
Csodaország semmi a százéves Disney saját magát ünneplő, mégis nagyszerű kiállításához képest
Október 16-án ünnepli fennállásának 100. évfordulóját a világ egyik, ha nem a leghíresebb filmes cége, a Disney. Hogy ne csak saját maguk ünnepelhessenek, hanem a rajongók is, létrehoztak egy hihetetlenül nagyszabású, interaktív kiállítást is Londonban. Megnéztük.
Napokat el lehetne tölteni bent, és még akkor se látnál mindent!
– mondja a Disney100 című kiállítás egyik szervezője Londonban arról a hatalmas tárlatról, amely a világ második legnagyobb, de alighanem legismertebb szórakoztatóipari cége, a The Walt Disney Co. századik születésnapját megünneplendő jött létre. Az ilyen hangzatos kijelentések a több napnyi anyagról mindig gyanúsak. De három órával később még mindig a számtalan terem egyikében az ember hajlamos mégis elhinni a dolgot.
A szépség, a szörnyeteg
Fontos szó azért a fenti bekezdésben az ünneplés. Kétféle kiállítás képzelhető el ugyanis a kultúrát ilyen hihetetlen mértékben meghatározó, évi több mint 30 ezer milliárd (!) forintos árbevételű – ez a teljes magyar GDP csaknem fele –, legendás és emberek milliárdjaira hatással lévő vállalatról. Az egyik az ünneplő kiállítás. A másik viszont szembenézne a céggel kapcsolatos minden felmerülő kérdéssel, kitérne azokra a vádakra, hogy Walt Disney annak idején örömmel együttműködött antiszemitákkal és náciszimpatizánsokkal, hogy cseppet sem állt távol tőle a rasszista sztereotípiák használata és mélyen lenézte a nőket; mindezt nem is feltétlenül elítélően, de a korszellemmel magyarázva is tematizálni lehetne, kitérve arra is, ennek milyen hatása volt vagy nem volt a mester munkáira. Ez a fajta kiállítás szóba hozná, hogyan vált a cég aranyos rajzfilmvállalatból hatalmas Kis Gömböccé, amely a profitmaximalizálás érdekében olyan cégeket is bekebelezett, amelyeknek semmi közük nem volt az alapeszmékhez, a Star Warstól sportcsatornákon át hírtévékig, sőt a saját legfőbb konkurensét, a Pixart is. Kitérhetne a Kína-ellentmondásokra is, arra, hogy a Disney a profit érdekében hajlandó öncenzúrát alkalmazni, ha ez kell, hogy a kínai kommunista diktatúrában is nézőik legyenek – és így tovább.

Hiszen mindez része a cég történetének, és ez nem jelent feltétlenül olyan problémát, ami ellen cukin megrajzolt Che Guevaráknak kellene harcolniuk, inkább tökéletes illusztrációja a kapitalizmus, a globalizmus és a szórakoztatóipar huszonegyedik századi működésének: mindazoknak a jelenségeknek, amelyekre a gyerekszobai tévékészülék mellett legalább ugyanakkora hatása volt a Disney-nek az elmúlt 100 évben, és amelyek megértéséhez épp úgy hozzásegíthetne egy ilyen kiállítás, mint a cég konkrétabb értelemben vett működéséhez.

De azt a kiállítást más rendezné, nem maga a Disney: igen, ez most az ünneplés helye, és az ünnepeltről csak jót vagy semmit. A célközönség most sokkal, de sokkal szélesebb, mint a szórakoztatóipar működése iránt érdeklődő vájtfülűek és szakmabeliek. A célközönség leginkább az, akikkel már a londoni kiállítás nulladik napján is lehetett találkozni:
azok az emberek, akik tündérnek vagy Miki egérnek öltözve szelfiznek a Hamupipőke Tündérkeresztanyjának varázspálcája alá beállva.
Akik bármit megtennének, hogy eredetiben láthassák Hamupipőke üvegcipellőjét. Akiket egyetlen pillanat alatt, mintha tényleg varázspálca alatt állnának, visszavisz a saját boldog gyerekkorukba (életkortól függően) Miki egér, a Szépség és a szörnyeteg valamelyik figurája vagy Olaf, a hóember megpillantása. Ez a kiállítás arról szól és épp az adja meg a létjogosultságát is, hogy hány meg hány százezer, sőt talán millió ilyen ember van a világon – és igen, kicsit előreugorva a cikkben: ha megtehetik, nekik abszolút érdemes is elrepülni Londonba, hogy végignézzék ezt a kiállítást, amelyben tényleg egész napra el lehet merülni.

Alice csodaországában
És amiben az a legjobb, hogy messze túl is tud mutatni a fent soroltakon, azzal együtt is, hogy a rajongók minden álmát tökéletesen kielégíti. Pontosabban: minden rajongó minden vágyát. Hiszen a legelső fennmaradt dokumentumoktól kezdve – például az 1923. október 16-án aláírt, egy néma animációsorozat létrehozásáról szóló szerződés, amelytől hagyományosan a Walt Disney cég fennállását számolják – Miki egér legelső felbukkanásaitól, sőt még az ő elődeitől kezdve Micimackón át a legközelebbi múltig minden korszakból és minden műfajból van itt valami relikvia.

Van rohamosztagos páncél, itt van BB-8 és egy fénykard a Star Warsból, van estélyi ruha, amit Emma Stone viselt Szörnyella de Frászként, itt van Keira Knightley jelmeze A Karib-tenger kalózaiból, itt van Dwayne „A Szikla” Johnson ruhája a Dzsungeltúrából, Amerika Kapitány pajzsa, de itt van az a felső is, amelyet egy Disney-alkalmazott viselt tanulmányként a legendás Hófehérke és a hét törpe rajzfilmhez, hiszen a rajzolók sem kizárólag fejből dolgoznak, a hiteles animáláshoz kell a három dimenziós modell. (Bár erről ezen a kiállításon nincs szó, de például a Bambihoz a stáb egy saját őzet tartott a stúdióban, hogy a mozgását tanulmányozzák.) És itt vannak a Marvel-hősök sisakjai, Ariel jelmeze a legutóbbi A Kis Hableány-filmből, gyerekkorunk – vagy nagyszüleink gyerekkorának – ikonikus filmzenéi. Itt van minden. Felsorolni is több óra lenne, mi minden.
Ugyanakkor a kiállítás nem áll meg itt, nem áll meg a rajongók álmainak valóra váltásánál.
Ennél jóval többet akar: filmszakmai ismereteket is át akar adni. Nyilván erre is a büszkeség az ok, a jogos büszkeség: amit ez a cég száz év alatt elért, az függetlenül minden körülménytől is tankönyvekbe való – illetve egészen nyilvánvalóan ott is van minden témába vágó tankönyvben.

A „több napig el lehetne bent lenni” kitétel épp ettől válik igazzá: mintegy mellesleg, a szelfizők tömegei mellett több multimédiás infópultot is elhelyeztek, amelyekben fotókkal és rengeteg ismeretanyaggal ellátott, fejezeteken belül még további fejezetekre osztott „lexikon” érhető el az ikonikus és újkori Disney-főhősökről, nem feledkezve meg a mai kor jogos igényeiről sem (például bemutatják az első feketére rajzolt bőrszínű főhőst is a Lelki ismeretekből). Vagy a Disneylandekről – hiszen ez a kiállítás a Disney abszolút integráns, a filmekkel egyenrangú részeként kezeli a cég vidámparkjait is, még ha speciel a kelet-európaiak, akiktől a legközelebbi, párizsi Disneyland is minimum 1500 kilométernyire van, ezzel a témakörrel nehezebben is tudnak azonosulni. (Hogy tényleg egyenrangú a cégnek ez az alága a többivel, az is bizonyítja, hogy a Dzsungeltúra című, 221 millió dollár bevételt hozó film konkrétan egy Disneyland-attrakció alapján készült.) Igaz – hiszen ahogy már elhangzott, ez most az ünneplés helye –, kritikának itt se nagyon van helye: hogy az EPCOT nevű, futurisztikus, világjobbító, a társadalmi igazságosságra koncentráló, városrendezésről szóló koncepcióból végül egy méregdrága, nyilván csak a felső tízezernek elérhető mutatvány lett, arról annyi szerepel itt: „a végső dizájn megváltozott”, de így is nagyon innovatív az egész.

Hófehérke és a hét tárca
És ha az ember nem csak szelfizni akar, ezek a szakmai részek is épp olyan lélegzetelállítóan izgalmasak számára, mint a relikviák. A legkülönlegesebb élményt talán a hangokról szóló szoba adja, ahol reflektorfény vetül arra is, amire máskor nemhogy nem szokott, de a legtöbbeknek egyáltalán eszébe se jut. Hogy a hét törpe csoszogó bőrcipőinek hangját például bőrpénztárcák hajlítgatásával érték el a stúdióban. Hogy az erdőtűz ropogása összekötött hurkapálcák bizergálásából származik, a békabrekegéshez saját eszközt alkottak, sőt annak idején teljes stúdiót hoztak létre a medvebrummogástól a rajzolt vonat három sípjának különféle hangjainak előcsalogatására. De remek ötlet az is, hogy az egyik Disney-betétdal meghallgatható húszféle szinkronnal (magyarral éppúgy, mint izlandival vagy héberrel), akár mondat közben is lehet váltani köztük.

És ott vannak az olyan részletek, mint hogy milyen eszközökkel és milyen technikákkal lehet elérni, hogy a rajzfilmekben is mozogjon a kamera – ezt is a Disney találta fel –, vagy ennek modern megfelelője, amikor a mozgásérzékelős kamera elé állva A galaxis őrzői Mordálya úgy mozgatja a fejét, ahogyan mi. Vagy az interaktív képernyők, amelyek a Disney évtizedeit szemlézik, és persze a Walt Disney karrierjéről és életéről szóló szoba, vagy még ezer másik hasonló dolog, amitől az ember tényleg azt érzi, ennyi mindent nem is lehet egy nap alatt befogadni. És mindezt még kivitelezésben is ötletesen, a termekhez különféle dizájnokat használva, olyan modern elemekkel, mint egy könyv, amelyet ha lapozunk, a kivetítőn is odalapoz az animáció, persze mindenütt szóló filmzenékkel, hogy még inkább stimulálni tudják az érzelmeket, néhol különböző életkorú gyerekeknek szóló feladatokkal, sok interaktivitással.

Szóval ha van olyan helyzet, amikor megéri színtisztán (ön)ünneplésre szolgáló, maximálisan elfogult kiállítást rendezni valamiről, hát a Disney100 épp ilyen. Főleg, hogy szólhatott volna kizárólag a bevételszerzésről is:
Hamupipőke üvegcipője és néhány ötletes szelfifal valószínűleg bőven elég lett volna rengeteg látogatónak.
De mégis beletették azt a rengeteg plusz információt, amit nem magyaráz a belépőjegyek eladásának vágya, és beletették azt a rengeteg pluszt dizájnban és ötletgazdagságban is, ami nélkül tulajdonképpen ugyanilyen jó lenne az egész.
Miki egér, ahhoz képest, hogy egy dédnagypapa-korú kisemlős-matuzsálem, a kiállításrendezéshez még most is elég jól ért. Talán sose jobban.
A londoni kiállítás 2024 januárjáig tart az ExCel nevű kiállítóhelyen (a metró Custom House nevű megállójánál), a jegyek 20 és 30 font közötti áron kaphatók rá. Novemberben megnyílik a chicagói kiállítás is, és a tervek szerint később még újabb helyszíneket is bejelentenek majd.