A tűzszünet sorsától függetlenül a libanoni Hezbollah és Izrael háborúja valószínűleg átformálja a térség hatalmi viszonyait. Az arab világ úgy érzi, Izrael sebezhetővé vált, az Egyesült Államok szavahihetősége pedig tovább csökkent. A változó geopolitikai helyzetben új szereplő tűnt fel: Kína.

Ki nyerte a háborút? Talán egyetlen korábbi arab-izraeli konfliktus után sem volt annyira bizonytalan a válasz, mint most, ráadásul korántsem biztos, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) által elfogadott határozat alapján hétfőn életbe lépett tűzszünet tartós lesz, és valóban véget ér az ellenségeskedés. Már a konfliktus jellege is eltér a korábbiakétól, hiszen Izrael 1948-ban, 1956-ban, 1967-ben és 1973-ban reguláris arab hadseregekkel állt szemben, míg most a Hezbollah libanoni síita szervezet gerilláival. Egyelőre az is kérdés, hogy hányadik háborúként vonul be a történelembe a július 12-én kezdődött konfliktus: az arab sajtó - nyilván Dél-Libanon 1982-es izraeli bevonulással kezdődött és 22 évig tartott megszállását is beleszámolva - a hatodikként aposztrofálta azt.

"Stratégiai és történelmi győzelmet" aratott a Hezbollah Izrael felett - diadalmaskodott Haszan Naszrallah sejk, a Hezbollah vezére. Kétségtelen, hogy a szervezet gerillái 34 napon át kitartottak a térség legerősebb hadseregével szemben - még a tűzszünet előtti napon is több mint kétszáz rakétát zúdítottak a zsidó államra -, és úgy érzik, összetörték az izraeliek legyőzhetetlenségének mítoszát, ami miatt az egész arab világban ünneplik a mozgalmat. Ráadásul a BT-határozat nem írja elő a tűzszünet feltételéül annak a két izraeli katonának az azonnali szabadon engedését, akiknek elrablása kirobbantotta a konfliktust.

A Hezbollah ugyanakkor kénytelen volt beleegyezni abba, hogy a libanoni hadsereg 15 ezer katonáját a Litáni folyó északi partjára vezényeljék, a déli oldalon pedig az ENSZ 15 ezer békefenntartója ügyel majd a fegyvernyugvásra. Kérdés, hogy a hírek szerint a franciák vezette ENSZ-erők megakadályozzák-e az izraeli katonák visszavonulása után a gerillák visszaszivárgását, illetve újrafelfegyverzését. Vajon a libanoni kormány - amelynek a Hezbollah is tagja - le tudja-e fegyverezni a síita szervezetet, amint azt a BT-határozat előírja? Sok múlik azon, hogy a libanoniak többsége egyetért-e a Hezbollah győzelmi jelentésével, vagy az emberi veszteségek és az infrastruktúrát ért hatalmas károk láttán az országot felelőtlenül háborúba taszító szervezet ellen fordul.

Az Ehud Olmert vezette izraeli kormány hasonló módon azt hangoztatja, hogy elérte célját, hiszen meggyengítette a Hezbollah katonai erejét, és hátrébb szorította a határtól. Lehet, hogy egy időre valóban elvette a mozgalom kedvét a háborúskodástól, de ezzel az izraeli közvélemény korántsem elégedett. Még a Hezbollah rakétáitól sújtott észak-izraeli települések lakói is úgy érzik, félbehagyták a háborút, és nem szűnt meg fenyegetettségük. Míg a háború elején Olmert népszerűsége 75 százalék felett volt, mostanra 50 százalék alá süllyedt. Paradox módon minél inkább súlyosbodtak a veszteségek, az egész politikai spektrum és a közvélemény annál jobban támogatta a harc folytatását, mivel általános vélekedés szerint az ország léte forog kockán.

Az izraeli sajtó is bírálja a kormányfőt, amiért vakon belevitte az országot a háborúba, győzelmet ígért, majd - mint a Háárec című tel-avivi lap írta - elfutott, és megalázó vereséget szenvedett. Olmert szemére vetik, hogy a levegőből próbálta megsemmisíteni a Hezbollah rakétakilövőit ahelyett, hogy elejétől fogva a szárazföldi akciókra összpontosított volna. A hadseregen belül is elkezdődött az egymásra mutogatás, az 1973-as háború óta először fordult elő, hogy a harcok alatt átalakították a parancsnoki szerkezetet.

Könnyen lehet, Libanon megőrzi azt a szokását, hogy izraeli vezetőket buktat. Az 1982-es dél-libanoni invázió például hozzájárult ahhoz, hogy a kiábrándult Menáhem Begin kormányfő lemondjon, védelmi minisztere, Ariel Saron pedig szintén távozni kényszerült. A Hezbollah rakétatámadása, illetve az erőteljes, de balul elsült izraeli válaszcsapás abban játszott szerepet, hogy Simon Peresz kormányfő elveszítette az 1996-os választást. Ehud Barak kormányfőt 2000-ben azért bírálták, mert kapkodva, egyoldalúan kivonult Dél-Libanonból - amit a Hezbollah nem minden ok nélkül az ellenállás győzelmeként értékelt -, és ezzel bírálói szerint hozzájárult a második palesztin intifáda pár hónappal későbbi kitöréséhez.

Ám nemcsak Olmert, hanem az általa vezetett Kadima párt léte is megkérdőjeleződik, amelyet a még mindig kómában lévő Ariel Saron tavaly azért hozott létre, hogy a Gázai övezet után Ciszjordániában folytassa az egyoldalú lépések politikáját. A libanoni háború nemcsak a háttérbe szorította, de alighanem végképp ad acta tette a palesztinokról történő, tárgyalások nélküli "leválást", sőt lehet, hogy még súlyosabb lesz a konfliktus ára.

A Hezbollah annak ellenére támadott, hogy Izrael és Libanon között nincs területi vita. Ha viszont a nemzetközi határ nem jelent garanciát a zsidó állam számára, akkor az izraeli közvélemény miért támogatná a Ciszjordániából való kivonulást és egy palesztin állam létrejöttét Izrael mellett? - tette fel a kérdést több szakértő. A nemzetközi határ védelme lehet az egyik magyarázat, amiért Olmert a háborút választotta, és amiért az ENSZ BT ezúttal a tőle telhető leghatározottabban cselekedett.

Az Olmerttel szembeni legkomolyabb bírálat mindazonáltal az lehet, hogy a háború súlyos csapást mért az izraeli védelmi stratégia egyik alappillérére, a hadsereg elrettentő erejétől való félelemre. Habár nyilvánvaló, hogy hagyományos háborúban Izrael bármelyik arab hadsereget legyőzné, elemzők szerint a libanoni konfliktus rámutatott a gerillaharcmodorral szembeni gyengeségre. Izraeli tisztségviselők szerint a kormányfő a tűzszünet életbelépése előtt éppen azért rendelt el - akkor már értelmetlennek tűnő - komolyabb szárazföldi akciót, hogy bizonyítsa a hadsereg erejét.

Az erődemonstráció talán nem is csak a Hezbollahnak, hanem a szervezetet támogató Szíriának és Iránnak szólt. Basad Aszar szír elnököt Izraelben óvatlanabb politikusnak tartják, mint néhai apját, és nem tudni, hogyan vélekedik a háborúról. A szír hadsereg nagyobb és jobban felszerelt, mint a Hezbollah fegyveres szárnya, valamint légierővel is rendelkezik. Aszad pedig elkötelezett amellett, hogy visszaszerezze az 1967-ben elfoglalt Golán-fennsíkot, így Izraelben nem tartják eleve kizártnak, hogy Damaszkusz is az erőszak eszközéhez nyúl.

A Hezbollah elleni kemény izraeli válasz Iránnak szánt üzenet is. A perzsa államot Izraelben a legfőbb ellenségnek tartják, hiszen Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök nemegyszer Izrael elpusztítására szólított fel. A megválaszolatlan kérdések között az egyik legfontosabb, hogy milyen tanulságot von le a háborúból Irán, amelynek pénzügyi és katonai segítségével jött létre a Hezbollah az 1982-es izraeli invázió után. Teherán ütőkártyaként tekint Libanonra, emlékeztetve az Egyesült Államokat az amerikai érdekek térségbeli sebezhetőségére, különösen annak fényében, hogy augusztus végén lejár a határidő, ameddig Iránnak az ENSZ BT határozata szerint fel kellene függesztenie az urándúsítással kapcsolatos, vitatott kutatásait.

Persze azzal, hogy az USA zöld utat adott Izraelnek, ugyancsak üzenni akart, mégpedig a maga részéről Iránnak. Washingtonban azonban csalódottságukat fejezték ki amiatt, hogy Izrael képtelen volt döntő csapást mérni a Hezbollahra, és ezzel - írta a Reuters hírügynökség - Izraelnek az Iránnal szembeni stratégiai elrettentő ereje is sérült. "Irán erősebb lett a Hezbollah sikere révén" - vélekedett Judith Kipper, a washingtoni Külkapcsolatok Tanácsának Közel-Kelet-szakértője.

Teherán befolyásának erősödése persze az Egyesült Államok baklövéseinek is köszönhető. Az iraki háború után az USA szavahihetősége jócskán csökkent, és ami esetleg megmaradt belőle, azt még tovább rombolta a Libanon elleni izraeli támadások támogatása. Miután George W. Bush amerikai elnök támogatta a tavalyi szabad libanoni választásokat, az arabok szemében semmiféle erőfeszítést nem tett azért, hogy a hatalomra jutott Szíria-ellenes bejrúti kormányt megvédje a Hezbollah arzenálja ellen indított, de a libanoni infrastruktúrában is jelentős kárt tevő izraeli csapásoktól.

Az Egyesült Államok közel-keleti politikájának kudarcai azt is jelentik, hogy nagyhatalmi vákuum alakulhat ki a térségben, miután a Szovjetunió kilencvenes évek eleji felbomlásával Moszkva befolyása már régebben jelentősen lecsökkent. Ám szinte észrevétlenül egy új hatalom jelent meg: Kína. A Middle East Review of International Affairs elemzései szerint Peking térségbeli szerepét már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mióta Csiang Cö-min kínai elnök 1994-ben meghirdette, hogy a Közel-Keleten csökkenteni kell az amerikai hegemóniát, részben olyan országok támogatásával, mint Irán, Peking komoly kapcsolatokat épített ki Teheránnal, de Szaúd-Arábiával és Pakisztánnal is.

A kínai geopolitikai nyomulást gazdasági szükségszerűségek is indokolják. Míg 1996-ban Szaúd-Arábia napi 60 ezer hordónyi olajat exportált Kínának, 2000-ben már 350 ezret, az iráni kőolajexport pedig még ennél is gyorsabban nőtt. Az utóbbi évek magas színtű érintkezései - például a kínai külügyminiszter 2004-es rijádi vagy az elnök 2002-es teheráni látogatása - is jelzik az olajpartnerséget: Rijád 17, Teherán pedig 13 százalékát adja a kínai olajimportnak. A Közel-Kelet Kína negyedik legnagyobb kereskedelmi partnere, a hagyományos fegyverek terén pedig Kína Irán legfőbb szállítója. A Hezbollahot felfegyverző Iránnak Kína tankokat, harci gépeket, tüzérségi eszközöket, páncéltörő és légelhárító rakétákat, hadihajókat adott el, és egyes vélemények szerint Peking kulcsfontosságú eszközöket is nyújt Teherán vegyi és nukleáris fegyverprogramjához.

Kína állítólag nukleáris reaktorokat adott el Algériának, Iránnak, Szíriának és Szaúd-Arábiának, mely utóbbit ballisztikus rakétákkal is ellátta. Bár a lehető legnagyobb titokban tartják a szaúdi-kínai kapcsolatok ilyetén fejlődését, Robert Mullins amerikai szakértő szerint legalább ezer kínai katonai tanácsadó tartózkodik a szaúdi rakétabázisokon a kilencvenes évek dereka óta.

Miközben azonban Peking lelkiismeret-furdalás nélkül látja el a közel-keleti országokat fegyverrel az olajért cserébe, szívesen üzletel Izraellel is. A kínai-izraeli hadikereskedelem értékét egy- és hárommilliárd dollár közé teszik, persze ezúttal a fegyverszállítások iránya fordított. Kína számára "az izraeli know-how értékesebb, mint az arab olaj" - mondta magabiztosan a kilencvenes évek második felében Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő. Akárhogy is van, a közel-keleti reálpolitikában újabban számolni kell Kína jelenlétével is.

KERESZTES IMRE

Fókuszban

A sejk és szervezete

A tűzszünet sikere vagy kudarca sokak szerint nagyrészt egyvalakitől függ: Haszan Naszrallah sejktől, a Hezbollah...

Fókuszban

Büszkeség és ítélet

Szubjektíven értelmezi a libanoni háború tanulságait Daoud Kuttab palesztin újságíró alábbi cikkében, melyet a Project...

Tuningolt Volkswagen Transporterrel gyorsabban megy a munka is?

Tuningolt Volkswagen Transporterrel gyorsabban megy a munka is?

Milák Kristófot és Hosszú Katinkát választották az év sportolóinak

Milák Kristófot és Hosszú Katinkát választották az év sportolóinak

Kevés ritkább eladó mai autó van, mint ez a Lamborghini Veneno Roadster

Kevés ritkább eladó mai autó van, mint ez a Lamborghini Veneno Roadster

Drámai adat jött Brazíliából, hihetetlen sebességgel irtják az erdőket

Drámai adat jött Brazíliából, hihetetlen sebességgel irtják az erdőket

Ilyen wifit akar majd otthonra: mutatjuk, mennyivel jobb a wifi 6

Ilyen wifit akar majd otthonra: mutatjuk, mennyivel jobb a wifi 6

Nagy László: Egy világversenyen nem szabad azon rágódni, ami volt

Nagy László: Egy világversenyen nem szabad azon rágódni, ami volt