Mi történt a nácik ágyasaival az 1944-ben felszabadított Franciaországban? Középkorias népítélet testközelről Périot filmjében. November 6-án rajtol a Verzió Emberi Jogi Filmfesztivál, immáron a negyedik.

© www.verzio.ceu.hu
Az antropológia tükörbüntetésnek nevezi, amikor azt a testrészünket „büntetik meg”, amellyel vétkeztünk. Klasszikusan ilyenek a testcsonkítások: kezét vágták le a tolvajnak, nyelvét metszették ki a hamisan esküdőnek. Ezek a penitenciák egyben az újabb bűn elkövetését is megakadályozzák, tehát preventív célokat is szolgáltak, a keze- vagy ujjavesztett tolvaj nehezen lop, és nyelv nélkül problémás a hazudozás. A kriminalisztika szerint a büntetésnek nem csak szankcionáló célzata van, hanem a jóvátételt és az elrettentést is szolgálja; a hagyományos, tehát nem állami monopóliumú büntető jogszolgáltatásoknál a büntetés vissza kívánja állítani a bűncselekmény által megsértett világrendet, ezért a büntetésnek legalább olyan kegyetlennek kell lenni, mint a deliktumnak.

Még a XIX. századi Európában is a válogatott testi fenyítések mellett, gyakran azokkal kombinálva alkalmazták a megbélyegzést, a megszégyenítést, a közösségből való kizárást. A bűnös nyilvános leleplezése és büntetése, emberi, közösségi vagy nemi mivoltától való megfosztása, megalázása vagy nevetségessé tétele egyidős a történelemmel. A főtéren kalodába zárt vagy pellengérre állított bűnöst ruháitól megfosztották, szégyenkövet vagy szégyentáblát kapott a nyakába, arcát bemázolták, csákót nyomtak a fejébe, szakállát, haját lenyírták. A bűnös, parázna vagy boszorkány nőket is gyakorta megfosztották nőiségük látható jeleitől, ruházatuktól és hajuktól.

Jean-Gabriel Périot archív filmekből összeszerkesztett kilencperces dokumentumfilm-kollázsa, a Még ha bűnöző volna is 1944 nyarát idézi fel. A köztársaság összeomlása, a német megszállás, Pétain marsall, de Gaulle, az ellenállás, a partraszállás, a nyugati front újbóli megnyitása, Franciaország felszabadítása itt csak felvezetik a film témáját. A gyorsan pergő képek a harmadik perc táján meglassulnak, boldog franciákat látunk, örülnek a szabadságnak, szól a Marseillaise, a szabadság szívet melengető pillanatai. De a régi filmkockák a szokásosnál is szemcsésebbek, és a mosolyokban is van valami zavarba ejtő. A negyedik perc végén egy emelvényt látunk (alkalmi pellengért), a kamera távolról közelít a történtekre, a tömeg közepén egyenruhás nő pofoz egy kopasz embert, később látjuk, hogy nőt, aki könyvet szorongat kezében. Aztán jönnek ugyanazok a képek, amelyeket korábban láttunk, csak most már nem csupán a vidám embereket látjuk, hanem teljes képet kapunk a történésekről: látjuk, mitől olyan vidorak.

A felszabadult franciák honfitársaikon, „a nácik áruló lotyóin” állnak bosszút: megalázzák, pofozzák és rángatják, kopaszra nyírják őket, mint a középkorban. Egyikük feje tetejére, a nő csigás hajtincsei maradékaiba egy ügyes fodrász horogkeresztet nyír. A többinél a nullás gép mindent hajszálat lenyes, nekik a homlokukra festik a svasztikát. Vannak, akik jajgatnak, de a többség némán tűri a megaláztatásokat. A különböző korú nők közt olyan is akad, akin fura mód mintha büszkeséget is látnánk. A tömeg, amelyről korábban azt hittük, hogy a szabadságát és a túlélését ünnepli oly sugárzóan, most inkább sandán vigyorog, arckifejezésében Bosch- és Bruegel-képek képek démoni pónemjei köszönnek vissza. Mellbevágó a felismerés: a sok-sok ember magasba emelt két ujja, amit korábban a győzelem dicsőséges V-jének gondoltunk, valójában nem más, mint a tömeg lelkes igyekezete arra, hogy az egyik „szajhának” minél többen szamárfület mutassanak a kamerába. Szánalmat érzünk a megalázottak iránt, förtelmesnek látjuk a tömeget, amelyik „bosszút áll a kollaboránsokon”.

A megelőző évszázadok büntetőrituáléihoz, amelyeket Richard van Dülmen, a „rettenet színházának” nevezett, az 1944-es spontán népítéleteknek nem sok közük volt. A megvadult, felheccelt, elállatiasodott tömeg itt nem azért ítélkezett, vett részt a processzusban, mert helyre kívánta zökkenteni a kizökkent világot, hanem mert saját bűneitől akart megszabadulni mások feláldozásával, vagy csak prózaian szórakozni akart más szenvedésén.

Az áldozati állat (például a bárány) ősidők óta ismeretes, az ókori Athénban például farmakoszt, „bűnbakot” áldoztak, amelyre a közösség rituális úton áttolta a saját bűneit és felelősségét. Valami ilyesmi történt 1944-ben is, noha az áldozatok közt nem csak bárányok voltak, többen akadtak a megalázottak között olyanok is, akik nem voltak bűntelenek, s azontúl, hogy a nácik kitartottjai voltak, büntetést érdemeltek volna. Csak nem ezt, és nem így. De persze ott és akkor nem is róluk volt szó. A korábban a francia gloire garantálta magabiztosságával élő felszabadítottak szembesültek sebezhetőségükkel, Vichyvel, a kollaborációval, a megszállás alatti nyomoraikkal, ez persze nem volt könnyű. A „nép” bosszút állt és szórakozott a védelmet nem kapó, illetve a tisztességes tárgyalástól megfosztott nőkön. Figyelemre méltó párhuzam, hogy a farmakosz/farmakeia nem csak bűnbakot jelent, hanem gyógyszert, kábítószert, mákonyt is.

Périot filmje a Verzió filmfesztivál legrövidebb, egyben legfelkavaróbb alkotása, Varsóban tavaly már nagydíjat nyert egy hasonló dokumentumfilmes versenyen. Szerencsére nálunk hétszer is adják, egyszer biztosan érdemes megnézni.

Zádori Zsolt

hvg.hu Kult

Egy nadrágból egy szoknya: Kicsoda De Leo N?

Mindenkinek van egy álma, a délolasz születésű transzvesztitának, Nicola De Leónak negyven fölött az, hogy végérvényesen nővé váljon. Alberto Vendemmiati lassú és szomorú moziját a Verzió filmfesztiválon vetítik.

hvg.hu Világ

Mindennapi mészárolt eledelünk - videoelőzetessel

Láttak már falusi disznótort vagy tyúkot tojni? Szarvasmarhákat utódnemzés közben? Szedtek már paradicsomot vagy paprikát? Esetleg fejtek már tehenet? Mindent el lehet felejteni: a boltokban található élelmiszerek többnyire nem a hagyományos úton kerülnek az asztalunkra – mutat rá Nikolaus Geyrhalter filmje, a Mindennapi kenyerünk (Unser täglich Brot). Az alkotás látható lesz a szerdán kezdődő Verzió fesztiválon is.

hvg.hu Kult

A bajnok cigányok lettek a bajnokok

Véget ért a harmadik Verzió Emberi Jogi Dokumentum Fesztivál. Idén elsőzör díjakat is osztottak. A közönségdíjat Alkeszandar Manics filmje, a Sutkai bajnokok nyerte.

Kult

"Még szerencse, hogy érintetlen maradt"

Garantálom, hogy nem verjük meg többet – mondja egy iráni apa, aki egy, az otthonukból elmenekült lányok és asszonyok számára létrehozott központból készül hazavinni gyermekét. A Verzió fesztiválon látható Szökésben (Runaway) című dokumentumfilmet egy teheráni nőket segítő intézmény falain belül forgatták.

hvg.hu Kult

Bajnok cigányok napi harca a világért

Sutka. Szkopje egyik elővárosa a Balkán, de talán az egész világ legnagyobb roma települése, ahol mindenki bajnok valamiben - legyen az lótenyésztés, vámpírűzés, öltözködés, boksz, veszekedés, galambtrenírozás, törökzene-ismeret vagy műsoroskazetta-gyűjtés.

Itthon

Amikor az állam tényleg gyilkol

Magyarországon állami hóhér 1988 júliusában akasztott utoljára a pesti Gyűjtőfogházban. 1990 óta jogrendünk betiltotta a halálbüntetést, ennek ellenére a magyarok kétharmada, ha tehetné, azonnal visszaállítaná. Évről évre világszerte csökken a végrehajtott ítéletek száma, de ha rossz helyre születünk, a házasságtörést is megkövezéssel torolhatják meg rajtunk. A legtöbb állami kivégzést Kínában hajtják végre, és az Egyesült Államok is az első hat között van.