szerző:
Ugrósdy Márton
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Látszólag újabb szakaszba lépett az Észak-Korea és az Egyesült Államok közötti szócsata. Donald Trump egyre durvább válaszlépéseket lebegtet, ha az észak-koreai vezetés nem hagy fel atomprogramjával, Kim Dzsong Un pedig már az amerikai területek (helyesebben Guam) elleni megelőző csapás gondolatával is eljátszott. A világ pedig azt találgatja, mennyire kell komolyan venni a két, nagyotmondásáról is jól ismert államfőt, Kimet és Trumpot. Ugrósdy Márton, a Külügyi- és Külgazdasági Intézet kutatójának írása.

Az észak-koreai atomjátszmáról szóló cikkeinket itt találja.

A szavak szintjén könnyebb egymás ellen harcolni, mint a valóságban. A New Jersey-ben szabadságon lévő Donald Trumpnak például valószínűleg a legkevésbé sem hiányzik egy atomháború éppen akkor, amikor folyamatban van a 2016-os választási kampányt érintő orosz befolyásolási kísérletek kutató különleges ügyészi vizsgálat is. Ráadásul az amerikai harciasságot alighanem nem annyira az Észak-Koreával, mint inkább Kínával kapcsolatos frusztráció okozhatja. A korábbi, Mar-a-lagói Hszi-Trump csúcson ugyanis úgy tűnt, sikerült egyezségre jutni a pekingi vezetéssel a koreai-félsziget problémái ügyében, ám a kezdeti eredmények (mint például a szénszállítások leállítása) után elmaradtak a komoly kínai lépések.

©

Az amerikai intelmek és fenyegetések tehát elsősorban a kínai vezetésnek szólnak: ugyan nézzenek már rá jobban kliensállamuk körmére, és vegyék rá Kimet az együttműködésre. Az amerikai-kínai kapcsolatokban amúgy Trump kampányígéretei ellenére eddig nem történt komoly változás, viszont az Észak-Koreával kapcsolatos csalódottság más területekre, így a gazdasági együttműködésre is átterjedhet hosszabb távon. A Fehér Ház környékén például eddig is beszéltek már arról, milyen kínai termékek amerikai exportját kívánják korlátozni a közeljövőben.

Ha azonban maradunk magánál Észak-Koreánál, és azt nézzük, miként lehetne beváltani a most sorra elhangzó amerikai fenyegetéseket, itt számos forgatókönyvet képzelhetünk el - a korlátozott, online térben lebonyolódó konfliktustól egészen a hagyományos eszközök bevetéséig. Atomprogramokat ugyanis nemcsak a hagyományos izraeli módszerrel (tehát bombázással, amiről Szaddám Husszein is tudna mesélni), hanem például rosszindulatú számítógépes vírusok bevetésével (ahogyan azt Irán és a Stuxnet példája is mutatta) is meg lehet akadályozni. Az ilyen titkos műveletek mellett ott van a hagyományos politikai és gazdasági nyomásgyakorlás, aminek a korlátait most is láthatjuk, és majd csak ezeket követnék -  esetleg - a klasszikus katonai megoldások. Ezekben persze az Egyesült Államok igen nagy rutint szerzett az utóbbi hetven évben, az amerikai fegyveres erők pedig képesek komoly károkat okozni szinte bármely ország gazdaságában és haderejében.

A kérdés itt inkább az, vállalja-e az USA a beavatkozás költségeit, különösen akkor, ha amerikai katonák is meghalhatnak a konfliktusban. Erre pedig jó esély van, hiszen egy esetleges amerikai csapást minden valószínűség szerint szinte azonnal követne egy – konvencionális fegyverekkel is végrehajtható, masszív - északi reakció, aminek a Dél-Koreában állomásozó amerikai katonák is kiemelt célpontjai lennének.

B-1B Lancer bombázó
©

Ha mégis katonai beavatkozásra kerül a sor, akkor az USA számos lehetőség közül választhat: a drónokról indított precíziós csapásoktól kezdve a Tomahawk robotrepülőgépek bevetésén át egészen a hagyományos, B-52-es bombázókig terjed az a repertoár, amivel el tudnak tüntetni a föld színéről szinte bármilyen északi katonai létesítményt vagy egységet. Az igazi kockázatot viszont nem az jelenti, hogy eltalálják-e az amerikaiak az északi rakétakilövő állásokat, hanem inkább az: mi történik a következő napon, és milyen lesz az északi katonai válasz. Az északi hadsereg ötven éve a Dél elleni invázióra készül, így konvencionális fegyverek és élőerő tekintetében komoly fenyegetést jelent és nagy pusztítást tud végezni.

Az USA kezét ráadásul megköti szövetségese, Dél-Korea is, hiszen bármilyen északi válasznak elsősorban Dél lenne a kárvallottja, ide hullanának le az északi bombák és tüzérségi lövedékek. Korábbi cikkünkben már írtunk arról, milyen közel van a déli főváros, Szöul a demilitarizált övezet határához, és milyen gyorsan lehetne óriási civil veszteségeket okozni Dél-Koreának. Valószínűleg az USA másik fontos regionális szövetséges, Japán sem örülne annak, ha a szigetországtól néhány száz kilométerre egy nagyszabású, klasszikus háború törne ki, amiben valószínűleg egy idő után már a japán katonáknak is részt kellene venniük, fájdalmas történelmi sebeket szakítva fel a japán-dél-koreai kapcsolatok múltjából.

A nagyobb képet nézve a koreai feszültség a két érintett nagyhatalom, az USA és Kína számára is hasznos. Kínában ősszel tartják a következő párkongresszust, ahol Hszi Csin-ping, a Kínai Kommunista Párt főtitkárának és a Kínai Népköztársaság elnökének „újraválasztása” a tét. Az egyre inkább világhatalmi szerepre törő kínai vezetésnek nem jön rosszul egy, a klasszikus „imperialista” jegyeket mutató Egyesült Államok, ami ellen fel lehet lépni, és meg lehet mutatni hogy Kína immár egyenrangú partnere a világ legerősebb országának, ha regionális konfliktusok megoldásáról van szó (részben Vlagyimir Putyin orosz elnök is hasonló célokat próbál elérni, egészen sikeresen). Ráadásul egy-egy, Észak-Korea kapcsán az amerikaiaknak tett szívességet később máshol, például a Dél-kínai tengerrel kapcsolatos viták kapcsán lehet majd beváltani, ha úgy hozza a szükség.

Az Egyesült Államok március 7-én elkezdte a THAAD típusú rakétavédelmi rendszer egy ütegének telepítését a dél-koreai Szengdzsuban
©

Az USA számára sem feltétlenül haszontalan, ha egy viszonylag ellenséges Észak-Koreával kell szembenéznie. Egyrészt ez újra amerikai érdekkörbe tereli a Kínától tartó délkelet-ázsiai államokat, másrészt a katonai fenyegetettség érzése fegyverkezéshez vezet, Dél-Korea mellett például Japán is komolyan fontolgatja a THAAD légvédelmi rendszerek beszerzését, ami számos amerikai fegyvergyártónak jelentene komoly üzletet. Az USA ráadásul szinte a sértetlenség tudatában üzengethet Észak-Koreának, az északi rakéták ugyanis jelenleg még nem jelentenek komoly fenyegetést az amerikai területek számára: Guamot és Alaszkát (azt a két területet, amit Észak bizonyítottan el tud érni a rakétáival) ugyanis többrétegű rakétavédelmi rendszer biztosítja, Északnak pedig nem állnak akkora mennyiségben rendelkezésre a ballisztikus rakéták, hogy az amerikai rendszereket túlterheljék vele.

©

Amerikai részről – részben a szövetségesek nyomására – valószínűleg még sokáig tolerálhatják majd az észak-koreai vezetés harcias nyilatkozatait, amihez egyébként is hozzászokhattunk az utóbbi években. A valódi fordulat – ha megtörténik – viszont biztosan nem lesz nyilvános és látványos.

Sokkal valószínűbb, hogy idővel egy semleges helyszínen, semleges közvetítéssel megindulnak a deeszkaláció irányába vezető tárgyalások – de már csak akkor, ha mindenkinek, így Kínának és az USA-nak is ez áll majd az érdekében. Észak a legfontosabb célját – az 1950-es koreai háborút lezáró békeszerződés aláírása az USA-val, valamint az újraegyesítés – nem fogja elérni, Korea megosztottsága ugyanis egyaránt szolgálja minden térségbeli nagyhatalom érdekeit. Japánnak és Kínának a megosztott Korea az érdeke továbbra is, az Egyesült Államok és Oroszország pedig szintén a status quo fenntartásában érdekelt.

Egyszóval készülhetünk a látványos (Twitter) üzenetekre, katonai téren a látványos hadgyakorlatokra, de arra mind a két fél kínosan ügyelni fog, nehogy valami visszafordíthatatlan hibát kövessenek el. Az egyik Koreának sem célja a másik erőszakos megszállása, ez ugyanis egyértelműen olyan pusztítással járna, aminek költségeit sem a phenjani, sem pedig a szöuli vezetés nem kívánja kifizetni. A békés újraegyesítés lehetősége is legalább ennyire kérdéses, ennek az ára – mint azt Németország esetében láthattuk – szintén felbecsülhetetlen lenne.

Jelenleg mindenkinek egyszerűbb, ha az északi lakosság a tankok árnyékában éhezik tovább.