A KGST országok közötti csencselés csak félig-meddig tartozott a szürke zónába- írja riportjában a G7 gazdasági portál. A határokon a vámosoknak néha nem ártott elmagyarázni, hogy miért utazik valaki Moszkva felé öt vadiúj farmerrel a táskájában (plusz eggyel a lábán), de ez egyrészt akár bele is férhetett a normalitásba, másrészt mindenki tudta, hogy miről van szó, és összekacsintottak. Ha nem is rögtön, akkor bizonyos értéktárgyak spontán átadásakor mindenképpen.

A féllegális seftelésnek két markánsan elkülönülő szintje alakult ki.

Egyrészt voltak a kéz alatt, megrendelésre dolgozó, vagy a kgst-piacokon portékájukat áruló magánszemélyek, ők voltak a kishalak. Volt azonban a legális seftelőknek egy másik köre. Ők voltak azok az üzletemberek – akkori szóhasználattal inkább: üzletkötők -, akik az importtal és exporttal foglalkozó vállalatoknál, az impexeknél dolgoztak. A külkereskedelem ugyanis mai szemmel nehezen elképzelhető módon egészen korlátozott keretek között folyt: még az állami szférán belül is csak külön engedéllyel lehetett végezni.

A külkereskedő üzletemberek nem autodidakta módon tanulták és nem kis pályán alkalmazták a szakmát. Képzett, általában nyelvet vagy inkább nyelveket beszélő emberek voltak ők, akik nem magánkockázatra, hanem munkájuk természetes velejárójaként kerültek már akkoriban is gyakran külföldre.

A nyolcvanas éveknek ez a fajta “képzettebb seftelése” egy speciális szűrőt is jelentett. Aki ebben az elég szövevényes kereskedelmi környezetben képes volt jól venni és eladni (nem csak magáncélra, hanem egyébként is), az olyan tudásra tett szert, amelyet később váratlan módon kiválóan ki tudott használni – meséli a G7-nek Lakatos Péter, a Videoton társvezére és Szendrői Gábor, a Concorde MB Partners ügyvezető partnere.

Egyrészt ezek az emberek a rendszerváltás után gyorsan megnyíló nemzetközi piacra olyan tapasztalatokkal léphettek ki, amelyeket ezentúl már nem egy vállalatban, hanem akár saját alapítású cégekben is hasznosíthattak. Másrészt ez a fajta kereskedelmi véna, ismeret és kockázatvállalás eleve gyakrabban vezetett a saját cég alapításának gondolatára.

Mindebben mai szemmel az az érdekes, meséli Lakatos és Szendrői, hogy a sikeresen működő magyar tulajdonú közepes és nagyobb vállalatok vezetői székében még most is sokszor ilyen, vagy a rendszerváltás előtt más módon piaci ismereteket szerző embereket találunk. Azért elsősorban őket, mert a rendszerváltás turbulenciáinak lecsengése után a csencselésnek és a seftelésnek nem csak a divatja szűnt meg, de általában még a lehetősége is, és a következő generációk tehetségei a multiknál helyezkedtek el. Ők általában jól fizető, de egysíkú karriert építettek, és a legritkábban kerültek a nemzetközi kereskedelem tűzvonalába. Más, ehhez foghatóan hatékony szűrő pedig azóta sem nagyon alakult ki a legtehetségesebb kereskedők kiválasztódására.

Vannak, akik szerint ez a gyakorlóterep manapság a különféle EU támogatásokból vagy hazai forrásokból indított és támogatott start-up fundok világa – de hogy az ezekből felnövő vállalkozó nemzedék mennyire lesz sikeres, azt ma még aligha látja bárki- foglalja össze a helyzetet a G7.