Kevés babér termett a téli olimpiákon a nyári játékokon gyakran kiemelkedően teljesítő magyar sportolóknak. Az eddigi hat érem mindegyike a jégen született, jórészt a legendás tehetségfelfedező Dillinger Rezsőnek köszönhetően.

Bár Magyarország neve mellett csupán két ezüst- és négy bronzérem szerepel a téli olimpiák örökranglistáján, nem állíthatjuk, hogy magyar sportoló még sohasem nyert bajnoki címet. Hiszen Hunyady Emese (képünkön) 1994-ben Lillehammerben az 1500 méteres gyorskorcsolyázás fináléja után igenis felállhatott a győzelmi dobogó tetejére, és fel is csendült tiszteletére - az osztrák himnusz. Ekkor ugyanis, 1985-ös házasságkötését követő áttelepülése miatt, már a szomszédok dicsőséglistáját gyarapította, míg a mienken még 1984-ből, Szarajevóból egy 19. helyezéssel szerepel. Így a hat hivatalos magyar medálok mindegyike a műkorcsolya páros versenyszámában vagy jégtáncban született, ezért levonható az a kissé általános következtetés: hó nélkül, hegy nélkül, egyedül nem megy.

A gyorskorcsolyázás legsikeresebb itthoni képviselője, a sportág egyetlen magyar olimpiai pontszerzője, Pajor Kornél egyszer csak szintén úgy érezte, mennie kell. Az 1949-es oslói világbajnokság után maradt a téli sportok nagyhatalmának számító Norvégiában, de egy évvel korábban még magyar gyorskorcsolyázóként élte meg, hogy a csapat csupán bizonyos Jámbor nevű vaskereskedő - amúgy szövetségi elnökségi tag - pénzadományának köszönhetően vehet részt a St. Moritz-i olimpián. Pajor majdnem medállal hálálta meg e nagylelkűséget, tízezer méteren az esélyesek közé is számított. Olyannyira, hogy az egy futammal előtte rajtolt finn Lammio befogásával simán becsúszhatott volna harmadiknak, csakhogy a szakvezetők téves köridőket kiáltoztak be neki, mire ő elkedvetlenedett, nem is szakította meg magát. A célba érve aztán kiderült a baki és az is, hogy csupán 2,59 másodperccel maradt le a dobogóról.

Az időmérés egyébként sem tartozott a hazai gyorskorcsolyázók erősségei közé. Jellemző, hogy amikor az 1930-as években az Ausztriából Budapestre szerződtetett sztártréner, Karl Wazulek stopperórával jelent meg a városligeti műjégpályán, a korcsolyázók érdeklődve tudakolták tőle: az meg mi célt szolgál? Aztán megrökönyödve vették tudomásul, hogy mostantól időre fognak tréningezni.

Jobban ment, ha nem a másodpercekkel, hanem a pontozókkal kellett megküzdeni. A hat, pontozásos sportágban született érem közül négyben jelentős szerep jutott Dillinger Rezsőnek. A sportág "őskorában" ő maga is versenyzett Galló Lucyval, de igazi - bár csak szűk szakmai körökben elismert - sikereit jóval később, tehetségkutatóként és utánpótlás-nevelőként aratta. Ő fedezte fel a Kékessy-Király-duót és a Nagy testvérpárt, valamint a Regőczy-Sallay-jégtáncospár különleges tehetségét is. Nyolcvan esztendősen, a trolibuszon utazva érte a halál - minden bizonnyal akkor is a Városligetbe tartott.

Dillingernek csupán első olimpiai érmes kettősünk, a Rotter Emília-Szollás László-páros elindításában nem volt szerepe. Annál inkább a Rotter papának, aki ötéves leánykáját kivitte a jégpályára, és ráparancsolt: rajta! Emília aztán egy ideig válogatott a partnerek között, majd rátalált Szollás Lászlóra, végül meg sem állt négy világbajnoki aranyig és két olimpiai bronzig. A korabeli etikettnek megfelelően 21 éves koráig gardedám kísérte a versenyekre, így éppen 1932-ben, Lake Placidben szabadult a felügyelet alól. Ekkor már csak az zavarta, hogy a Vajdahunyad váránál megszokott élő katonazenekar helyett hangszóró szolgáltatta a zenét, de a harmadik helyezésnek párjával együtt így is nagyon örült.

Négy évvel később, Garmisch-Partenkirchenben is csak attól tartva feszengtek, hogy magától Hitlertől kell átvenniük az érmet, mint a kor ünnepelt csillagának, a norvég Sonja Henie-nek is. De nagy megkönnyebbülésükre a Führer helyett az akkor éppen a bekebelezni tervezett Ausztriába nagyköveti posztra félretett Franz von Papen jelent meg az eredményhirdetésen (a háborús főbűnösök nürnbergi perében ő volt a három felmentett vádlott egyike). Az olimpiáról hazatérve Rotter Emília mégis befejezte pályafutását: férjhez ment, és asszonyként elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy más férfival táncoljon.

Az ugyancsak két bronzérmet szerzett, két évtizeddel későbbi utódoknál ez a dilemma fel sem merülhetett. A szombathelyi Nagy Marianna-Nagy László testvérpár ugyanis "családban marad" alapon 1952-ben Oslóban - ez volt az egyetlen alkalom, amikor a téli olimpiát valamely ország fővárosában rendezték - és 1956-ban Cortina d'Ampezzóban nyert bronzot, de karrierjük fénypontja az 1955-ben Budapesten begyűjtött Európa-bajnoki (Eb) cím volt. A Kékessy Andrea-Király Ede-duó is nyert Eb-t 1947-ben, sőt világbajnokságot is 1949-ben, ám e két diadal között az olimpián, St. Moritzban be kellett érniük a második helyezéssel. Részben azért, mert ítéletidőben zajlott a verseny, a nyitott pályán végig szakadt a hó, de ennél is nagyobb baj volt, hogy a korabeli híradások - vagy inkább panaszok - szerint a pontozóbírák jobban ismerték és tisztelték a győztesnek kihozott belga Baugniet--Lannoy-kettőst. Pedig éppenséggel Király Edét is méltányolhatták volna, hiszen ő a férfiak műkorcsolya-viadalán is rajthoz állt, és nem is adta alább az 5. helynél.

A pontozóknál azzal is számolni kellett, hogy ők - minél többszöri szereplésük érdekében - folyamatosan az éppen aktuális trendhez idomultak, a maguk útját járó sportolók számára olykor követhetetlenül. Rotteréket például az 1930-as években még azért illették kritikával, mert túl sok akrobatikus mutatvánnyal rukkoltak elő, a Nagy testvérekkel szemben húsz évvel később viszont az volt a kifogás, hogy bár remekül választanak zenét és harmonikus a mozgásuk, nem eléggé nehezek az elemeik.

E zavaros helyzetet a páros és a jégtánc szétválasztása tisztázta valamelyest, így a Regőczy-Sallay-duó már utóbbiban nyert ezüstöt 1980-ban Lake Placidben. Pontosabban sokkal inkább vesztett aranyat, még úgy is, hogy a kűr során Regőczy Krisztinát 39 fokos láz gyötörte, és - a doppingellenőrzéstől tartva - a C vitaminnál tovább nem merészkedett a gyógyszerezésben. Ám életük legjobbját futották, mire a kilenc pontozóból négyen a magyarokat, négyen a szovjet Linicsuk-Karponoszov-kettőst tették az első helyre, a brit döntnök pedig holtversenyt hirdetett. Végül azzal kerültek orrhossznyi előnybe Linicsukék, hogy a szovjet pontozó Sallayékat csupán harmadiknak rangsorolta. Lord Killanin, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke a botrányos jelzővel illette a történteket, de a pályafutását záró magyar páros számára inkább az egy hónappal későbbi dortmundi világbajnoki cím adta meg a kárpótlást: az előzmények miatt, és tudván, hogy utolsó fellépésük következik, ekkor már-már győzelemre ítéltettek.

Visszavonulásuk óta, azaz negyedszázada egyetlen magyar pont sem termett a téli olimpiákon, sőt a még pontszerző 6. hely közelébe is csupán a kétszer hetedik Engi Klára-Tóth Attila-jégtánckettős került. Női műkorcsolyában Czakó Krisztina 1992-ben Albertville-ben inkább azzal keltett feltűnést, hogy 13 évesen az egész ötkarikás mezőny legfiatalabbja volt, de ő később nem futotta úgy ki magát, mint a hatvanas években szintén gyermekként debütált Almássy Zsuzsa, aki 1968-ban 6., 1972-ben 5. helyezést csípett el. Ha a teljesség kedvéért még megemlítjük az Orgonista Olga-Szalay Sándor- (1932) és a Szekrényessy Piroska-Szekrényessy Attila- (1936) műkorcsolyapáros 4. helyezését, valamint azt, hogy Regőczy és Sallay 1976-ban ötödikként debütált, máris mind a 42 magyar téli olimpiai pontról beszámoltunk.

Még akkor is, ha olyan téli alapsportágról szó sem esett, mint az alpesi és az északi sí. Pedig a kezdetekkor, 1924-ben, Chamonix-ban Magyarország négy sízővel képviseltette magát, de a hosszú távú lehetőségekről már az első próbálkozás sokat elárult: a takarékossági okokból megnyitó után, gyakorlatilag a rajtra beeső Németh Ferenc kölcsönléccel és -felszereléssel a 20. helyen zárt, mégis ő volt a legjobb - hiszen társaival ellentétben legalább célba ért. Ehhez képest nem kis meglepetés, hogy az osztrák lesiklólegenda, Franz Klammer egy ízben magyar újságírók érdeklődésére meleg szavakkal emlékezett meg a mieinkről. "Ó, szinte minden versenyen találkoztam a magyarokkal, pontosan emlékszem rájuk, mert sokat beszélgettünk - kezdte a múltidézést, aztán kissé kijózanító módon folytatta. - Az első és a második futamban erősorrend szerint rajtoltunk, ezért az utolsók és az elsők a váltáskor egymás után következtek."

A téli olimpia egyetlen klasszikus csapatsportága a jégkorong, ezért azt mindig megkülönböztetett figyelem övezi. Legalábbis a nagyokat, mert arra legfeljebb a sporttörténészek emlékezhetnek, hogy három alkalommal a magyar csapat is szerepelt a hokitornán: 1928-ban, 1936-ban és 1964-ben. Nem is az a meghökkentő, hogy a csapat tizenhét mérkőzéséből tizenötöt elveszített, inkább az, hogy kettőt azért megnyert: 1936-ban Garmisch-Partenkirchenben 11 : 2-re verte Belgiumot, majd 3 : 0-ra Franciaországot, ezzel bejutott a középdöntőbe, ahol aztán 15 : 0-ra kikapott Kanadától. Szegény Csák kapus el is ájult: persze nem a megtiszteltetéstől vagy a gólözöntől, hanem - maszk híján - egy, az arcát telibe találó korongtól. A következő meccsre azért kisebb agyrázkódása dacára beállt a "ketrec" elé. E fanatizmus a magyar téli olimpikonok általános jellemzője. Számukra tényleg a részvétel a fontos.

BALLAI ATTILA

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Kis segítséget ad az állam az eléggé halott motorkerékpár-piacnak

Kis segítséget ad az állam az eléggé halott motorkerékpár-piacnak

Fejbe rúgták, majd elájult a kispadon a magyar focista

Fejbe rúgták, majd elájult a kispadon a magyar focista

A XX. kerület sem kér a túlóratörvényből

A XX. kerület sem kér a túlóratörvényből

Székely Csaba: „A gondolkodni tudásunk is zsugorodott”

Székely Csaba: „A gondolkodni tudásunk is zsugorodott”

Debrecen megmondta, mennyit szán a főpályaudvarra, de annyiért senki sem vállalta

Debrecen megmondta, mennyit szán a főpályaudvarra, de annyiért senki sem vállalta

Nagy Blanka nem bánt meg semmit

Nagy Blanka nem bánt meg semmit