szerző:
HVG

Öt éve nem rendezett színházban, 2003-ban csinált utoljára filmet Jeles András, aki nemrégiben álláskereső hirdetést adott fel a Színház című szaklapban. A perifériára került rendezőnek a forgatókönyvírókról és a múlt rendszerben szocializálódott színészekről is megvan a véleménye.

HVG: „Készülő színházi produkciókhoz, a formálás bármely stádiumában, felajánlom segédrendezői szolgálataimat” – írja a Színház című havilapban új műfajt meghonosító hirdetésében. Mindeközben premierre készül Szombathelyen.

Jeles András: Úgy van: az ottani színművészeti egyetem hallgatóival dolgozom.

HVG: Ez tehát oktatói munkájának része. Mindenesetre szokatlan, hogy egy Kossuth-díjas rendező hirdetésben keres munkát. Komolyan gondolja, hogy így kap valamelyik kőszínházban rendezői felkérést?

J. A.: Ami azt illeti, nem bánnám, ha az illetékesek a fejükhöz kapnának.

HVG: Nem lehet, hogy a megformáltság és az irónia miatt elsősorban demonstrációnak tekintik a hirdetését?

J. A.: Ez nyilván nem egy sima álláskereső hirdetés. Arra azonban nem számítottam, hogy ezt valaki majd firtatni fogja. Viszont merem remélni, hogy a színházi szakmának vagy azok számára, akik már láttak tőlem valamit, érzékelhető lesz a szöveg holdudvara is.

© Horváth Szabolcs


Jeles András
Az ELTE-n töltött néhány magyar–népművelés szakos bemelegítő év után a Színművészeti Főiskolán szerzett operatőri, majd rendezői diplomát, bár ennek – mint a HVG-nek mondja – „nem biztos, hogy van jelentősége”. Első játékfilmje, a Filmkritikusok díját elnyert A kis Valentino 1979-ben készült el, ezt 1983-ban az Angyali üdvözlet és az Álombrigád követte. Utóbbi azonban csak évekkel később kerülhetett a nagyközönség elé, ezért a rendező 1989-ben nem fogadta el a Balázs Béla-díjat, csak 1992-ben. A nyolcvanas évek második felében az amatőrökből álló Monteverdi Birkózókör nevű színházi csoporttal dolgozott. A rendszerváltás óta csak kétszer állt kamera mögé: 1993-ban a Senkiföldje című holokausztfilmet, 2003-ban pedig az archaizáló nyelvű József és testvéreit rendezte. A színházban legutóbb öt éve dolgozó, máig négy kötetet és egy drámát jegyző 64 éves rendező munkásságát tavaly Kossuth-díjjal ismerték el.
HVG: És jelentkezett már valaki, kapott visszajelzést?

J. A.: Csak a baráti körből, hogy olvasták, és hogyan gondolom én ezt.

HVG: A hirdetés arról is szól, hogy premier előtti gatyába rázást is vállal. Ez elég szokatlan dolog, nem?

J. A.: Tapasztalatom szerint a legtöbb színházi előadásra úgy hatna egy efféle gatyába rázás, mint nagybetegre a vérátömlesztés. Kaposváron, ahol néhány alkalommal dolgoztam, a rendezők teammunkájaként ez a dolog már intézményesült. Érdekes, hogy máshol nem tartják fontosnak az erőknek ezt a fajta egyesítését.

HVG: Nem érezné idegennek magától az effajta másodhegedűs szerepet?

J. A.: Nem, ez nálam nem szempont. Csakis a feladvány érdekel – ha érdekel. Ha adódik anyag, akkor dolgozom rajta. Eddig azonban nem tűnt fel ilyen ajánlat.

HVG: Minek tudja be a mellőzöttséget? Nem jó csapatjátékos, vagy a közeg nem megfelelő, amiben dolgozni tudna?

J. A.: Ilyen sajátos a helyzetem. Ami a filmkészítést illeti, ott az őrületes pénztelenség miatt vagyok partvonalra téve. Ráadásul a filmíráshoz egyszerűen nem értek, miközben az írás más területén viszonylagos biztonságban érzem magam. Nálunk a második világháború óta nem alakult ki a filmírásnak hagyománya. Nem volna ezzel baj, ha az ember életideje 150-200 év volna. Akkor beleférne, hogy csak tízévente rendezzek. Mert azért időnként vannak, hogy úgy mondjam, visszautasíthatatlan ötleteim. Abban nyilván rossz csapatjátékos vagyok, hogy célirányosan szervezzem a munkát azokkal, akiken az múlik, hogy én labdába rúghassak, megrendelést kapjak. De a színészekkel általában nincsenek efféle problémáim.

HVG: A Filmvilágban megjelent tíz évvel ezelőtti tanulmánya szerint viszont meglehetősen kritikusan vélekedik a színészekről, mondván: kötelező jelleggel besorolódnak egyfajta kasztrendszerbe vagy hierarchiába, amitől többé nem tudnak vagy akarnak szabadulni.

J. A.: Nem színészekről, hanem a színészetről írtam! Főleg arról a generációról, amelyiknek a karakterén és egész szakmaiságán mély nyomokat hagyott, hogy az előző rendszerben szocializálódott.

HVG: Ehhez képest az évekig dobozban maradt rendszerkritikus filmjében, az 1983-as Álombrigádban egy olyan klasszikus „operettikont” szerepeltetett, mint Rátonyi Róbert.

J. A.: Rátonyi számomra egy rejtély. Egyrészt perfekt módon tudta használni azt az idolt, amit ő maga jelentett. Másrészt pontosan értette, hogy a filmben nincs más dolga, mint elhozni ezt a maszkot és működtetni. Más színész biztos megpróbált volna valami nagyon speciálisat hozni, ő azonban mintegy kinézve a maszk mögül csinálta végig a forgatást.

HVG: És mi a helyzet a mai színészekkel, ők mentesek az említett hierarchiától, vagyis szabadabbak?

J. A.: Az a vicc, hogy miközben megvan a véleményem az előző generáció színésztípusairól és nagyjairól, hozzá kell tennem, hogy minden tekintetben jelentősebb, nagyobb formátumú figurák voltak, mint a maiak – bár az utóbbiakat kevésbé ismerem. Sokszor úgy gondolom, filmben is, színházban is érdekesebb amatőrökkel megvalósítani egy-egy elképzelést, mint az úgynevezett profikkal.

HVG: Miért?

J. A.: A profi a rendező gondolatait lesi, mintegy az ő fejével próbál gondolkozni, és a belenevelt megoldásokkal próbálkozik. Az amatőr a maga közegében és meglehetős biztonsággal mozog, tehát a rendező azonnal érzékeli, hogy művészi koncepciója igaz-e, vagy félrement. Ha van egy erős, termékeny ötlet, azt izgalmasabb olyan anyagon prezentálni, amelyik nem készséges, nem megy elébe a rendezői akaratnak.

HVG: Mint például a magyar filmtörténetben korszakhatárt jelző alkotásnak tekintett 1979-es A kis Valentino című film kamaszszereplője... Miért nem használta később azt a tehetséget?

J. A.: Volt erről kettőnk között valami kimondatlan megegyezés. Az a fiatalember megértette és nagyon bölcsen sugallta, hogy bár ő kiváló abban a helyzetben, ez egy egyszeri nagy pillanat volt mindkettőnk életében, neki nincs több tennivalója.

HVG: Minden filmje olyan, mintha elsőfilmesként rendezte volna. Miért van az, hogy konzekvensen kerüli az egyszer már alkalmazott megoldásokat?

J. A.: Ez alkati dolog. Mindig a legnagyobb csodálkozással csinálom, amit éppen csinálok; amikor odaállok a felvevőgép mögé, amikor bemegyek a vágóba és megnézem az anyagot, vagy amikor el kell döntenem, hogy a kép milyen akusztikus közegben jelenjen meg. Amikor dolgozom, mindent elfelejtek: műveltséganyagot, filmtörténetet, beidegződést.

HVG: Előfordult már, hogy ez a „kiüresedés” nem vezetett eredményre?

J. A.: Igen, a gyerekekkel készített Madách-adaptáció, az Angyali üdvözlet forgatásának első hetében. Már a stúdióvezetővel is közöltük, hogy tehetetlenek vagyunk, mert mozdíthatatlanok a gyerekek. Aztán persze rádöbbentem, hogy nem ők mozdíthatatlanok, hanem én voltam az.

HVG: Az elmúlt évtizedben három könyvet írt. Ezeket töredékekből, rövid snittekből állította össze, látszólag rendezőelv nélkül. Ez valamiféle filmezéshelyettesítő?

J. A.: Az írás tulajdonképpen melléktermék, olyasmi, amire se engedélyt, se pénzt nem kellett kérnem. Amikor kezembe kerültek más szerzők hasonló könyvei, azt láttam, az egyik lehetőség, hogy az ember bevallja: a naplója az életfolyamat természetes része. És ahogy a születésünktől fogva az életünkben semmi kompozíciós elgondolás nem működik, az ilyesmi a szerkesztés során sem kötelező. Persze ahhoz, hogy például a filmen teátrális szellemiség keletkezzék, bizonyos kompozíciós elvnek érvényesülnie kell. De ott sem előre meghatározott szabályok szerint dolgozom.

HVG: A könyvében sok álomleírás is szerepel. Ezeket filmes szemmel rögzíti?

J. A.: Nem tudom, az biztos, hogy sehol nem törekszem az úgynevezett képiségre. Még egy film elgondolásánál sem próbálok képeket konstruálni, hanem hagyom, hogy az elgondolás a saját természetéből adódóan hozza létre a képeket.

HVG: Nézőként milyen alkotások vonzzák?

J. A.: Teljesen erkölcstelen vagyok, mindenféle vacakot megnézek, nem tud annyira kilógni a lóláb, hogy engem ne hozzon izgalomba.

HVG: A mai magyar filmpiac ismeretében elkészülhetnének-e ma az ön filmjei?

J. A.: A kis Valentinónak első filmként talán ma is volna sansza, a többinek nemigen.

SERF ANDRÁS

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Holttestet találtak egy balatonfűzfői ház udvarán

Holttestet találtak egy balatonfűzfői ház udvarán

Villámcsapások öltek meg több túrázót a lengyel Tátrában

Villámcsapások öltek meg több túrázót a lengyel Tátrában

Ungváry Rudolf szerint Orbán is a régi fasiszták klónja

Ungváry Rudolf szerint Orbán is a régi fasiszták klónja

Idén is kapós "bármely szakos" tanár, csak legyen, aki matekot, magyart, angolt tanít

Idén is kapós "bármely szakos" tanár, csak legyen, aki matekot, magyart, angolt tanít

Beidézte a rendőrség Kerpel-Fronius Gábort egy sajtótájékoztató miatt

Beidézte a rendőrség Kerpel-Fronius Gábort egy sajtótájékoztató miatt

#istenéltessen - Ma 12 éves a hashtag

#istenéltessen - Ma 12 éves a hashtag