Kína nem kommunista ország. A Kommunista Párt vezetőségének valódi célja oly módon építeni a szép új kapitalista világot, hogy közben egyben tartsa a birodalmat és megőrizze saját hatalmát.

Ha Kínában valaki megtudja, hogy beszélgetőpartnere Szun-ja-liból, azaz Magyarországról való, tájékozottságáról tanúságot téve sokszor fölteszi a kérdést: kommunista volt, aztán kapitalista lett, ugye? Aki erre visszakérdez, hogy és Kína most kommunista vagy kapitalista ország-e, nem mindig ugyanazt a választ kapja. A legtöbb helyi széles mosollyal rávágja, hogy természetesen kommunista, ám a HVG reprezentatívnak korántsem mondható tesztje során többen is hamiskásan hunyorítva azt mondták: hivatalosan kommunista, valójában kapitalista.

Az igazság velük van. Még akkor is, ha az elnevezések, a jelképek, a nemzetközi sajtóban is gyakorta használt címkék sokakat megtévesztenek - mind Kínában, mind a nagyvilágban.

Való igaz ugyan, hogy az országban egyetlen párt, a Kínai Kommunista Párt működik, amelynek politikai vezető szerepe be van betonozva az alkotmányba, s amelynek 66 millió tagja sok szempontból egyenlőbb a hússzor annyi mezei állampolgárnál. Az is igaz, hogy ez ugyanaz a párt, amelyet 1921-ben bolsevik mintára, hathatós moszkvai segítséggel alapítottak, amely 1949-ben alkotmányt adott Kínának, s amelynek vezetése a hatvanas évek derekán meghirdette a kulturális forradalmat. Melynek legextrémebb barbárságai közt a történészek olyan súlyos bűnöket is számon tartanak, mint a kannibalizmus: a déli Kuanhszi tartományban előfordult, hogy a fiatalok sebtében alakított milíciái a helyi pártvezetők támogatásával "reakciósokat" koncoltak föl, májukat és szívüket kimetszették, nyárson megsütötték, majd kollektíven elfogyasztották. A kegyetlenkedés és rombolás hullámának 1976-ban Mao Ce-tung halála vetett véget, ám a kommunista diktátor viaszsárga holttestét még mindig szinte vallásos tisztelettel mutogatják a pekingi Tienanmen téri mauzóleumban. Azon a téren, ahol 1989-ben szó szerint tankok lánctalpai tiporták el a diákok demokrata demonstrációját.

Aki a tüntetést leverette, Teng Hsziao-ping csak a szabad véleménynyilvánítástól tartott, a magánszektortól kevésbé. Már a hetvenes évek végén meghirdette pragmatikus jelszavát, miszerint "nem fontos, hogy a macska szürke vagy fekete, az a lényeg, hogy fogjon egeret", s a politika szép sorban távolította el a privát gazdaság elől az akadályokat: új virágzásnak indult a kisipar és a kereskedelem.

Nagy port vert föl 2000 októberében az a - részben a Világbank által finanszírozott - tanulmány, amely szerint a kínai GDP nagyobbik hányadát akkor már négy esztendeje nem az állami vállalatok adták. A pekingi statisztikákkal - márpedig a szóban forgó tanulmány ezeken alapult - persze nem árt óvatosan bánni. Nemcsak azért, mert a hivatalos adatok szerint a GDP közel negyedét a szövetkezetek termelik meg (ez független elemzők szerint nonszensz), hanem azért is, mert az állam, az önkormányzatok, a hadsereg és a pártszervezetek sajátos módon profitálnak a kapitalizmus száguldásából: a jól menő cégektől - legyenek bel- vagy külföldiek - részesedést kérnek, s többnyire kapnak is, hiszen ajánlatuk általában a "nem lehet visszautasítani" kategóriába tartozik.

Az összkép mindazonáltal egyértelmű: az amerikai McKinsey üzleti tanácsadó cég sanghaji irodáját vezető Jonathan Woetzel nemrégiben, Kapitalista Kína címmel megjelent könyve úgy kalkulál, hogy az állami szektor aránya az 1978-as 80 százalékról 30 százalék alá süllyedt, s megállapítja, "tisztán állami tulajdonú cégek már csak olyan területeken működnek, mint a világban sok helyütt: a védelemben, az energiaellátásban és a közlekedésben". Woetzel szerint Kína már rég túl van azon a ponton, ahol a kapitalista reformok még visszafordíthatóak volnának, s a politikai vezetésnek sincs ilyen szándéka. Már csak azért sem, mert egy felmérés szerint a leggazdagabb 20 ezer állampolgár 90 százaléka a Kommunista Párt vezetéséből került ki, ám az elemzők szerint ennél is fontosabb ok, hogy ha a reformok visszafordításával megtorpanna a gazdasági fejlődés, az olyan tömeges elégedetlenséghez vezethetne, ami közvetlenül veszélyeztetné a párt uralmát. Azét a pártét, amely persze a legkevésbé sem kommunista (csupán nevében), de autokrata - és nem akarja kockáztatni a hatalmát.

Aki Kínába látogat, azt lenyűgözi a dübörgő fejlődés. A külföldi befektetéssel létrejött gyáraknak köszönhetően a nagyvárosokban már jobb az átlagos autóállomány, mint Magyarországon (még akkor is, ha egyelőre csak minden hetvenedik kínainak van gépkocsija). Ezerszám emelkednek - elsősorban hongkongi invesztícióknak köszönhetően - a vadonatúj üveg-acél felhőkarcolók, a zöldövezetekben pedig gombamód szaporodnak a villaparkok, amelyekbe átszámítva 40 millió forintos ár alatt nemigen lehet beköltözni. Ez mind-mind magáncégeknek köszönhető, melyek száma a kilencvenes években még csak 100 ezer körül járt, manapság viszont megközelíti a 3,5 milliót.

Kínából származik a világon eladott fényképezőgépek fele, a légkondicionáló berendezések és a tévék harmada, a mosógépek negyede és a hűtőgépek ötöde. Ám a "világ műhelye" már nemcsak mások boldogulására dolgozik szorgalmasan, hanem egyre többet fogyaszt is. A honi piacon tarolnak az Európában és az USA-ban - egyelőre - ismeretlen kínai ruha-, óraipari és szórakoztatóelektronikai márkák, melyek minősége ugyanolyan rohamosan javul, mint a japán autóké az ötvenes évektől fogva.

A francia Carrefour után a svájci-német Metro és a világ legnagyobb kiskereskedelmi lánca, az amerikai Wal-Mart is terjeszkedik Kínában. A hatalmas hipermarketekben persze nem az évi 100 dollárnál kevesebből élő 80 millió szegény vásárol, nem az a félmilliárd paraszt, akinek ennél csak kicsivel megy jobban a sora, nem a privatizált vállalatoktól kirúgott 50 millió ember, de még nem is az a 70 millió ipari dolgozó, akinek van munkája. Hanem a 60-80 millió fős felső-középosztály, amelynek életszínvonala nem marad el a nyugat-európai átlagtól. Az a becslések szerint 20 ezer család pedig, amelynek vagyona meghaladja a 10 millió dollárt, elegánsabb helyeken shoppingol.

Az amerikai mintára írt üzleti jog nem csak makulatúra: egyre inkább betartják a törvényeket és a szerződéseket is. És ami még 10 éve is elképzelhetetlen lett volna: a bíróságok gyakran adnak igazat akár külföldi magáncégnek is helyi állami partnerekkel szemben. A magánszektor szabadsága alighanem nagyobb, adóterhei pedig kisebbek Kínában, mint olyan - régóta kapitalistaként emlegetett - államokban, mint Japán, Németország vagy Franciaország.

A leglassabban a régi ideológia módosul - ám mozdulatlanságról szó sincs. 2001. július 1-jén sokan alig akartak hinni a fülüknek, amikor Csiang Cö-min pártfőtitkár bejelentette: a kommunista párt kapuit meg kell nyitni a vállalkozók, a kapitalisták előtt. Az ortodox marxisták természetesen ellenezték a tervet, néhány lap kifejezte aggodalmát, hogy ez a korrupció növekedéséhez vezethet, egy kicsiny, de befolyásos újság, Az igazság keresése című pedig nyíltan meg is támadta Csiangot. A pártfőtitkár ellentámadással válaszolt a balról jövő kritikára: haladéktalanul bezáratta a szerkesztőséget. A kommunista párt 2002-es kongresszusán újabb nagy jelentőségű döntés született: nyitás a külföldi befektetések irányába. Persze most már nem arról volt szó, hogy a külföldi magántőkét beengedik az országba (hiszen már rég benn volt), hanem arról, hogy a kínai tőke hódítson a nagyvilágban. A kínai cégek azóta több millió dollárért vásároltak be külföldi vállalatokat és részesedéseket.

Kína új sztárja a számvevőszék vezetője, Li Csin-hua, aki mostanában szakmányban leplezi le a korrupt hivatalnokokat, hivatalokat. A Vasarcú Li - ahogy az újságok emlegetik - nem ismer kegyelmet. Mindenhol vizsgálódik - kivéve egy szervezetet: a pártot.

"Ami a magánszektort illeti, nem gátoljuk, mi több, bátorítjuk és segítjük majd, egészen addig, ameddig nem lépi át a kormányunk által szabott gátakat" - ez a mai kínai vezetés tulajdonképpeni hitvallása. Az idézet mindazonáltal nem Hu Csin-tao pártfőtitkár-államfőtől származik, hanem leghíresebb elődjétől, Mao elnöktől, aki ezt 1934-ben, a már említett Kuanhszi tartományban jelentette ki. Az ilyen mondatok megmagyarázása korábban sem volt probléma a kínai vezetésnek, most meg még annyira sem. Az iskolákban úgyis évek óta azt tanítják: Mao jó politikus volt, 30 százalékban tévedett ugyan, de 70 százalékban igaza volt. A diákok e ponton még igazat is adhatnak Maónak. "Az egyedüli, amit tanítványaim megtartottak a kommunista eszmék közül, az ateizmus - meséli egy helyi egyetemen oktató ausztrál tanár. - Különben kivétel nélkül át vannak itatva kapitalista értékekkel."

LŐKE ANDRÁS / PEKING

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Trend

Maradékelv-társak

"A szovjet nép folyamatos nagylelkű segítsége nélkül országunk nem élte volna túl az imperializmussal szembeni...

Búzatáblában találták meg a húga megölésével gyanúsított férfit

Búzatáblában találták meg a húga megölésével gyanúsított férfit

Matteo Salvini az amerikai alelnökkel találkozott, de Trumpnak udvarolt

Matteo Salvini az amerikai alelnökkel találkozott, de Trumpnak udvarolt

Megszökött egy rab egy budapesti kórházból

Megszökött egy rab egy budapesti kórházból

Videón, ahogy kirabolnak egy Práter utcai dohányboltot

Videón, ahogy kirabolnak egy Práter utcai dohányboltot

12 másodperc arról, hogy ilyen zivatarban miért kell a gyalogosoknak is nagyon figyelniük

12 másodperc arról, hogy ilyen zivatarban miért kell a gyalogosoknak is nagyon figyelniük

Kedvenc ételeivel búcsúztatják Benke Lászlót

Kedvenc ételeivel búcsúztatják Benke Lászlót