Hatvanöt csúcspolitikus csak nem gyűlik össze a semmiért

Csökkenni látszik a koppenhágai ENSZ-csúcs kapcsán az utóbbi időben hangos pesszimizmus: soha nem tapasztalt érdeklődés és a nagy államok egymásra ígérgetése előzi meg a csúcsot. Körkép és háttér három héttel a remélt „történelmi” megállapodás megszületése előtt.

Jobb, ha nem születik megállapodás Koppenhágában, mintha egy gyenge alku után, egy tessék-lássék megállapodás fölött ráznak kezet a világ állam- és kormányfői december 18-án – adott hangot határozott véleményének a hvg.hu kérdésére Kardos Péter, az Energia Klub klímaszakértője. Szerinte ugyanis, ha nem sikerül közös nevezőre jutnia a kormányoknak, akkor már jövő tavasszal újból tárgyalóasztalhoz kell ülniük, hiszen a jelenleg érvényben lévő Kiotói jegyzőkönyv 2012-ben hatályát veszti. Annak pedig a társadalmi kiábrándultság mellett komoly gazdasági hatásai lehetnek; elég, ha csak az széndioxid-kibocsátás kereskedelmébe fektető cégekre, vagyis az összes európai ipari termelővállalatra és energiakonszernre gondolunk.

Az energetikával és környezetvédelemmel foglalkozó magyar civil szervezet munkatársa nem osztja a média által hangoztatott nézeteket, melyek szerint kudarcra van ítélve a Dániában esedékes tizenötödik ENSZ klímakonferencia. Szerinte a társadalmak e téma iránt érzékeny része, valamint a média kitüntetett figyelme és a környezetvédelmi szervezetek nyomása nyomán az összegyűlő közel 200 állam vezetői - még ha szakpolitikai szinten nem is tudtak egy egységes tárgyalási szövegről megállapodni - most megegyezhetnek végre.

© AP

Miről egyeztet a világ politikai elitje Dániában?

Groteszk módon - azon túl, hogy az emberi tevékenységeknek komoly szerepe van a Föld klímájának gyorsuló változásában és az egységnyi levegőre jutó széndioxid részecskék drasztikus emelkedésében az ipari forradalom óta eltelt 200 évben – kevés dologban értenek egyet a világ országai.

Pánikológia

A klímaváltozással, a globális felmelegedéssel és más természeti változások sajtóbeli megjelenésével is foglalkozik a HVG Könyvek kiadásában megjelent Pánikolgógia című könyv, melyet ide kattintva 20%-os kedvezménnyel rendelhet meg.

Ezt jól érzékelteti, hogy a klímacsúcs három fő dimenziójának egyike, melyet hivatalosan az  Ad-hoc munkacsoport a hosszú távú együttműködési cselekvésekről  (AWGLCA) nevet viseli, arról egyeztet, hogy azok a keretek, melyek közt a globális klímapolitikáról tárgyalnak az országok, megfelelőek-e, adekvát válaszokat adnak-e és érdemben segítik-e az üvegházhatású gázok csökkentését. A fő kérdéseket ebben a panelban a keretegyezmény formája, az ENSZ tárgyalási metodikája, intézményei, célkitűzései teszik ki. Ez a munkacsoport felelős tehát a szabályozás hosszú távú víziójának kidolgozásáért, vagyis azért, hogy mi várható 2020 után a jegyzőkönyvet aláíró országok részéről.

A második dimenzió a Kiotóban 1997-ben elfogadott dokumentumoknak és szabályrendszereknek az újratárgyalása. Ezek adják ugyanis a jelenlegi globális klímapolitika velejét, így a CO2 kibocsátás-kereskedelmi rendszert (ETS – emission trading system), a fejlett államok által a fejlődő országoknak nyújtandó tiszta fejlesztési mechanizmusokat (CDM) és a többi, úgynevezett rugalmassági mechanizmust. Utóbbiak érdemi kényszert hivatottak jelenteni a kibocsátás-csökkentés, a fejlődő országoknak nyújtandó technológiai transzferek és egyéb a klímaváltozás lassítását célzó intézkedések kapcsán.

A harmadik dimenzió alatt a 2013 és 2018 közti, államonkénti kibocsátáscsökkentés-vállalásokról vitáznak az országok képviselői a kiotói szerződés ernyője alatt (CMP 5). Itt a konkrét CO2 csökkentési kötelezettségek jelentik a fő témát, s ebben csak a kiotói protokollt aláírt és azt ratifikált országok vesznek részt, így az Egyesült Államok például nem.

© MTI

Kardos Péter szerint leginkább az a fajta nyomás ad remény egy erős megállapodás létrejöttére, hogy ha nem sikerül Koppenhágában – de legkésőbb jövő tavasszal – globális alkura jutni, akkor 2012 után joghézag keletkezik a vonatkozó politikák kapcsán. Ez pedig a kibocsátás-kereskedelemtől kezdve számtalan fenntarthatósági törekvést zúzhatna szilánkjaira, ráadásul erősen demoralizálná a lakosság és a civilek környezetvédő attitűdjét, "röhejessé tenné az egész tárgyalássorozatot, s ezzel az ENSZ-t és a világ vezető államait egyaránt”. Mindezt úgy, hogy több ezer Dániába utazó tudósító a glóbusz minden pontjára elvinné a kudarc hírét, s bukott diákként elégtelen bizonyítvánnyal egyik állam sem szeretne hazatérni.

A hatalmas nyomás mellett azonban hatalmas tétjei is vannak az egyezkedésnek, így például a fejlett világnak évente 100 milliárd dollárral kellene támogatnia a fejlődő országokat legkésőbb 2015-től, de inkább 2012-től. Mindezt azért, hogy a felzárkózó országok óriási CO2-mennyiségek levegőbe juttatása nélkül legyenek képesek fejlődési ívüket fenntartani és lakosságuk életszínvonalát, gazdaságuk fejlettségét a nyugati világhoz közelíteni.