Gáti Júlia
Gáti Júlia

Megérte? Mit kezdett az egészségüggyel az állam, amely az elmúlt hat évben ötezermilliárd forint értékű vagyonra tette rá a kezét? Ezt mutatjuk be a HVG Dosszié sorozatának ötödik részében.

„Az egészségügyi ellátórendszer az összeomlás szélére sodródott. Forráskivonás, átgondolatlan és áterőszakolt strukturális átalakítások, leépítések, s feleslegesen túlbonyolított szabályozás és értelmetlen adminisztrációs terhek jellemzik.” Kíméletlen kritika. Szépséghibája nem az, hogy történetesen a 2010-es kormányváltás után született, az „elmúltnyócévet” ekéző vitairat, „Semmelweis-terv az egészségügy megmentésére” címen, hanem az, hogy évek múltán nem született meg (ön)kritikus folytatása. Pedig bőségesen lenne mit számba venni, hiszen – ha tilos is a fideszes retorika illemszabályai szerint reformnak nevezni – fajsúlyos és jelentős következményekkel járó változások zajlottak az elmúlt években. Sor került a kórházak államosítására, előbb bokáig, majd térdig amputálva az állami kontroll intézményeit.

Lovak, lábtörlők, kegyeleti szobák

Nem volt választási program, sem az egészségügymentő Semmelweis-terv tétele, hogy az önkormányzatoktól állami tulajdonba és -fenntartásba kell venni a kórházakat. Mondhatni hirtelen jött kormányzati gondolat volt, amely egy 2011. novemberi kormányhatározatban öltött formát. E szerint az eladósodott önkormányzatoktól át kell venni az egészségügyi intézményeket „az ellátási színvonal emelése, egységessége és a hatékonyabb, költségtakarékosabb fenntartás érdekében”.

Szócska Miklós a Semmelweis Tervben foglalt szerkezetátalakítási folyamatról tart sajtótájékoztatót 2011-ben.
©

A kórházak államosítása, az átadás-átvétel hivatalos aktusai több ütemben, 2012-13-ban zajlottak. Menet közben ehhez társult a menedzsmentváltás: 2012 közepétől több mint fél éven át húzódott az összesen 60 igazgatói álláshelyre kiírt pályázatok lebonyolítása. Ez szinte állandósította az egészségügyi dolgozók tétovaságát, a „megvárjuk-mi-történik állapotot”. Jóllehet ciklusokon átívelő és teljes szakmai konszenzus tartaná kívánatosnak a kórházak, illetve orvosok adminisztratív terheinek a csökkentését, az államosítás nem csupán átmenetileg, az átadás-átvétel időszakára, hanem permanensen megnövelte mind az állandó, mind pedig az ad hoc jellegű adatkéréseket. A központosított intézményfenntartás túlkapásait megörökítő évkönyvekbe bizonyosan belekerül, amikor a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (Gyemszi) a hozzá tartozó 99 kórháztól 2013-ban sok más mellett összegyűjtötte, hány ló, mennyi lábtörlő és kegyeleti szoba szerepel a leltárukban.

Újratermelődő eladósodás

Az államosítás egyik indoka a legatyásodott önkormányzatok tehermentesítése, ezzel párhuzamosan az egészségügyi intézmények konszolidációja volt. Ha a kormány arra gondolt, hogy a 2010-2011-ben összesen 54 milliárd forintra rúgó kórházi adósságrendezéssel egyszer s mindenkorra megoldhatja a gyógyintézmények notórius túlköltekezését, szomorúan kellett ráébrednie, hogy a puha költségvetési korlát semmivel sem lett keményebb az államosítást követően, még mindig nagy az egészségügyi intézmények „zsaroló” potenciálja. Különösen, hogy már nem lehet primer módon a helyi önkormányzat nyakába varrni a felelősséget a „nem volt varrócérna az operációhoz” típusú sajtóhírekért. Így tehát a bevételt meghaladó kiadások képződése mondhatni zavartalan. A 2015-ös 60 milliárd forintos kórház állami konszolidálást az idén újabbnak kell követnie, hiszen már az év közepén 54 milliárdra rúgott a kórházak lejárt tartozásállománya.

Logikusnak tűnt, hogy az államosítás előnye lehet a kórházankénti elaprózott beszerzések egy részének központosítása. Így a gyógyszer, a földgáz és a villamos áram, valamint a telefon-előfizetések kerültek ebbe a körbe. Áttörést nem – ahogy jelentős megtakarítást sem – hozott a közösködés. Meglehet, hogy túl szélesre tárult a kör, reálisabban lehetne megtakarításra számolni a helyi igények jobb érvényesítésére módot adó megyei vagy régiós szinten, néhány, legfeljebb egy tucat kórház összefogásával.

©

Semmi jel nem mutat arra, hogy az elmúlt években jottányi elmozdulás történt volna az esélyegyenlőség irányába. Ugyanakkor folytatódott a kórházi ágyszámcsökkentés, intézménybezárás helyett az elsorvasztás. Míg 2006-ban 172 valódi, többszakmás, fekvőbeteg-ellátó intézmény működött 59 ezer aktív ággyal, mára 110-re csökkent a számuk, 42 ezer ággyal. Csupán egy kiragadott példa a területi ellátási esélyek durva különbözőségére. A PX Consulting egészségügyi elemző cég számítása szerint az országos átlag 155 aktív kórházi ágy mellé társul 100 krónikus ellátásra szánt férőhely. A két szélsőérték Veszprém, illetve Hajdú-Bihar megye. Az előbbibe mindössze 72 aktív ágy mellé társul 100 krónikus, a Hajduságban viszont 274 aktív mellé adatott csupán 100 krónikus hely.

Kiugró halálozás

Az állami beavatkozásoknak köszönhetően, amelyek persze nem a tulajdonlás, hanem az ágazatirányítás és -finanszírozás oldaláról jöttek, számos műtét esetében és a daganatgyanú tisztázására szolgáló képalkotó diagnosztikánál (CT, MRI) csökkent a várakozási idő. Ugyanakkor a járóbeteg-ellátásokban egyre aggasztóbb a sorállás. A szolgáltatások minőségéről ad némi közvetett információt, hogy 2015-ben kiugróan magas volt a halálozás és az eddig ismert 2016-os adatok bár jobbak, de még nem „javultak vissza” a 2014-es szintre. A 2006-os „békeévhez” viszonyítva csaknem megduplázódott a fertőzés és élősdiek okozta halálozás, folyamatosan romlik az ezer lakosra számított daganatos halálozás. Tavaly megtört az évek óta tartó kedvező trend, nem folytatódott a keringési rendszer betegségei okozta halálozás csökkenése, a légzőszervi megbetegedések még a korábbinál is több embert tettek a sírba.

Bár az államosításhoz fűzött pozitív várakozások sorában hivatalosan sosem szerepet, ám sokan remélték, hogy ha a önkormányzatok kezéből kikerül a kormányrúd, azzal a helyi érdekek automatikusan kiiktatódnak az intézmények irányításából. Ez azonban alapvető tévedésnek bizonyult, megmaradt a helyi politikai beleszólás, amely mellett a legkülönbözőbb, ki- és megismerhetetlen országos hatalmi centrumokból érkező parancsok és „javaslatok” irányítják a kórházak életét. A drasztikus centralizálással járó államosítás a rendszerváltás óta nem túl acélos miniszteriális ágazatirányítás megerősítését kívánta volna meg, jól kistafírozott szakmai háttérintézményekkel. Ehelyett az ágazat vezetését gyengébbnél is gyengébb érdekérvényesítési képességű államtitkársággá fokozta le a kormány.

A cikksorozat korábbi részei:

Az állam visszavesz: Ha Orbán Viktor képe virítana minden törikönyvben

Az állam visszavesz: Gázárcsökkentési ámítás felsőfokon

Az állam visszavesz: Szemetesek lekukázva, kéményseprők kiseperve

Az állam visszavesz: A nagy kiszorítósdi után épp csak tengődik a vízügy