szerző:
hvg.hu

A észak-koreai rezsim legutóbbi nukleáris robbantása nem annyira Phenjan nemzetközi közösséggel vívott diplomáciai huzavonájának részét képezte, hanem sokkal inkább a megosztott félsziget belpolitikai viszonyainak befolyásolását célozta - olvasható az ELTE Korea Tanszékének adjunktusa, Csoma Mózes által készített elemzésben.

A ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet által publikált elemzés rámutat: a május 25-i robbantás mintegy 20 kilótonna erősségű volt, ami nagyjából a hirosimai atombombáénak megfelelő rombolóerő. A szerző emlékeztet arra, hogy a katonai célú nukleáris kutatások 1964-ben kezdődtek meg, de a kibontakozó szovjet–kínai konfrontáció beszűkítette a lehetőségeket. A szovjetek és a kínaiak ugyanis egyaránt attól tartottak, hogy az átadott nukleáris technológia könnyen eljuthat a másik rivális nagyhatalomhoz. Így az észak-koreai vezetés új partnerek keresésére kényszerült: a hatvanas évek második felétől együttműködtek az egykori NDK-val és Csehszlovákiával, a későbbiekben pedig Iránnal, Líbiával, Szíriával, sőt Romániával is. A távol-keleti ország 1985-ben csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez (NPT), így a nemzetközi közösség meglévő aggodalmai átmenetileg csökkentek. Igaz, a kilencvenes évek elején az első ellenőrök bizonyítékokat találtak arra, hogy az észak-koreai vezetés nem tartja be a szerződésben foglaltakat.

Kim Dzsong Il
© AP
Kim Dzsong Il észak-koreai vezető az ezredfordulót követő években többször találkozott Csiang Cö-min (Jiang Zemin) kínai államfővel és Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, sőt még Koidzumi Dzsunicsiro (Koizumi Junichiro) japán miniszterelnök is megfordult Phenjanban. Az említett nagyhatalmak hajlandónak bizonyultak az észak-koreai gazdaság támogatására, az amerikai kormányzat viszont a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követő időszakban a nemzetközi terrorizmus elleni harc lehetséges célpontjaként jelölte meg a távol-keleti kommunista országot – írja Csoma Mózes. Elemzésében rámutat: az észak-koreai vezetésnek nagyon kevés eszköze van az amerikai tárgyalókészség befolyásolására: a jongbjoni atomreaktor látványos újraindítása és a rakétakísérletek folytatása ezek közé tartozik. A sajátos észak-koreai taktika szerint ráadásul minél nagyobb a feszültség – azaz minél magasabb szinten foglalkoznak az üggyel –, annál nagyobb a kedvező megoldás valószínűsége.

Az elemzés utal Andrej Lankov nemzetközi hírű Korea-kutató véleményére, aki szerint koreai félsziget viszonyainak alakításában most Kína a főszereplő. Eszerint a pekingi vezetésnek egy lojális ütközőállamra van szüksége saját határai és az amerikai érdekszférába tartozó Dél-Korea között, de ennek vezetésére az öntörvényű Kim-klán alkalmatlan. Lankov szerint az Egyesült Államokhoz hasonlóan Kína is változásokat szeretne Észak-Korea legfelsőbb szintű vezetésében. Az orosz Korea-kutató szerint a dél-koreai politológusok kissé túlreagálják a kínai befolyás növekedésének veszélyét, amikor a „Tibet-szindróma” kialakulását prognosztizálják, bár alapvetően igazuk van. A pekingi vezetés szeretné elkerülni Észak-Korea teljes összeomlását, aminek következtében Dél-Korea fennhatósága kiterjedne az egész félszigetre. Ezért egy Kína-barát katonai puccsot szervezhetnek, ami egy szatellit állam létrejöttét fogja eredményezni, nagyjából akkora függetlenséggel, mint amekkorával a Szovjetunió uszályába tartozó kelet-európai országok rendelkeztek. És mivel a pekingi vezetés azonnal saját felügyelete alá helyezné a phenjani tömegpusztító fegyverek arzenálját, a változások egybevágnának az amerikai érdekekkel is.

Lankov úgy látja, egy Kína-barát katonai hatalomátvétel esetén elképzelhető, hogy a pekingi vezetés fegyveresen is a puccsisták segítségére siet majd.Ez azonban ártana Peking nemzetközi meg-ítélésének, mivel párhuzamba lehetne állítani a Szovjetunió 1979-es afganisztáni beavatkozásával. Az Egyesült Államok hivatalosan persze elítélné a kínai beavatkozást, de ez vélhetően kimerülne néhány szenvedélyesebb sajtónyilatkozatban. A Kína által hatalomra segített puccsisták gyors népszerűségre tennének szert, hisz a nómenklatúra nagy része megőrizhetné pozícióit, s a gazdasági reformok beindításával hatalmas vagyonokra tenne szert, az életkörülmények gyors javulása pedig a lakosság lojalitását is biztosítaná. A Dél-Korea által kínált „beolvasztásos” egyesítés esetén viszont a nómenklatúra szinte azonnal elveszítené politikai-gazdasági befolyását.

Csoma Mózes elemzésében azt írja, a KNDK belső viszonyai is igénylik a feszültség növelését. A tavaly augusztusban kisebb agyvérzésen átesett Kim Dzsong Il az idei év elején elszánta magát a régóta esedékesnek számító hatalomátadási művelet beindítására. Az utódként megjelölt harmadik Kim fiú megfelelő imázsépítéséhez viszont fokozott nemzetközi figyelem szükséges, amelynek során a „trónörökös” kétségbevonhatatlanul fontos személyiségként képes feltűnni.

A legkisebb Kim fiú hivatalos kijelölése azt jelenti, hogy apja uralma a végéhez közeledik, s a megosztott félszigeten egy meglehetősen bizonytalan korszak veszi kezdetét. A hivatalos kijelölés hírét május utolsó hetében továbbították a KNDK külképviseleteire is, bár a fejlemény nemzetközi szintű terjesztését megtiltották a diplomatáknak. Szakértők szerint ez azt jelentheti, hogy a megfelelő imázs kialakítása céljából csak fokozatosan fogják „láthatóvá tenni” a szerencsés kiválasztottat. Valószínűsíthető az is, hogy a tényleges hat-lomátadásra 2012-ben kerül sor, amikor is a kommunista dinasztiát megalapító Kim Ir Szen születésének századik évfordulóján a KNDK a helyi propaganda szerint el fog jutni az Erőteljes Ország állapotába – írja elemzésében Csoma Mózes.