekedési különbségekkel. Nemrég a Financial Timesban azt írta: a 2004-gyel zárult három évben az összesített valutauniós növekedés mindössze 3 százalék volt, miközben ugyanezen idő alatt az amerikai gazdaság összteljesítménye 5,5, a brité 6 százalékkal emelkedett.

A világpolitikai porondon is nagyot alakít Blair. A G8-ak soros elnökeként egyszerre nyithatott frontot az afrikai nyomor és a globális felmelegedés ellen, ő sütkérezhetett a Live8-koncertek dicsfényében is. Katonai szerepvállalása és George W. Bush amerikai elnökkel ápolt jó viszonya miatt azonban a kontinensen sokan inkább az Egyesült Államok, semmint az EU tagjának látják Nagy-Britanniát. Kétségtelen tény, hogy a két ország hadseregei vállvetve harcolták végig a két öbölháborút, amelyekben a Szaddám-ellenes koalíció összes többi részese csak a statiszta szerepét töltötte be, ráadásul a 2003-as iraki háború tényleges konfrontatív szakaszában csak a két angolszász hatalom harcolt. A valós tűzben edződött brit-amerikai fegyverbarátságnak a két nemzet "különleges" viszonyán kívül az a prózai oka is megvan, hogy a mai európai hadseregek közül egyedül a profi zsoldosokból álló brit haderő tűnik alkalmasnak egyszerre több konfrontáció megvívására. A viszonylag kis brit sereg egy időben van jelen - mintegy 8500 fővel - Irakban, valamint Sierra Leonéban, a Balkánon, Észak-Írországban és Afganisztánban; ez utóbbi országba Blair éppen most készül 3 ezer fős erősítést küldeni, az iraki kontingens ugyanilyen mértékű leépítése árán.

Lehet azonban, hogy mindez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Kérdés, hogy a múlt csütörtöki brutális támadás képes lesz-e léket ütni a Britannia gőzösön, s ha igen, mekkorát. Noha azt, hogy London lehetséges terrortámadás célpontja, 2001 szeptemberétől folyamatosan sulykolták a hatóságok, a tragédia előtt nem sokkal mégis csökkentették a riadókészültséget, a kritikus napokban pedig a G8-találkozó helyszínére, Skóciába vezényelték át a biztonsági szolgálatok egy részét. "Az elhárításnak mindennap szerencsésnek kell lennie, a terroristáknak csak egyszer - idézik most gyakran Londonban a még az IRA-időkből származó szállóigét, felsorolva, hogy a biztonsági szolgálatok számos merénylet előkészületeit akadályozták meg az elmúlt években.

A merényletsorozatot három, magát az al-Káida terrorhálózathoz soroló csoport is magára vállalta ugyan, hivatalos londoni körökben azonban egyelőre nem mutatnak ujjal senkire. Tony Blair kormányfő az alsóház előtt tett első hivatalos nyilatkozatában addig ment el, hogy a tettesek "a jelek szerint" szélsőséges iszlamisták, "abból a fajtából, amelynek tagjai az elmúlt években oly sok ártatlan emberéletet oltottak ki Madridban, Balin, Szaúd-Arábiában, Oroszországban, Kenyában, Tanzániában, Pakisztánban, Jemenben, Törökországban, Egyiptomban, Marokkóban, New Yorkban és sok más helyen".

2001. szeptember 11-én a terroristák bebizonyították, hogy képesek a világkapitalizmus szimbólumát lerombolni, 2004. március 11-én Madridban megmutatták, hogy hatalmukban áll a választások kimenetelét megváltoztatni egy európai demokráciában. Londoni céljuk egyelőre nem egyértelmű, brit értékelések szerint a csütörtöki vérfürdő aligha illeszthető bele a New York-Madrid-tengelybe. Az iraki és afganisztáni szerepvállalás megtorlása kézenfekvő magyarázat lenne, ám brit kommentárok ezt azzal hárítják el, hogy 2001-ben még nem volt iraki háború, Madrid pedig azóta is kapott terrorfenyegetéseket, hogy az új kormány kivonta a spanyol csapatokat Irakból. Londonban a terrortámadás ama paradoxonára irányítják a figyelmet, hogy az Európa egyik legtoleránsabb, leginkább multikulturális városában etnikai és vallási hovatartozásra tekintet nélkül pusztított. Az eltűntek fényképeit és adatait oldalakon át közlő újságok is a magukért beszélő neveket emelik ki: a londoni metrót naponta használó 3 millió városlakó és ingázó között csütörtökön reggel úgy ment el otthonról például Shahara Islam, Rachelle Yuen, Mike Matsushita, Monika Suchocka és Slimane Ihab, hogy azóta sem az élők, sem a holtak között nem leltek hozzátartozóik a nyomukra.

A sajtó közben folyamatosan találgatja, valójában kik lehetnek a merénylet hátterében. Egyenrangúan tartja magát az a verzió, hogy az al-Káida "tiszta", vagyis a brit terrorelhárítás látókörébe eddig be nem került európai "zsoldosokat" bérelt fel, illetve hogy az elkövetők a Balkánon toborzott muszlimok is lehettek, ám nem zárják ki azt sem, hogy a brit egyetemeken beszervezett gazdag középosztálybeli családokból származó, fiatal muszlimok vállalkoztak a terrorcselekmények végrehajtására.

A jelek szerint azonban a támadás nem ingatta meg a brit gazdaságot és politikát. Blair népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint emelkedett, ma már senki nem tartja valószínűnek, hogy a közeljövőben át kellene adnia a stafétabotot Gordon Brownnak. Politikai ellenlábasai nem próbálnak meg hasznot húzni a tragédiából, a brit sajtó is csak meglehetősen decensen feszegeti az esetleges politikai felelősséget. Csaknem össznépi konszenzus van arról, hogy a felelősök a terroristák, akikről talán soha nem derül ki, tényleg volt-e bennük annyi tudatosság, hogy pont a jelek szerint töretlen sikersorozat csúcspontjára, az olimpiai szavazás megnyerése utáni napra, a G8-csúcs nyitónapjára időzítsék a csapást, vagy - ahogy azt Paul Cornish professzor, a londoni Királyi Külügyi Intézet biztonságpolitikai kutatási programjának igazgatója a lehetőségek között megemlítette - esetleg "egyszerűen most volt szerencséjük".

JAKUS IBOLYA / LONDON

KERTÉSZ RÓBERT / LONDON

Fókuszban

Lassan, nem biztosan

Hány, a madridihoz és a londonihoz hasonló merénylet kell még ahhoz, hogy felgyorsuljon a terrorizmus elleni közös...