Alig egy hónappal az államháztartás egyensúlyi helyzetének javítására hozott, a büdzsé egészében 185 milliárd forintos kurtítást jelentő kormányzati döntés (HVG, 2004. február 28.) után az MSZP frakcióvezetője, Lendvai Ildikó múlt szombaton bejelentette: a párt javasolni fogja az Országgyűlésnek a nyugellátásról szóló törvény módosítását, hogy a 13. havi nyugdíjat két részletben fizessék ki. E szerint az egyelőre két hétnek megfelelő járandóság - amely 2006-ban éri el a teljes plusz egyhavi nyugdíjat - első részletét május 31-éig, a másodikat december 15-éig kapnák meg a jogosultak: az öregségi nyugdíjasok átlagosan valamivel több mint 15 ezer, a korhatárt elért rokkantnyugdíjasok 14 ezer, az az alatti rokkantnyugdíjasok pedig 11 ezer forintos többletre számíthatnak, aminek fedezetét - összesen 36 milliárd forintot - az államháztartás pénzforgalmi tervének módosításával lehet előteremteni.

A június 13-ai európai parlamenti választás elé időzített kifizetés politikai haszna is fölöttébb kérdéses, ugyanakkor biztosan sokat árt az államháztartás amúgy is meglehetősen rossz bel- és külpiaci megítélésének. Március közepén ugyanis azt tudatta a Pénzügyminisztérium (PM), hogy az idei évre várt 1184,6 milliárd forintos pénzforgalmi hiányból 1004 milliárd már az első fél évben összejöhet, a Lendvai által javasolt "előtörlesztés" nélkül is.

Az ígérgetésben Orbán Viktor pártelnök Lendvainál jóval nagyvonalúbb volt: múlt szombaton a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség országos gyűlésén bejelentette, 1 millió aláírással hitelesítendő nemzeti petícióval akarja elérni, hogy az Országgyűlés tűzze napirendre a költségvetés módosítását, mégpedig egyebek közt a tartós gyógyszerárcsökkentés, a közüzemi áremelések megfékezése és a gazdák támogatása érdekében. Az akció csupán azért meglepő, mert tartalmilag hajmeresztően ellentmond egy másik, szintén most folyó Fidesz-kampánynak, amely a nemzet eladósításával vádolja a Medgyessy-kormányt. A családi levélszekrényekbe bedobott reklámcédulák és mellékelt csekkek azt tudatják, hogy a kormány két év alatt 2308 milliárd forint adósságot halmozott fel, ami fejenként - "Adós Adélokként" - 228108 forintot jelent. A budapesti BAH-csomóponton felállított adósságóra - amely tízpercenként ugrik egyet - lapzártakor pedig már több mint 281 ezer forintot mutatott. Az egy főre jutó adósságállomány mindennap 440 forinttal nő - riogatott a helyszínen Rogán Antal fideszes frakcióvezető-helyettes, akit egyébként 1998-tól ötéves szerződés kötött a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem pénzügy tanszékéhez, s korábban tanársegédként, ma pedig alkalmi előadóként pontosan tudnia kellene, hogy az egy főre jutó adósság fölemlegetésének semmiféle közgazdasági értelme nincs. Ennek teljes összege egyébként jóval meghaladja az 1 millió forintot, s ebből minimum 240 ezer, a PM számítása szerint 287 ezer forint az Orbán-kormány műve.

A magyar adósságóra a New York-i Times Square-től egy háztömbnyire lévő hasonló hirdetmény koppintása, amelyet 1989-ben Seymour Durst alkotott meg. Az ingatlanfejlesztő 1995-ben bekövetkezett halála után fia, Douglas 2000 szeptemberében leállította a helyi látványosságot, mivel a Clinton-kormányzat idején az adósság csökkenni kezdett, majd 2002 júliusában, a Bush-kormány költekezését tapasztalva, ismét elindította. Csakhogy az eredeti - szemben a budapesti változattal - a teljes, 7100 milliárd dollárt meghaladó adósságot mutatja, nem Bushét vagy bárkiét külön.

Az egy főre jutó államadósság azt a benyomást keltheti, hogy ezt vissza kell fizetni. Ám valójában "csupán" azt jelenti, hogy a költségvetés rendre többet - olykor jóval többet - költ bevételeinél, vagyis gazdasági vagy politikai megfontolásból előrehozza meghirdetett, hitelből finanszírozott céljai egy részének megvalósítását, ami a kölcsönök kamatterhei miatt persze nem olcsó, s végképp nem működtethető a végtelenségig. Európában ma az államadósság elviselhetőségének határértéke az eurózónához való csatlakozás maastrichti kritériumai között szerepel, s a bruttó hazai termék (GDP) 60 százaléka. Magyarországon ez az arány 2003-ban 59 százalék volt, miközben az eurózónatag Belgiumban, Görögországban és Olaszországban meghaladta a 100 százalékot; de még a korábban fegyelmezett állami pénzköltést produkáló Ausztria, Franciaország és Németország is belecsúszott tavaly a tilosba a maga 63-65 százalékával.

Ebből adódóan a magyar államadósság főleg a mielőbbi euróbevezetést szorgalmazókat kell hogy aggodalommal töltse el. Az idén az uniós szabvány szerint 4,6 százalékosra, pénzforgalmi szemléletben 5,8 százalékosra betervezett államháztartási deficit ugyanis 3,5-4 százalékos GDP-növekedés mellett azt eredményezheti, hogy Magyarország az év végére átlépi a 60 százalékos maastrichti küszöböt - az 1990-es vagy 1995-ös évek fizetési válságaihoz hasonló veszély azonban ma nem fenyeget. Összehasonlításképpen: 1990-ben az akkori - a GDP felére rúgó - 950 milliárd forintos államadósság csaknem teljes egészében devizatartozás volt (a nettó adósság 15,9 milliárd dollár, az akkori árfolyam pedig 63 forint/dollár volt), ami a GDP 12,5 százalékát kitevő törlesztési és kamatterhek miatt pénzügyi összeomlással járhatott volna. 1995-ben pedig a központi költségvetés adóssága (4734 milliárd forint) a GDP-nek (5561 milliárd forint) a 80 százalékát is meghaladta, amiből viszont már csak 2 ezer milliárd forint körül volt a devizatartozás (16,8 milliárd dolláros nettó adóssággal és 125 forintos dollárárfolyammal számolva). Az akkori stabilizációra a finanszírozhatatlanul nagy belső - és nem a deviza- - adósság miatt volt szükség.

A jelenlegi helyzet tehát e szempontból sem jelent akut válságot: a devizaadósság a február végi, 10 989 milliárd forintos államadósságnak a negyedét sem éri el. Ugyanakkor az egyre aktívabb külföldi befektetők által birtokolt magyar állampapír-állomány múlt szerdán 2323,8 milliárd forintnyi volt (tavaly 429 milliárd forinttal, az idén további 100 milliárddal növekedett). Az ő hajlandóságuk az államadósság finanszírozására viszont csupán 3-5 százalékos kamatfelárral tartható fenn. Az állami költségvetés tavalyi, 812 milliárd forintos adósságszolgálati és kamatfizetési terhe az idén 894 milliárdra nő; s bár ennek végső összege a jegybank kamatpolitikáján is múlik, e kötelezettség önmagában is elegendő ahhoz, hogy a kormány kordában tartsa a költekezést. Nagy önfegyelmet kellene tanúsítania, hogy az idei, már többször korrigált deficitcélokat betartsa, főleg mert ez 2001 óta egyik évben sem sikerült.

A mai szópárbaj ilyen körülmények között zajlik az ország eladósításáról. 2002-ben a PM számításai szerint 1505 milliárd forinttal, tavaly 1364 milliárddal nőtt a központi költségvetés tartozása; az előbbiből a PM 1321 milliárdot az Orbán-kormány nyakába varr, s csupán 184 milliárdot vállal magára (lásd ábránkat), ami alig több az önkormányzati választások előtt végrehajtott 50 százalékos béremelés fedezeténél. S bár ez a számítás fölöttébb részrehajló, az igaz, hogy kormányfői pozícióban Orbán sem aggódta magát halálra az államadósság növekedése miatt: 2001 őszén a Széchenyi Plusz gazdaságélénkítő programmal és a zárszámadási törvénnyel összesen 485 milliárd forint megelőző, illetve folyó inflációs költségvetési többletbevételt költött el (HVG, 2001. október 13.) ahelyett, hogy azt az államadósság csökkentésére fordította volna. Egyúttal két új, "nyitott" kasszából is kötelezettséget vállalt magára (a diákhitel és a lakásépítés-támogatás közkiadásai ugyanis a kedvezményt igénybe vevőkkel arányosan nőnek), sőt még a választási bukás után, kvázi ügyvezetőként is milliárdokat ítélt oda például szociális és stadionrekonstrukciós célokra.

A következő évi büdzsé terhére hozott döntések egy részét a Medgyessy-kormány megváltoztatta, viszont kétszer száznapos programjával új költekezésbe kezdett, valamint 2003-ban egy újabb feneketlen kasszát nyitott a Sulinettel. Mindemellett az sem tekinthető mellékes körülménynek, hogy az elmúlt három év deficitjei alig-alig segítették a gazdasági növekedést, sokkal inkább - a külföldi befektetők rosszallását kiváltva - megtérülést legfeljebb szimbolikusan ígérő életszínvonal-javító intézkedésekre mentek el.

FARKAS ZOLTÁN