Akit a 16. századi Nyugat-Európában több alkalommal is dologtalanságon kaptak, az könnyen a bitófán végezhette. A munkanélküliség kezelése a következő századokban némileg finomodott.

Mark Twain Koldus és királyfi című regényének romantikus főhősével ellentétben a valódi VI. Edvárd angol király korántsem volt a szegények barátja. Már uralkodása első esztendejében, 1547-ben elrendelte, hogy minden olyan személy, aki nem rendelkezik megélhetési forrásokkal, mégis három napja nem dolgozik, annak a "derék polgárnak" a rabszolgájává váljék, aki a dologtalanságért feljelentette. Újdonsült "munkaadója" a törvény szerint kenyérrel, vízzel, gyenge levesekkel és húshulladékkal táplálhatta az elítéltet, emellett megláncolhatta, korbáccsal verhette, bárminemű visszataszító munkára kényszeríthette, mi több, akár bérbe is adhatta.

E rendelkezés mégis valamiféle könynyebbség lehetett a dologtalanul csellengők számára az után, hogy Edvárd apja, a feleségei lefejezéséről elhíresült VIII. Henrik tízezreket akasztatott föl és záratott börtönbe koldulás és csavargás címén. Egy 1530-ban született törvény értelmében a kolduláson kapott munkaképes férfiakat szekér végéhez kötve addig kellett korbácsolni, amíg vér nem ömlött a testükből, majd meg kellett esketni őket, hogy visszatérnek szülőhelyükre, és ott munkához látnak. Henrik uralkodásának 27. évében e törvényt tovább szigorították: másodszori tettenérés esetén a dologtalan egyik fülét is le kellett vágni, újabb visszaesést követően pedig az illetőt ki kellett végezni. S mivel munkalehetőség nemigen adódott - főleg nem a szülőföldön, ahonnan nyilván éppen emiatt vándoroltak el az emberek -, ez a legtöbb esetben be is következett. Ez volt a munkanélküliség "végső megoldása": a fölöslegesnek ítélt személyek - olykor tömeges - fizikai megsemmisítése.

Az ilyetén "munkaügyi törvénykezés" mintaképe ugyan Anglia volt, ám a kérdés kegyetlen kezelése nem csupán a szigetország sajátja. A 16. században Nyugat-Európa-szerte véres törvényeket hoztak a csavargók ellen. S hogy közelebbről kik is voltak ezek a szerencsétlenek? Többségükben az akkori "privatizáció", a földek erőszakos kisajátítása és juhlegelővé változtatása miatt bérleményeikből kiebrudalt és földönfutóvá vált parasztok. E csavargók - bár akadtak köztük hivatásos koldusok és bűnözők is - jobbára a mai szakképzetlen munkanélküliek megfelelői voltak, akik mindent megtettek volna azért, hogy becsületes kenyérkeresethez jussanak - állítja Robert Castel francia szociológus, a téma egyik legnagyobb szakértője A szociális kérdés alakváltozásai című művében.

Angliában azután 1601-ben meghozták a szegénytörvényt, s a nincstelenek gondozását - ami egyben a "munkanélküliség" kezelését is jelentette - az önkormányzati funkciókat is ellátó egyházközségek feladatává tették, ami a hírhedt, börtönszerű dologházak létrehozásával járt együtt. Itt szigorú napirend, monoton munka és imádság szabta meg a nemek szerint elkülönített "beutaltak" életét. Hatvanöt évvel később törvénybe vésték az ily módon foglalkoztatottak költözködési tilalmát is, megakadályozandó a jobb módú egyházközségekbe való átszivárgást.

Forradalmi változást hozott, amikor 1795-ben a dél-angliai Speenhamlandben Berkshire megye elöljárói a nyomor hatására úgy határoztak: segélyt folyósítanak minden szegénynek, dolgozóknak és dologtalanoknak egyaránt. A "szociális juttatás" összegét a kenyér mindenkori árához igazították, s egy felnőtt férfi minden héten annyi pénzt kapott, amiből ő és családja el tudta kerülni az éhezést. Az eljárás rövid időn belül általános mintává vált egész Angliában, hatása azonban sok szempontból katasztrofálisnak bizonyult. Minthogy a megélhetéshez szükséges pénzt mindenki megkapta, meredeken hanyatlott a munkamorál, a munkaadók pedig egyre kevesebb bért fizettek, hiszen az egyházközségek automatikusan kipótolták az összeget.

Az ellentét ekkor már a liberalizmus és az emberbaráti elv között feszült. A "morális gazdaság" hívei szerint a szegények joga, hogy a gazdagok segítsenek rajtuk. A kor "reformközgazdászai" és konzervatív-liberális gondolkodói viszont úgy látták, a természet törvényeivel ellenkezik a munkaképes emberek bárminemű segélyezése, ezért nincs szükség a megélhetéshez való jog biztosítására. Egyikük, Joseph Townsend a 19. század elején azt fejtegette, hogy az embereket kizárólag az éhség hajthatja munkára.

A brit parlament 1834-ben módosította a szegénytörvényt, megszüntetvén a speenhamlandi gyakorlatot, s kiszolgáltatván a dologtalan nincsteleneket a szabályozatlan piaci erőknek. Nem volt többé közsegély anélkül, hogy annak fejében a szegényeket újra dologházakba zárják - aki ebből nem kért, annak maradt a filantróp úriemberek és úriasszonyok magánjótékonysága.

Az új helyzet a "munkavállalók" teljes kiszolgáltatottságát okozta, terjedt a gyermekmunka, nőtt a munkanélküliség. A munka utáni koslatás miatt végleg leépült a helyi, főleg rokoni kötelékekre épülő ősi "közösségi ellátórendszer" is. Mindezt tetézte az ipari forradalomnak köszönhető gépesítés, ami még a közmunkákból származó kereseti forrásokat is veszélyeztette. A szegényhivatal által foglalkoztatott londoni utcaseprők például azért veszítették el a munkájukat, mert az utcákat gépekkel kezdték tisztítani.

A szabadpiac azonban Janus-arcúnak bizonyult: engedett némi teret a "munkakényszer elleni passzív ellenállásnak". A munkások jelentős hányada ugyanis ideje jó részében nem dolgozott. Bevett gyakorlat volt, hogy valaki három-négy napi intenzív munkával teljesítette a hetet, s utána csak akkor jelent meg újra a műhelyben, az építkezésen vagy a kikötői dokkoknál, amikor elfogyott a pénze. A "hasznosak társadalma" viszont nem nézte jó szemmel, hogy egy nagyváros kellős közepén sokan az egyik nap dolgoznak, a másik nap nem, így az állami hivatalok részéről a 19. század vége felé egyre inkább felmerült a fegyelemre és a rendezettebb életmódra szoktatás kívánalma. Alfred Marshall, a Cambridge-i Egyetem politikai gazdaságtan professzora 1903-ban fogalmazta meg a kulcsfontosságú különbséget az alkalmi és a rendszeres munkanélküliség között. Az előbbit "jótékony versenyként", illetve a ciklikus gazdasági válságok következményeként látta, leszögezve, hogy áldozatai nem felelősek helyzetükért. Az utóbbit viszont egyfajta betegségnek tekintette, mely olyanokat sújt, akik nem képesek vagy nem akarnak dolgozni. Marshall szerint a munkakerülőkkel szemben "jóindulatú, de szigorú fegyelmezést" kell alkalmazni. A "nevelőeszköz" pedig a bérmunkaviszony általánossá tétele.

A 19. és 20. század fordulóján egész Nyugat-Európa átvette a britektől a segélyezésre szoruló akaratlan munkanélküliség fogalmát (ez volt a modern munkanélküliség-fogalom közvetlen elődje), továbbá a "rendszeres munkanélküliek" és az "alulfoglalkoztatottak" kategóriáját. Christian Topalov francia társadalomtörténész A munkanélküliség föltalálása és a századelő szociálpolitikái című tanulmányában nem egyebet állít, mint hogy a modern értelemben vett munkanélküliség valójában állami hivatalnokok kreálmánya, amit a városi szegényekkel kapcsolatos adminisztratív ügyintézés kényszere hozott létre.

FARKAS ATTILA MÁRTON

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Elhalasztották egy súlyosan beteg pécsi férfi kilakoltatását

Elhalasztották egy súlyosan beteg pécsi férfi kilakoltatását

Fotók: Gorillákkal falatoztak állatvédők az állatkertben

Fotók: Gorillákkal falatoztak állatvédők az állatkertben

180-nal repesztett Orbánnal Keszthelyi Vivien – videó

180-nal repesztett Orbánnal Keszthelyi Vivien – videó

A Mediaworks ismét hirdethet a Facebookon

A Mediaworks ismét hirdethet a Facebookon

Először nyert arab nyelvű könyv Man Booker-díjat

Először nyert arab nyelvű könyv Man Booker-díjat

Már ősszel jöhet a Huawei operációs rendszere, ami leváltja az Androidot

Már ősszel jöhet a Huawei operációs rendszere, ami leváltja az Androidot