Mindig azt akarták látni, hogy mi van a sapka alatt – Niki Lauda emlékére

Mindig azt akarták látni, hogy mi van a sapka alatt – Niki Lauda emlékére

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Vándor Éva
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Az autósportnak egy olyan korszakából maradt itt velünk, amikor a versenyzők korán haltak. A háromszoros osztrák világbajnok 1976 óta az arcán viselte egy halálközeli élmény nyomát, és ahányszor ránéztünk – mint az elmúlt években is a Hungaroringen – a hegei emlékeztettek arra, hogy néha másodperceken múlik az élet. Ő pedig minden gesztusával és mondatával arra figyelmeztetett, hogy az élet azért van, hogy éljük, és nem azért, hogy elvárásoknak feleljünk meg.

Annak, aki belenézett a pokolba, mindenről lehet véleménye.

Általában ez jutott eszembe, amikor a paddockban menetrend szerint feltűnt Niki Lauda egy mikrofon mögött. Az embernek az lehetett az érzése, hogy Niki Lauda mindig nyilatkozik. Amikor a legtöbben már belefásultak az újságírói kérdésekbe, Lauda örömmel válaszolt mindenre. És tényleg mindenről is volt véleménye. Lehetett vele nem egyetérteni, de a stílusában volt valami határozottság, nyerseség és egyenesség, amit egy vitában, de még egy könnyed beszélgetésben is nehezen lehetett kikezdeni. Nem érdekelték az elvárások, nem tűrte a mellébeszélést. A gondolatai tényszerűek és eredetiek voltak, a humora pedig néha a gonoszság határát súrolta.

Akiről már az életében film készül, azt tényleg lehet legendának nevezni. Ron Howard Rush című filmjével nemcsak az autósportból, hanem Hollywoodból is kiharapott egy jókora darabot. És persze volt abban valami csoda, valami transzcendens, hogy az 1976-os balesete után egészen mostanáig még mindig itt, sőt szem előtt volt. Az autósportnak egy olyan korszakából maradt itt velünk, amikor a versenyzők korán haltak.

©

És lehet, hogy a halál torkában járt, de képes volt viccet csinálni belőle.

Nekem okom van arra, hogy rondán nézzek ki. Mások csak rondák

– mondta egy interjúban. Tudta, hogy az embereket sokkolja, nemcsak azzal, amin keresztülment, hanem azzal is, ahogy kinéz, ahogy az arcán viseli egy halálközeli élmény nyomát. A védjegyévé vált piros sapkája volt a pajzsa: „Ez védett meg az ostoba emberek ostoba tekintetétől. Mindig azt akarták látni, hogy mi van a sapka alatt” – mondta. Később elismerte, hogy az idő múlása kifejezetten jót tett a sebhelyeknek: a ráncok javítottak rajta.

Azt senki sem mondhatja, hogy Niki Lauda nem élvezte ki az utolsó cseppig az életet, amelyet megtanult egy szétégett arccal élni.

Hiába képes már csodákra a plasztikai sebészet, hiába lehet pénzért új arcot és egyéb testrészeket venni, Lauda nem hagyta, hogy annál több beavatkozást végezzenek rajta, mint amennyi eredetileg az életben maradásához kellett, a hegei pedig az élete részévé váltak – konkrét bizonyítékaivá annak, hogy él. Mindössze új szemhéjakat kapott, mert azokat is elvesztette a tűzben, a látásához pedig szükség volt a beavatkozásra. A plasztikai beavatkozásokat unalmasnak és drágának tartotta, ahogy mondta: „Csak arra lettek volna jók, hogy egy új arcot kapjak”. Amíg valami működik, nem érdekli, hogy hogy néz ki.

Még tíz másodperc, és meghaltam volna

Niki Lauda 1949. február 22-én született Bécsben, idén töltötte be a hetvenet. Az első autója, egy Volkswagen Bogár egyidős volt vele, 15 évesen vette meg. A családja tehetős volt, a szülei kényelmes, biztonságos életet készítettek elő neki, de ő köszönte szépen, nem kért ebből.

Huszonkét évesen debütált a Forma–1-ben, és viszonylag gyorsan felhívta magára Enzo Ferrari figyelmét, 1975-ben pedig az első világbajnoki címével arról is meggyőzte, hogy megéri a pénzét. A balesete, amely az autósport egyik legnagyobb drámájaként vonult be a történelemkönyvekbe, kitörölhetetlen a rajongók emlékezetéből. „A Nürburgringen, ha valami gond van az autóddal, 100 százalék, hogy halott vagy” – mondta pár nappal azelőtt, hogy a Nürburgringen gond lett az autójával. Lauda már jó ideje figyelmeztetett arra, hogy a pálya túl veszélyes.

Amikor 1976-ban rajthoz álltak a német pályán, a vb-cím esélyeseként állt a pontverseny élén, 23 ponttal előzve James Huntot.

©

A mai napig nem lehet tudni, hogy miért veszítette el a kontrollt a Ferrarija felett, és csúszott ki a Bergwerk kanyarban. Az autója kigyulladt, a társai mentették ki.

Még tíz másodperc, és meghaltam volna

– mondta később.

Az autósportnak, sőt úgy általában a sportnak kevés erősebb pillanata van, mint az, amikor Niki Lauda hat héttel a nürburgringi balesete (és az utolsó kenet feladása) után visszaült az autóba, és bekötözött fejjel, fájdalmak és félelmek közepette rajthoz állt az Olasz Nagydíjon, hogy aztán megszerezze a negyedik helyet. Mindössze két versenyt hagyott ki. Vezetnie kellett nemcsak azért, hogy esélye maradjon a vb-címre, hanem azért is, hogy ne csak testben, hanem fejben is túlélje a balesetet. A futam után látták, ahogy a tűzálló sisakja csupa vér volt az átázott kötésektől.

A világbajnoki címre még a brutális nürburgringi közjáték ellenére is volt esélye, amikor elrajtoltak a szezon utolsó versenyén Japánban, mindössze három pont előnye volt. De a zuhogó esőben Lauda úgy döntött, ő újabb határt nem fog átlépni. Egyszer már megküzdött az életéért, másodszor nem fog. És feladta a versenyt, amelyről úgy gondolta, hogy túl veszélyes, és egyébként is, neki már nincs mit bizonyítania. Márpedig egy Laudának el lehet hinni, ha valamire azt mondja, túl veszélyes. „Nem bántam meg. Ugyanígy tennék ma is. De hozzá kell tennem, ha nem lett volna a balesetem, talán lett volna bennem annyi tartalék, hogy végigcsináljam azt a versenyt” – emlékezett vissza később, és helyezte kontextusba a döntését, amelyről akkor azt mondta: „Az élet fontosabb, mint a világbajnoki cím. Nem akarom megölni magam, legalábbis másodszor már nem.”

©

A világbajnokságot végül a barátja és ellenfele, James Hunt nyerte meg. Ő később bevallotta, annyira félt az eső áztatta pályán, hogy többször megfordult a fejében, hogy inkább golfoznia kellene. Niki Lauda pedig később mégis megtalálta a módját, hogy ismét bizonyítson.

Egy évvel később, 1977-ben ismét világbajnok lett, ez már a második címe volt, de aztán 1979-ben visszavonult, és belevágott a légitársaság-bizniszbe.

1982-ben aztán a McLaren (és hárommillió dollár) kedvéért visszatért, és 1984-ben meg is nyerte nekik a világbajnoki címet, mégpedig a csapattársával, Alain Prosttal nagy csatában, minden idők legszorosabb versenyében, mindössze fél ponttal győzve. 1985-ben másodszor – és végleg – visszavonult az F1-től, hogy aztán rengeteg más szerepben egészen az elmúlt évekig felbukkanjon. A jelenléte az élete utolsó éveiben is ugyanolyan szerves része volt a sportágnak, mint a versenyzői fénykorában.

©

Az 1976-os szezon és a James Hunttal folytatott öldöklő versengés volt tulajdonképpen a Forma–1 ajánlólevele a rajongóknak: a Lauda–Hunt-párharc bizonyította, hogy ebben a sportágban nemcsak verseny és tragédia van, hanem sztori is, izgalmas, mély, különleges szereplőkkel. Az aszketikus, mérnöki gondolkodású precíz, sztoikus osztrák a jóképű, nőcsábász élet császára ellen – kell ennél több egy jó szórakoztatóipari produkcióhoz? Lauda csodával határos megmenekülése és visszatérése pedig csak erősítette a dramaturgiát.

Nürburgring nyomait nemcsak kívül viselte: a tűz a tüdejét is szétroncsolta, a baleset emléke így lényegében minden lélegzetében benne volt. Tavaly augusztusban tüdőátültetésen esett át egy súlyos megfázás következményeként. Évekkel korábban két veseátültetése is volt, az egyiket a testvérétől, a másikat az akkori barátnőjétől, ma már feleségétől és két gyereke anyjától kapta. Azt mondta, a család nagyon fontos neki, mert nélkülük már nem lenne életben.

Az élete legnagyobb győzelmének pedig azt tartotta, hogy túlélte a Forma–1-et.

Hozzászólások