szerző:
Nagy Gábor
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Hadilábon áll a tényekkel, és inkább sztárjainak kínál csillogást Steven Spielberg új filmje a Pentagon-iratok kiszivárogtatásáról. Egyben a kormányzati hazugságok leleplezésének szükségességéről és a sajtószabadság fontosságáról küld üzenetet Donald Trumpnak és minden illiberális politikusnak.

A legjobb film és a legjobb női főszereplő Oscar-díjára is jelölték Steven Spielberg legújabb, A Pentagon titkai című filmjét. Az alkotást dramaturgiai kidolgozottsága és feszültsége miatt nem győzik dicsérni. Szinte lubickol a szerepében a Ben Bradleet, a The Washington Post főszerkesztőjét játszó Tom Hanks és a lapkiadóként magára találó Katharine Grahamet alakító Meryl Streep, akik először tűnnek fel együtt a vásznon. Nem titkolták, hogy Spielberg a filmet Donald Trump elnökké választására reagálva forgatta, de sokan belelátják a Harvey Weinstein producer zaklatási botránya nyomán a női egyenjogúságról kialakult vitát is. A forgatókönyvet társszerzőként jegyző Liz Hannah szerint a történet arról szól, hogy a napilap kiadói feladatait a férje öngyilkossága után átvevő Graham miképp áll helyt a férfiak uralta szakmában, míg Spielberg a kormányok hazugságainak leleplezését és a sajtószabadság fontosságát élteti.

Talán éppen ezek a szándékok okolhatóak azért, hogy a forgatókönyv és a film is lazán kezeli annak a tényeit, ahogyan a modern politika első nagy kiszivárogtatási botrányában, 1971-ben nyilvánosságra kerültek az úgynevezett Pentagon-iratok. Ezekből derült ki, hogy a washingtoni kormány több elnök hivatali idején keresztül módszeresen és cinikusan hazudott az USA vietnami katonai szerepvállalásáról. A leleplezés sajtóbeli főszereplője a The New York Times volt, nem pedig a The Washington Post, amelyet a tehetséges és ambiciózus Bradlee akkoriban igyekezett regionális fontosságú napilapból országos jelentőségűvé tenni, és féltékeny volt nagyobb riválisára. A Pentagon-iratokban szereplő állítások ellenőrzését és a megjelentetés jogi védhetőségének kidolgozását is a Times végezte el; a Post csak akkor folytatta a közlést, amikor a vetélytársát bírói döntés tiltotta el ettől. A szakmai teljesítményért járó Pulitzer-díjat is a Times kapta, amelynek a négy és fél évtizeddel ezelőtti történetben szerepet játszó veteránjai szerint a Spielberg-film a valós érdemeket úgy írja át, mintha azt mondanák: a Richard Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-botrányt nem a Post, hanem a Times robbantotta ki.

Maryl Streep, Steven Spielberg és Tom Hanks A Pentgaon titkai című filmben. Másodközlés
©

A film alapjául szolgáló valós történet főszereplője Daniel Ellsberg, aki 1931-ben Chicagóban, egy, a keresztény tudomány (Christian Science) nevű vallásra áttért zsidó családban született. Anyja azt szerette volna, ha a fia koncertzongoristaként lesz világhírű, ám Ellsberg az amerikai Harvard és a brit Cambridge-i Egyetem eminens hallgatójaként közgazdászdiplomát szerzett, majd megjárta a tengerészgyalogságot, és főhadnagyként leszerelt.

Lelkesen támogatta Ellsberg a vietnami háborút, ám az ázsiai hadszíntéren megváltozott a véleménye, látva, hogy a helyzet nem olyan fényes, mint ahogy azt a washingtoni kormány odahaza igyekszik beállítani. A kaliforniai RAND Corporation kutatóintézet elemzőjeként a nukleáris stratégia kialakítása volt a szakterülete, amikor 1967-ben bekapcsolódott az USA vietnami szerepvállalásáról szóló tanulmány elkészítésébe.

Lyndon B. Johnson demokrata elnök védelmi minisztere, Robert McNamara olyan „enciklopédikus jellegű és objektív” munkát kért, amely a hozzáférhető kormányzati forrásokat felhasználva feldolgozza, hogy a második világháború végén kezdődött időszakban mit tett Washington a japán megszállás után újra francia gyarmattá vált, majd kettészakadt ázsiai országban. McNamara arra számított, hogy hat szakértő három hónap alatt összeállítja a tanulmányt. Ehelyett 36 kutató másfél év után egy 47 kötetre bontott, 7 ezer oldalból álló, alapos elemzéseket tartalmazó monstrumot készített el.

Ebből kiderült, hogy Harry Truman, Dwight D. Eisenhower, John F. Kennedy és Johnson elnökök adminisztrációi, pártállásuktól függetlenül, mind hazudtak Vietnammal kapcsolatban. Az amerikaiak már Truman idején segítették a franciákat, és az Eisenhower-kormány által Dél-Vietnamnak nyújtott támogatás fontos szerepet játszott abban, hogy az országot kettéosztó 1954-es genfi megállapodás összeomlott. Erről az amerikai közvélemény éppúgy nem tudott, mint arról, hogy Kennedy idején kiszélesedett Washington katonai szerepvállalása. A botrány kirobbanása utáni keresztségben Pentagon-iratok nevet kapott óriástanulmányban szerepelt az is, hogy az immár felvállalt amerikai beavatkozásra okot szolgáltató casus belli – a Tonkini-öbölben az amerikai rombolókra támadó észak-vietnami hajók esete – mondvacsinált ürügy volt. A washingtoni kongresszustól 1964. augusztus 7-én erre hivatkozva kérte és kapta meg a nyílt háború folytatására a felhatalmazást az előző évben Dallasban meggyilkolt Kennedy helyére lépett, majd újraválasztott Johnson – aki aztán az országát és saját politikai karrierjét is elsüllyesztette a vietnami mocsárban.

Daniel Ellsberg, a Pentagon-iratok dokumentálója 1973-ban. Mindent vittt
©

A meggyőződésből, illetve később feleségül vett barátnője révén a háborúellenes mozgalomba sodródó Ellsberg azt szerette volna, hogy a tanulmány nyilvánosságra kerüljön, és az amerikai kormány évtizedes hazugságai lelepleződjenek. Ezért nekiállt lemásolni a dokumentumhegyet. A RAND kutatóintézetből 1969. október 1-jén csempészte ki táskájában az első néhány száz oldalt, és egy Xerox fénymásolón hónapokon át – egy kollégája, illetve a 13 éves fia bevonásával – mindenről kópiát készített. Mivel szenátort – akit törvény védett volna a szigorúan titkos minősítésű dokumentumok kiszivárogtatásának büntetőjogi következményeitől – nem tudott rávenni, hogy az iratokat vagy azok egy részét nyilvánosságra hozza, 1971 tavaszán átadta a dokumentumokat Neil Sheehannak, a Times újságírójának. A lap többheti munkával készítette elő a megjelenést, az első cikket az 1971. június 13-ai vasárnapi számban olvashatták.

A Vietnam-archívum című írás a címlapon együtt szerepelt a Nixon idősebbik lánya, Patricia előző napi esküvőjéről szóló tudósítással. A republikánus elnök nem tulajdonított különösebb jelentőséget az 1968-as megválasztása előtti elnököket érintő leleplezésnek. Nemzetbiztonsági főtanácsadója, Henry Kissinger – aki egyetemi körökből jól ismerte Ellsberget, és sejtette, hogy ő áll a kiszivárogtatás mögött – viszont őrjöngött. Attól tartott, hogy ha a szigorúan bizalmas kormányzati anyagok napvilágra hozatalát nem torolják meg, akkor Kambodzsa bombázásáról és a titkos kínai tárgyalásairól is lehullhat a lepel. Ezért rávette Nixont, hogy igazságügyi minisztere útján szólítsa fel a Timest a publikálás leállítására. A lap nem volt erre hajlandó, ezért Murray Gurfein New York-i szövetségi bíró elé vitték az ügyet, aki a vizsgálat lezárultáig megtiltotta további cikkek közlését. Ekkor kapcsolódott be a Post, majd fokozatosan húsz másik amerikai lap, amelyekhez Ellsberg háborúellenes aktivisták közreműködésével juttatta el a dokumentumokat.

Miután június 19-én Gurfein a Times javára döntött, a kormány az illetékes fellebbviteli bírósággal mondatta ki a tilalmat, s az ügy villámgyorsan az USA legfelső bírósága elé került, amely már 30-án döntött. Az alkotmánybírósági szerepet is betöltő testület 6:3 arányban lesöpörte a nemzetbiztonsági érdekekre való kormányzati hivatkozást, mondván, a Pentagon-iratokban szereplő legutóbbi esemény is több mint hároméves. A kormányzati titkolózást korlátozó határozatot azóta is a sajtószabadság fényes győzelmeként ünneplik, míg Kissinger „Amerika legveszélyesebb emberének” nevezte Ellsberget – ez a minősítés lett a botrányról készült 2009-es, Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm címe. Az első cikk megjelenését követően két hétre eltűnt Ellsberget – aki után az FBI hajtóvadászatot indított – és a fénymásolásban segédkező társát 1973 januárjában kémkedésért és összeesküvésért bíróság elé állították, amiért 115, illetve 35 évi börtönt is kaphattak volna. Májusban azonban minden vádat ejtettek, mert kiderült, hogy Ellsberg telefonját illegálisan lehallgatták, betörtek pszichiáterének irodájába, hogy terhelő adatokat szerezzenek róla, a tárgyalást vezető bírónak pedig a Fehér Ház felajánlotta az FBI igazgatói posztját.

A Spielberg-film bemutatójára időzítve Ellsberg az atomháború veszélyéről könyvet jelentetett meg, amit magyarul Végítéletgép címmel az Athenaeum adott ki. A katonai elemzőre terhelő adatokat annak idején ugyanannak a Fehér Házhoz kötődő csapatnak az emberei próbálták megszerezni, amely 1972. június 17-én összehozta a betörést a washingtoni Watergate-épületben a Demokrata Párt irodájába. A csapatot Nixon és tanácsadói éppen a Pentagon-iratok nyilvánosságra kerülését követően szervezték, és eredetileg azért, hogy minden további kiszivárogtatást megakadályozzanak, majd Nixon ellenfeleinek ellehetetlenítésére összpontosítottak.

A Watergate-botrány kirobbantása és felgöngyölítése aztán már tényleg a The Washington Post nevéhez fűződik, és a The New York Times csak követő szerepet játszott. A Nixon 1974-es lemondásához vezető újságírói munkát Carl Bernstein és Bob Woodward végezte, a történelmet alakító döntéseket pedig Bradlee és Graham hozta. Valahogy úgy, ahogyan az Alan J. Pakula által még azon melegében, 1976-ban – Dustin Hoffman és Robert Redford főszereplésével – készített Az elnök emberei című filmben szerepel. Amit – a katolikus egyház gyerekmolesztálási botrányát leleplező Boston Globe oknyomozásáról készült, 2015-ös Spotlighttal együtt – a legjobb amerikai „újságírófilmnek” tartanak.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!