"Bejött anyám sírva, és elmondta, hogy ha egy fának van egy beteg ága, azt le kell vágni"

"Bejött anyám sírva, és elmondta, hogy ha egy fának van egy beteg ága, azt le kell vágni"

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Kanicsár Ádám András

Miután 18 évesen elmondta otthon, hogy meleg, kitagadták, elhagyta a szülői házat és volt, hogy télen egy kietlen tanyán kikészített kecskebőrök között fürdött egy szerszámraktárban, miközben a családja darabokra hullott. Aztán küzdött. Petrekovits Marcit ma már egész családja támogatja, ő maga pedig 24 évesen sikeres vállalkozást vezet.

Marci nem egyszerű családban nőtt fel egy vidéki kisvárosban. Apja korán rokkantnyugdíjas lett, és háztartásbeli édesanyjára szakadt a család fenntartása. Mikor a négy gyerek közül már csak a 14 éves fiú és kisebbik nővére élt a házban, az anyuka elkezdett egyetemre járni, így nem volt sok ideje a gyerekekre.

„A melegség kicsit választás volt”

Általános iskola után a kisváros egyházi iskolájába íratták be a fiút. A vallásos gimnázium nem volt kellemes közeg, egyedül az osztályfőnök és a társaság tette elviselhetővé. A morális szabályok is szigorúak voltak: Marci egyszer azért kapott igazgatói intőt, mert a bálon csókolózott a barátnőjével. Ekkor még ugyanis volt barátnője – de a fiúk is érdekelték. A szexualitás besorolása viszont nem. Sosem tette fel magában a kérdést, hogy meleg-e vagy sem, mert nem érezte szükségét.

Petrekovits Marci
©

Aztán jött a fordulópont. Egy pécsi osztálykiránduláson összejött osztálytársával és azt érezte, szerelmes. „Nekem a melegség kicsit választás volt. Ugyanúgy boldog életet tudnék élni egy heteroszexuális kapcsolatban. Csak az olyan lenne, mint mikor hajtasz fel az autópályára, eléred a haladási sebességet, de négyesből nem tudsz felkapcsolni ötösre. Pörgeted a kocsit, halad is, de valószínűleg le fog égni a motor. Ötössel pedig tudnál kényelmesen haladni. Nálam a melegség az ötös.”

„Ha egy fának van egy beteg ága, azt le kell vágni”

Néhány éve meghalt Marci anyai nagymamája, aki összetartotta a családot: „Ha láttad A keresztapát, el tudod képzelni ugyanazt a figurát nőben, akit ő képviselt. Mindig ő hozta össze a családot, mindenki hozzá ment, ha baja volt.” De az élet ment tovább. Marci októberben, a születésnapján barátait beavatta tervébe, hogy elmondja a szüleinek, mi a helyzet. Mindenki támogatta. „Fel sem merülhet az, hogy ez probléma lehet.”

Lett belőle probléma. És mint később rájött, az időzítés sem volt megfelelő.

Marci színt vallott nővéreinek és anyjának. Kisebbik nővére kiborult és nem volt hajlandó tudomást venni a hírről. Nagyobbik nővére és anyjuk pedig összefogtak ellene. Elkezdődött két hét káosz: „Volt, hogy ültem a szobámban, bejött anyám sírva, és elmondta, hogy ha egy fának van egy beteg ága, azt le kell vágni. Innen indultunk. Elhangzott, hogy én nem vagyok a te gyereked, nem vagy az én fiam... A nagyobbik nővérem kijelentette, hogy soha többé nem akar látni, és az ő gyerekét biztos nem fogom a kezembe venni.”

Apjának senki nem mondott semmit – a férfi pedig nem is kérdezett. Sose volt szokása. Holott a helyzet otthon borzalmas volt: „Minden este sírás, lelki terror…  A nővéreim pedig elérkeztek arra a pontra, hogy levegőnek néztek és nem foglalkoztak velem.”

„Ezt a buzit neveljük át heteróvá”

A vitákon felül szépen lassan elkezdett érlelődni az elhatározás, hogy a fiút rendbe kell tenni. A pszichológusok nem segítettek. Más megoldás után nézett a család. Egy szerda este Marcit berakták az autóba és elmondták neki, hogy meg sem fognak állni egy távoli város másik vallásos iskolájáig. De Marci ott nemet mondott az igazgatónak.

Az osztályfőnök ekkor már tudta a megoldást: a fiú elmúlt 18, már a maga ura. Mikor az igazgató hívatta, hogy kész átadni Marcit a másik gimnáziumnak, előtte a fiúval a pap elolvastatta az oktatási törvényt és felkészítette arra, hogyan is kell beszélgetni az igazgatóval. A paptanár volt ekkoriban Marci és párja legfőbb támasza: „Elmondása szerint sok álmatlan éjszakát okozott ez neki, mert mindkettőnket nagyon szeretett, és ezt össze kellett egyeztetni a vallásával.”

Marci előtt anyja három utat nyitott meg: vagy elmegy másik gimnáziumba, vagy Erdélybe egy bányába, vagy azt csinál, amit akar. „Anyám és a nővéreim csapatot alkottak, hogy ezt a buzit neveljük át heteróvá.”

Végül Marci döntött. Egyik nap összepakolt és elment otthonról.

„Fürödni, kikészített kecskebőr között”

Anyja három nap múlva hívta fel, hogy hol van, és mikor beszélnek újra. Aztán fél évre meg is szakadt a kommunikáció. Marci először ismerősöknél húzta meg magát – többek között párjánál, aki ugyancsak nehezen élte meg az időszakot. A fiú megmentő is volt, meg nem is. Marci szerint ha nem lett volna szerelmes, sose tudott volna ilyen erősen viselkedni, hiszen „az ember saját magáért nem annyira szeret küzdeni”. Ám szép lassan Marcinak arra is rá kellett jönnie, hogy ezen a helyzeten senki nem tud segíteni és ezt nem is várhatja el: „Egy ilyen szituációban a magány az örök társa az embernek. Ebből kell építkezni.”

Magányból aztán jutott elég. Marcit télre egy tanára fogadta be egy kietlen tanyán. A lak egy döngölt falú ház volt, egy szobával, ahol a padlón aludtak. Fürdeni hetente kétszer lehetett, langyos vízzel egy félig földbe vájt házban, amelyben volt egy vasbojler és egy kád. „Egy szerszámos sufni volt. A tanárom kecskedudákat gyártott és a kecskebőrt itt feszítette ki. Itt lehetett fürödni, kikészített kecskebőr között. A WC pedig egy elkerített kis dolog volt egy vödörrel. Ennyi volt a komfort.”

Öt hónapig a 14 500 forintos családi pótlékból élt a tanyán, a szállásért cserébe pedig segített a ház körüli munkákban. Egyedül karácsonyra ment haza: attól félt, hogy azon az ünnepen láthatja utoljára a nagyapját. Kisebbik nővére nem foglalkozott vele, nagyobbik nővére és anyja viszont sírva fogadták.

„Ezek ilyenkor nem sokat értek. Ha egy gyereknek át kell élnie azt, hogy lelkileg eltemeti a saját családját a Föld legmélyebb pontjára, egy szeretlek nem hoz vissza semmit.”

Marcit nem próbálták otthon tartani. Fel sem vetődött a kérdés.

„Azt gondolod, ha valamivel nem foglalkozol, az nincs”

Ezután már csak érettségire ment haza, három napra. Anyja az utolsó nap éjszakáján feküdt oda mellé, hogy elmondja: sajnálja. „Százszázalékosan nem tudtam megbocsátani. Hiszen kvázi lemondott rólam.”

©

Az érettségi után Marci és párja egy apró albérletbe költözött Budapesten. Kezdetben az osztályfőnök támogatta őket anyagilag, majd Marci anyja is adott fiának havi 40-50 ezer forintot: „Az összes gyerekénél megfogadta, hogy amíg a gyerek nem lesz keresőképes, köteles róla gondoskodni. Úgy éreztem, inkább kötelezettségből és nem szeretetből adta.”

Marci főiskolára járt, reklámmenedzsment-szakemberként végzett. Aztán szakítottak. Jött egy újabb nehéz év, egyedül: „Akkor kezdtem el kibogozni az egészet. Azt gondolod, ha valamivel nem foglalkozol, az nincs. Aztán szépen lassan addig marja a lelked, amíg muszáj nem lesz vele foglalkozni, mert gyakorlatilag a létedet veszélyezteti.”

„Az igazi csatákat anyám vívta”

Marci és édesanyja ekkor kezdtek el beszélgetni. Marci pszichológiával foglalkozott szabadidejében. Hamarosan elkezdett nyitni anyja felé és elmondta neki, hogy meg akar bocsátani, de ehhez tudnia kell, mi zajlott le anyjában. Hosszú hónapokig napi több órát beszélgettek telefonon, anyja pedig emellett szakemberhez járt. Marci szép lassan realizálta, hogy az igazi csatákat anyja vívta.

„Neki nem az én melegségemmel volt problémája, hanem azzal, hogy ezt nem tudta kezelni. Akkoriban egyszerre három embert kellett meggyászolnia. Eltemette az anyját, meggyászolta a fiát, aki rákúrta az ajtót és elment, és meggyászolta saját magát, mert rádöbbent arra, hogy az énkép, amelyet felépített magáról, hamis. Felnevelt három gyereket, leélte a fél életét, azt gondolta, hogy jó szülő, aztán bebizonyosodott, hogy nem. És persze végiggondolta élete minden döntését. El sem tudom képzelni, hogy mennyire nehéz 48 évnyi tapasztalást kidobni az ablakon és újra felépíteni magad.”

Marci is eljárt pszichológushoz – inkább csak, hogy beszélhessen, mint hogy segítséget kérjen. „Próbáltam elfogadni azt, hogy anyámnak nem a melegségemmel van problémája, hogy én jó vagyok, velem nincs baj. Az ártatlan is elhiszi, hogy bűnös, ha sokszor elmondják neki.”

A konfliktus a Pride-dal zárult le: „Eljött a Pride-ra, együtt vonultunk, hozott táblát, amelyre rá volt írva, hogy a Közös nevező az ember. Nekem ez volt a korona az egész dologra.”

„A homofóbnak hitt bátyám a családban mindenkinél jobban szeret”

Persze előtte volt még elintéznivaló – a család többi tagja. Addigra Marci belátta, hogy nővéreivel ezt nem fogja tisztázni, elintézték ők ezt magukban és megbékéltek vele. Ám apja és bátyja más esetek voltak. Tőlük félt.

„Mikor a bátyámnak és a feleségének elmondtam, kicsordult a könnyem és remegtem. A bátyámék pedig annyit mondtak, hogy jó. Aztán eltelt pár perc, mikor a bátyám rájött, hogy anyánk mégis mi a jó istent művelt. Mondta, ha hazaér, agyonüti, mert hogy lehet ilyen csinálni a saját gyerekével. Végül sikerült megnyugtatnom. Óriási rádöbbenés volt, hogy a homofóbnak hitt bátyám a családban mindenkinél jobban szeret.”

Hasonlóan felszabadító volt az apa reakciója is. „Mondta, hogy jó, így már érti, mi történt az elmúlt 4,5 évben. Azt mondta, ő igazából erről nem sokat tud, de engem biztos nem fog akadályozni semmiben. Ő azt akarja, hogy boldog legyek, ha ez így lehetséges, így lehetséges.”

Marci szavaiból kihallatszik, hogy a kapcsolat ettől függetlenül a családdal sose lesz az igazi. Ő már máshogy kezeli a család fogalmát. „Megtanultam, hogy nem muszáj mindenkit szeretni. A család egy kényszerközösség, amelybe beleszületsz és nincs más választásod, mint hogy szeresd. De ha megkeserítik az életedet, jogod van nem szeretni őket. Én ezzel a könnyedséggel engedtem el a családomat a maga útjára. Amint az ember ezt meg tudja tenni, a szeretet már nem kényszer, hanem ajándék. Ha rájössz, hogy nem kell szeretni, egyből könnyebben megy a dolog.”

„Az emberek már nagyon unják ezt a multi dolgot”

Marci ez alatt az idő alatt megtanulta azt is, hogy nincs értelme másért élnie és csak a maga döntései ura. Ez az attitűd és a csaták által összegyűjtött erő vitte előre karrierjét is. 2013-ban, 21 évesen alapította meg tartalomgyártással foglalkozó cégét, amelyet kis reklámügynökségben eltöltött idő után idén márciusban élesztett fel.

©

Cégét határozottan kezeli: „Úgy érzem, a 21. századi, innovatív vezetőkhöz tartozom, aki nem várja el, hogy bármi hierarchia legyen, hogy irodában üljünk, hogy eszközt béreljünk. Azt szeretem, hogy a dolgozóim akkor dolgoznak, mikor nekik jólesik. Úgy, ahogy nekik az jólesik. Az engem nem érdekel, hogy ki mikor dolgozik, ha tartjuk a határidőket, nekem rendben van. Nem misztifikáljuk túl a dolgokat, mert az emberek már nagyon unják ezt a multi dolgot, amikor a 87 lépcsős hierarchia alatt két hónap eldönteni, hogy a mályva vagy a sötétlila flyert akarják-e a borsúrájukba. Én azt szeretem, hogyha dolgozhatok.”

„Most már mindent túlélünk"

A cég sikeres. Előző munkahelyéről sok egykori ügyfél keresi fel, akik ugyancsak ajánlják őt más cégeknek is. De van már osztrák ügyfelük is. „Az ügyfelek szeretnek velünk dolgozni, mert gyorsak, hatékonyak vagyunk és jó minőségű munkát biztosítunk. Néha benne van a szívemben, hogy 23 évesen nekem ilyenkor az ELTE lépcsőin kellene lerészegednem, nem napi 12 órát dolgoznom a hét minden napján.”

Ám a tervek fontosabbak. Marci 6-7 éven belül családot szeretne – férjet és gyereket. A mindennapi bulizásra és futó kalandokra pedig egyszerűen nincs szüksége – már csak azért sem, mert párjával harmonikus és boldog kapcsolatban élnek.

Erős ember lett – anyjával együtt is. Mindkettőjük mögött hosszú út áll.

„Anyám mondja mindig, hogy az egyetlenegy dolog, ami ebből a szituációból pozitívan kerekedett ki, az, hogy gyakorlatilag elpusztíthatatlanná váltunk érzelmileg. Most már mindent túlélünk.”

Hozzászólások