A különböző forrásokból származó jövedelmekre egységesen érvényes egykulcsos adó mellett érvel cikkünk szerzője, aki személyes felelősséget is érez a követett adópolitika gazdasági és morális következményeiért.

Az egykulcsos adórendszer nem egyszerűen adótechnikai, adóigazgatási vagy adópolitikai kérdés, hanem értékválasztás. Az egykulcsos adó a kivétel nélkül mindenkire kiterjedő közteherviselés jelképe, az átlátható, egyszerű államháztartás alapja. Ahogy mondani szokás: demokráciához demokratákra, stabil egyensúlyban lévő államháztartáshoz adófizetőkre van szükség.

Nem véletlen, hogy az egykulcsos adókat nem a fejlett, nem a hosszú demokratikus múlttal és nem az évszázadokra visszatekintő adómorállal rendelkező országokban vezették be. A kelet-európai országokban az adófizetés kötelezettsége messze nem volt általános, még kevésbé volt elismert. Az emberek többsége Kelet-Európában nem érti, hogy a társadalmilag szervezett közszolgáltatások (oktatás, egészségügyi ellátás, szociális segélyek) pénzügyi fedezete csak akkor teremthető elő, ha mindenki befizeti adóját és járulékait. Pestiesen szólva: a közteherviselést elkerülő sunnyogás volt a jellemző magatartás. A globális pénzügyi piacok szigorú értékítélete miatt bajba jutott átalakuló kelet-európai országoknak a korábbiaktól gyökeresen eltérő, jól tervezhető bevételi és szilárd erkölcsi alapokra kellett állítaniuk államháztartásuk rendszerét. Mind a két szempont fontos: a pénzügyi és az erkölcsi is.

A közszolgáltatások pénzügyi fenntarthatósága, a kiszámítható gazdasági környezet, a szilárd költségvetés, a fenntartható és finanszírozható növekedés nem alapozható közsunnyogásra. A korábbi, sokféle kivétellel, mentességgel, változatos adómértékekkel jellemezhető adóvilággal való szakítás hordozója az egykulcsos adó. Az a magára keveset is adó átalakuló ország, amelyik a gyökeres reformok kapitalista útjára lép, kénytelen a "brand-building", a reformország márkanév elnyerésére irányuló erőfeszítések keretében az adórendszer egykulcsosságáról is szólni programjában.

A szomszédos országok nem csupán az egykulcsos adó bevezetése miatt lettek sikeresek - ráadásul sokféle "egykulcsos" rendszert vezetettek be -, hanem mert fegyelmezett fiskális politikát folytattak: a kiadások előre bejelentett, következetes és fokozatosan előrehaladó mérséklésével teremtették meg a mozgásteret az egykulcsos adó bevezetésének látványos sikeréhez. Ebben is egészen másképp gondolkodnak, mint ahogy azt Magyarországon a ma uralkodó gazdaságpolitikai kurzus teszi. Nem abból vezetik le az egyébként helyeselhető javaslatot, hogy "mekkora a mozgástér", hanem abból, mekkora mozgásteret kell a kiadások meggyomlálásával ahhoz teremteni, hogy az adófizetési hajlandóságot javító, a közsunnyogást közteherviseléssel felváltó egykulcsos adórendszerben még a bevezetésének első évében várható bevételelmaradás miatt se kerüljön veszélybe az államháztartás egyensúlya.

A 2000 és 2006 között folytatott népboldogító gazdaságpolitika - jóléti rendszerváltás - miatt megroppant államháztartási egyensúly helyreállítása az elfogadott konvergenciaprogramnak megfelelően ma sikeresen halad. Ezt azonban alapjában véve egy olcsó húzás, az egyszeri kiadások eltűnése (például az autópálya-építés szüneteltetése), valamint az adók és járulékok korábbiakhoz képest jelentősen emelkedő mértéke, az állami bevételek növelése alapozta meg. Rendszerszerűen - egyszer és mindenkorra kiiktatva - egyetlen kiadási tétel sem csökkent.

Az államháztartás bevételi szintje, a jövedelmeknek az államháztartás általi centralizációja a stabilizáció választott módja miatt jelentősen megnőtt - 2005 és 2007 között a GDP 42 százalékáról 44,5 százalékra -, a szabad rendelkezésű, adózás utáni jövedelmek hányada pedig jelentősen csökkent. A korábbiaknál is magasabb terheket viselő adófizetők érthető módon nem képesek megtakarítani, a korábbi szinthez hasonló szinten vásárolni, fogyasztani, vállalkozóként beruházni, s ennek makrogazdasági következménye a gazdasági növekedés, a beruházások megtorpanása.

Látni kell azt is, hogy az egyensúly helyreállítása önmagában nem regenerálja a gazdasági növekedés megszokott ütemét. Ennek egyik oka, hogy Magyarországot új kihívásként érte a többi átalakuló ország által diktált adóverseny. A befektetők beruházási hajlandósága, újabb munkahelyek létrejötte vagy az eddigiek megtartása azon is múlik, hogy a regionális adóversenyben hogyan szerepelünk. Ebben a versenyben nem állunk jól. A jövedelmekhez viszonyított elvonási mérték magasabb - a GDP arányában 5-8 százalékponttal - Magyarországon, mint Szlovákiában, Lengyelországban, Csehországban, Romániában. Ráadásul nálunk az adórendszer bonyolult, átláthatatlan és kiszámíthatatlan a terhelés mértéke. Szomszédaink messze előttünk járnak, ami jórészt az államháztartás kiszámíthatóságával, az állam lakossági és vállalkozói jövedelmekkel szembeni megfékezett étvágyával és az adófizetők adótudatosságát is ébresztő egykulcsos adórendszerrel magyarázható.

A magyar adókörnyezet a visegrádi országokhoz vagy a szomszédos országokhoz viszonyítva egyre inkább versenyképtelenné teszi a gazdaságot. Legalább ekkora baj, hogy hazánkfiai és a hazai vállalkozók közül is egyre többen helyeznék át bejelentett lakóhelyüket vagy cégük székhelyét olyan országba, ahol az adórendszer barátságosabb elvonási mértékeket és technikákat alkalmaz. Jogos elemzői vélekedés, hogy a jelenlegi adóalapok sem biztosak, elillanhatnak, azaz a jelenlegi adórendszer bázisán homokra épül az eddig sem kevés áldozatot követelő makrogazdasági stabilizáció.

Az adóreform iránti igény tehát a gazdasági növekedés megtorpanásával, a gazdasági versenyképesség egyik tényezőjének: az adórendszer versenyképtelenségének a felismerésével, az adót még fizetők terheinek irreális magasságokba szökkenésével magyarázható. Különösen magas Magyarországon a munkáltatók által fizetett teljes bérköltség (nominális bruttó bér és az arra rakódó közterhek, például társadalombiztosítási járulékok) és az alkalmazottak felhasználható adózott jövedelme közötti különbség. A "zsebben cincogó krajcár" (nettó kereset) és a bruttó bérköltség közé rendkívül magas, átlagosan 50 százalékot is meghaladó adóék türemkedik be, ami egyenesen gátja nem csupán az adófizetési hajlandóságnak, hanem a legális foglalkoztatás bővülésének is. Az adóék a személyi jövedelemadó (szja) progresszív jellege miatt különösen kiemelkedő mértékű a bruttó átlagkereset (évi 2,2 millió forint adóalap) környékén, messze meghaladva az 50 százalékot, az átlagnál csak 30 százalékkal magasabb jövedelemnél pedig akár 70 százalékot is elér. Aligha valószínű, hogy lenne munkáltató, aki ekkora terhek vállalásával bővíteni tudná alkalmazotti létszámát, ha 100 forint tényleges bérre igényt tartó munkavállalóért 220-250 forintot vagy 300 forintot kell kifizetnie. Az adóreformra irányuló javaslatok mindegyike az adóék mérséklését, lehetőleg 40 százalék közelébe történő lefaragását célozza különböző technikákkal.

A sávosan progresszív szja helyett egyetlen adókulcs alkalmazása az szja-rendszerben nyilvánvalóan javítja azoknak a jövedelempozícióit, akik a jelenlegi adó magasabb jövedelemsávjai szerinti jövedelmeket vallanak be, amit az adórendszer magasabb adókulcsokkal sújt. Ráadásul a magasabb adókulcs alá eső jövedelmeknek az adózás alóli kivonása azért is vált népszerűvé, mert az így kimutatott összeg az alapja a munkáltató és az egyén által fizetendő egészség- és nyugdíj-biztosítási és egyéb járulékoknak is, amelyek együttesen az adóalap 50 százalékára rúgnak. Az egyetlen adókulcs alkalmazásának ezért két következménye van: egy jövedelemeloszlásra gyakorolt (az igazságosságelképzelést módosító) és egy pénzügyi. Látszólag a pénzügyi következmény hatásainak a semlegesítése a nehezebb, hiszen tudnunk kell, hogy a 4,5 millió adóköteles jövedelmet szerző állampolgár közül csak 1 millióan vallottak be 2 millió forint feletti éves jövedelmet 2006-ban, viszont tőlük származik az összes szja-bevétel 80 százaléka. Ha tovább bontjuk a 2 millió forint feletti jövedelmet bevallók csoportját, az is kiderül, hogy az összes bevétel 30 százalékát az éves szinten legalább 6 millió (havi bruttó 500 ezer) forintot bevalló 113 ezer fő fizette. Ha egyetlen adókulcsot, mondjuk, általánosan 20 százalékos mértékűt alkalmazunk a mai lényegében négy kulcs (az adójóváírás miatti kvázi 0 százalék; a 18 százalék; a 36 százalék; a különadóval együtt 40 százalék) helyett, akkor nyilvánvaló, hogy a kieső bevétel elérheti az államháztartásnak az szja-ból származó teljes bevétele harmadát-felét, az éves GDP 2-3 százalékát, ami az államháztartás egyensúlyát jelentős mértékben megrendítené.

A pénzügyi hatásokat - ha van rá elhatározás és társadalmi támogatás - még csak lehetne ellensúlyozni (például támogatások mérséklésével), de a jövedelemeloszlásra, a társadalmi igazságosságra gyakorolt hatás elfogadása láthatóan jóval keményebb dió a "népboldogítás kádári világát őrző" Magyarországon. Kérdés, hogy az a több mint 1 millió ember, aki egyáltalán nem fizetett adót, mert a minimálbér körüli jövedelmek adó alóli kivonása miatt 2002-ben "felmentést kapott", az egyetlen adókulcs bevezetése után adózik-e. Kérdés az is, hogy elfogadja-e a populista etetéshez szoktatott közvélemény, hogy a politikai elit már nem akarja tompítani a munkapiaci jövedelemkülönbségeket a progresszív adókkal, hogy szakítani akar a "fizessenek a gazdagok" játékkal, és fel akarja váltani ezt a demagóg és populista jelszót a "gazdagok is fizessenek!" új rendszerével. Tudnunk kell, hogy az adórendszer már ma is egyetlen kulccsal adóztatja az igazán jelentős jövedelmeket, amelyek a vállalkozás osztalékából, a bérbe adott ingatlan bérleti díjából, az értékpapírok adásvétele folytán szerzett árfolyamnyereségből származnak. Ráadásul ezek az egyetlen adókulcs által sújtott jövedelmek (elkülönülten adózó jövedelmek) után nem kell a jövedelem közel 50 százalékát is kitevő társadalombiztosítási járulékot fizetni. Éppen az előbbiek miatt álszent az a vélekedés, amelyik a társadalmi igazságosság nevében utasítja el a jövedelemkülönbségek tompítására nyilvánvalóan alkalmatlan egykulcsos adó ötletét.

Magyarországon a társadalmi-gazdasági átalakulás második évtizedében sem sikerült helyreállítani a foglalkoztatás korábbi, európai átlaghoz közeli szintjét, lassan két teljes évtizede a munkaképes, felnőtt lakosságnak csak a fele dolgozik, vagy keres munkát legálisan. A közszolgáltatások költségeihez hozzájárulók, az adófizetők száma nemhogy nőtt volna - ahogyan az a többi kelet-európai országban bekövetkezett -, hanem jelentősen csökkent. Amíg 2000-ben a felnőtt lakosságnak közel a fele fizetett ténylegesen is szja-t, addig az értelmetlen politikai versengés következményeként ma a felnőtt polgároknak kevesebb mint az egyharmada az szja tényleges befizetője. Az adóbevallást elkészítő és adót ténylegesen is fizető polgárok között a különbség 2000-ben még csak 400 ezer fő volt, ez a különbség ma már 1 millió. Noha azok száma nem csökkent ilyen mértékben, akik az egészségügyi ellátás költségeihez vagy az időskori megélhetéshez járulnak hozzá (járulékfizetők), de ők is csak a felnőtt polgároknak valamivel több mint a harmadát, a teljes lakosságnak pedig valamivel több mint a negyedét teszik ki. Emiatt állt elő az a képtelen helyzet, hogy Magyarországon a munkából szerzett jövedelmek adóterhelése a második legmagasabb egész Európában.

A közös teherviselés szétmállásának nem csupán súlyos pénzügyi, közpénzügyi következményei vannak - az erkölcsre, az életmódra hatóak még súlyosabbak. Alig negyedszázada a polgárok megélhetésüket, jólétük növelését szabadidejük feláldozásával vállalt többletmunkából, a gmk-zásból, a kisszövetkezetekben végzett tevékenységből akarták elérni. Ma a legális többletmunkát mint a jólét megszerzésének az eszközét kevesen használják. Amíg a világ gyorsan fejlődő országainak polgárai - éppen a mérséklődő elvonások miatt - hajlandóak szabadidejüket munkára cserélni, addig errefelé az egyre kiterjedtebb jóléti intézményekre támaszkodva egyre kevesebben hajlandóak még a szokásos legális munkaidőt is legális, bevallott jövedelemszerzésre fordítani. A munka világától messze került és a közös teherviselést felmondó milliók - és az ő gyermekeik - a legnagyobb vesztesei a politikai pártok jótékonykodó, szavazatvásárló hagyományának. Hiszen ha megengedi a politikai osztály, hogy munkavégzés és a közös terhek viselése nélkül lehessen bármelyik polgártársunk a közjavak és a közszolgáltatások fogyasztója, akkor ez a "jótékonykodás" egyenesen a lemaradást szolgálja, s az ország egyre távolabb kerül az európai országok átlagos életszínvonalának elérésétől.

Ha az egykulcsos adóztatás bevezetésének ötletéből csak annyit hallunk meg, hogy neki kell fogni a közteherviselés újjáalakításának, és ehhez keressük a következetes, határozott keretet, akkor jó irányba indulhatunk. Ma - éppen az egykulcsos adót kizárólag az szja terén alkalmazó országok tapasztalatai nyomán - az is világos, hogy nem elég az egykulcsos adót az szja-ban szorgalmazni, az egyöntetű kulcsokat valamennyi főadó terén érdemes bevezetni az "adóarbitrázs" ("hun vállalkozó vagyok, hun munkavállaló...") elkerülése miatt. A társadalombiztosítás rendszerével összehangolt egykulcsos személyi adó bevezetése lehet az a lépés, amellyel a semleges hatású elvonás elérhető, méghozzá a valamennyi adózóra közel azonos, 40 százalékos adóék szintjén. Az átlátható, a különböző forrásból származó jövedelmekkel szemben semleges hatású, egyszerű, kivételeket és kedvezményeket nem alkalmazó új adórendszer segíthet abban, hogy ne lemaradó, közsunnyogásra ítélt szegényháza legyünk Európának.

CSILLAG ISTVÁN

Nobel-díjra terjesztették fel Hongkong népét

Nobel-díjra terjesztették fel Hongkong népét

Napos hétvégével folytatódik a nyárias ősz

Napos hétvégével folytatódik a nyárias ősz

Détári Lajost ittas vezetésen érték

Détári Lajost ittas vezetésen érték

Most számolják újra a győri szavazatokat

Most számolják újra a győri szavazatokat

Nem hagyja magát az indián nyár

Nem hagyja magát az indián nyár

Ilyen, amikor Brüsszel nem küld pénzt: 45,5 milliárd határvédelemre és a migrációra

Ilyen, amikor Brüsszel nem küld pénzt: 45,5 milliárd határvédelemre és a migrációra