Horogkeresztet festettek rájuk, kopaszra nyírták őket

Mi történt a nácik ágyasaival az 1944-ben felszabadított Franciaországban? Középkorias népítélet testközelről Périot filmjében. November 6-án rajtol a Verzió Emberi Jogi Filmfesztivál, immáron a negyedik.

© www.verzio.ceu.hu

Az antropológia tükörbüntetésnek nevezi, amikor azt a testrészünket „büntetik meg”, amellyel vétkeztünk. Klasszikusan ilyenek a testcsonkítások: kezét vágták le a tolvajnak, nyelvét metszették ki a hamisan esküdőnek. Ezek a penitenciák egyben az újabb bűn elkövetését is megakadályozzák, tehát preventív célokat is szolgáltak, a keze- vagy ujjavesztett tolvaj nehezen lop, és nyelv nélkül problémás a hazudozás. A kriminalisztika szerint a büntetésnek nem csak szankcionáló célzata van, hanem a jóvátételt és az elrettentést is szolgálja; a hagyományos, tehát nem állami monopóliumú büntető jogszolgáltatásoknál a büntetés vissza kívánja állítani a bűncselekmény által megsértett világrendet, ezért a büntetésnek legalább olyan kegyetlennek kell lenni, mint a deliktumnak.

Még a XIX. századi Európában is a válogatott testi fenyítések mellett, gyakran azokkal kombinálva alkalmazták a megbélyegzést, a megszégyenítést, a közösségből való kizárást. A bűnös nyilvános leleplezése és büntetése, emberi, közösségi vagy nemi mivoltától való megfosztása, megalázása vagy nevetségessé tétele egyidős a történelemmel. A főtéren kalodába zárt vagy pellengérre állított bűnöst ruháitól megfosztották, szégyenkövet vagy szégyentáblát kapott a nyakába, arcát bemázolták, csákót nyomtak a fejébe, szakállát, haját lenyírták. A bűnös, parázna vagy boszorkány nőket is gyakorta megfosztották nőiségük látható jeleitől, ruházatuktól és hajuktól.

Jean-Gabriel Périot archív filmekből összeszerkesztett kilencperces dokumentumfilm-kollázsa, a Még ha bűnöző volna is 1944 nyarát idézi fel. A köztársaság összeomlása, a német megszállás, Pétain marsall, de Gaulle, az ellenállás, a partraszállás, a nyugati front újbóli megnyitása, Franciaország felszabadítása itt csak felvezetik a film témáját. A gyorsan pergő képek a harmadik perc táján meglassulnak, boldog franciákat látunk, örülnek a szabadságnak, szól a Marseillaise, a szabadság szívet melengető pillanatai. De a régi filmkockák a szokásosnál is szemcsésebbek, és a mosolyokban is van valami zavarba ejtő. A negyedik perc végén egy emelvényt látunk (alkalmi pellengért), a kamera távolról közelít a történtekre, a tömeg közepén egyenruhás nő pofoz egy kopasz embert, később látjuk, hogy nőt, aki könyvet szorongat kezében. Aztán jönnek ugyanazok a képek, amelyeket korábban láttunk, csak most már nem csupán a vidám embereket látjuk, hanem teljes képet kapunk a történésekről: látjuk, mitől olyan vidorak.

A felszabadult franciák honfitársaikon, „a nácik áruló lotyóin” állnak bosszút: megalázzák, pofozzák és rángatják, kopaszra nyírják őket, mint a középkorban. Egyikük feje tetejére, a nő csigás hajtincsei maradékaiba egy ügyes fodrász horogkeresztet nyír. A többinél a nullás gép mindent hajszálat lenyes, nekik a homlokukra festik a svasztikát. Vannak, akik jajgatnak, de a többség némán tűri a megaláztatásokat. A különböző korú nők közt olyan is akad, akin fura mód mintha büszkeséget is látnánk. A tömeg, amelyről korábban azt hittük, hogy a szabadságát és a túlélését ünnepli oly sugárzóan, most inkább sandán vigyorog, arckifejezésében Bosch- és Bruegel-képek képek démoni pónemjei köszönnek vissza. Mellbevágó a felismerés: a sok-sok ember magasba emelt két ujja, amit korábban a győzelem dicsőséges V-jének gondoltunk, valójában nem más, mint a tömeg lelkes igyekezete arra, hogy az egyik „szajhának” minél többen szamárfület mutassanak a kamerába. Szánalmat érzünk a megalázottak iránt, förtelmesnek látjuk a tömeget, amelyik „bosszút áll a kollaboránsokon”.

A megelőző évszázadok büntetőrituáléihoz, amelyeket Richard van Dülmen, a „rettenet színházának” nevezett, az 1944-es spontán népítéleteknek nem sok közük volt. A megvadult, felheccelt, elállatiasodott tömeg itt nem azért ítélkezett, vett részt a processzusban, mert helyre kívánta zökkenteni a kizökkent világot, hanem mert saját bűneitől akart megszabadulni mások feláldozásával, vagy csak prózaian szórakozni akart más szenvedésén.

Az áldozati állat (például a bárány) ősidők óta ismeretes, az ókori Athénban például farmakoszt, „bűnbakot” áldoztak, amelyre a közösség rituális úton áttolta a saját bűneit és felelősségét. Valami ilyesmi történt 1944-ben is, noha az áldozatok közt nem csak bárányok voltak, többen akadtak a megalázottak között olyanok is, akik nem voltak bűntelenek, s azontúl, hogy a nácik kitartottjai voltak, büntetést érdemeltek volna. Csak nem ezt, és nem így. De persze ott és akkor nem is róluk volt szó. A korábban a francia gloire garantálta magabiztosságával élő felszabadítottak szembesültek sebezhetőségükkel, Vichyvel, a kollaborációval, a megszállás alatti nyomoraikkal, ez persze nem volt könnyű. A „nép” bosszút állt és szórakozott a védelmet nem kapó, illetve a tisztességes tárgyalástól megfosztott nőkön. Figyelemre méltó párhuzam, hogy a farmakosz/farmakeia nem csak bűnbakot jelent, hanem gyógyszert, kábítószert, mákonyt is.

Périot filmje a Verzió filmfesztivál legrövidebb, egyben legfelkavaróbb alkotása, Varsóban tavaly már nagydíjat nyert egy hasonló dokumentumfilmes versenyen. Szerencsére nálunk hétszer is adják, egyszer biztosan érdemes megnézni.

Zádori Zsolt